Part 4

– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam önöket és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem nagyon.

A mérnök elnevette magát.

– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság főembere!

Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése.

– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a következtetést, ahogyan tudja.

Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a táncosát.

Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte meg a rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek megjelenése elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes hipnózisba ejtse a társaságot. Azt lehetne mondani, hogy Páris városának szelleme megihlette a lombsátor alatt ülőket. Ájtatosan, de minden mohóság nélkül nézték, hogyan vándorol körbe a szalvétába csavart üveg, közbe tüntető, szinte szertartásos, de amellett mégis könnyed udvariasság hangján beszélgettek egymással. „Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek alássan“, mondták egymásnak a vászon-ifjak és valami különös gondolattársulás következtében színházakról és párbajokról kezdtek beszélgetni, megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy nekik a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta keverni, a másik ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy plajbász segítségével gondosan ki szokta kavarni az italból a szénsavat. Sturz Bandi, a cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki nem ivott pezsgőt, hanem megmaradt a vörös spriccer mellett.

Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás, a rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült az asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere egyszerü, de biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a szerelmével üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt támadások ellen, másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott szigorral kétségbe ne ejtse a boldogtalanokat. Egy tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, ki a szerénységtől haldokolva ült az asztal végében, azt mondta:

– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle pillantásokkal zavarba ejteni!

Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt:

– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog becsapni! Azt hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi állandóan kerüli egy asszony tekintetét?!

A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és köhögni kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak az urakkal, hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü fia, aki jelenleg mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben, (Préglyné azt szokta mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő alakját szokta fölidézni a nők kedvéért.

– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor karácsonykor itt járt!

És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés pedig áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be.

Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A jószimatu Munci tüstént megértette, hogy itt senkit sem érdekel az, hogy hányat tojt már a fürjecske és inkább a Boulanger-indulóval hódolt meg a könnyed géniusz előtt, amely a lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott Préglyné mögé és fülébe játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból. Préglyné pedig vékony és hideg fejhangon énekelni kezdett:

Holla hej! ifjú legényke Állj meg egy szóra kérünk, S add almádat, kis negédke, A legszebbnek közülünk…

És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte az arcán. Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor homályos sarkában és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden mozdulatát. Egy szót sem beszéltek, csak az egymásba fonódó karjukkal telegrafáltak egymásnak. Holla hej, micsoda pletyka lesz ebből holnap! Varjas visszhangzani fog tőle, a felsővárosi vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A polgármesterné mindezt előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak tüzelte a jókedvét. Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a varjasiak őt hóbortos és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a férfiak fejét. Ő úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander a tűzben. Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy jó volna talán, ha a hatás fokozása kedvéért eltörne egy poharat is. Amint azonban a mellette ülő Ábel Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és eszébe jutott, hogy a korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a pohárért, mégis elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára szép csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik Sturz Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal énekelje:

Evoe, ezen istennők Cselt használnak és miként, Evoe, ezen istennők Csalják tőrbe a legényt…

– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni suttogó hangon sógornőjétől.

Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség lehet. Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért jött, hogy a cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára követelje, akik a tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva. Ábel Pál arra használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy hazaküldje az asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is megbotránkoztatta Préglyné könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő Mariskájának való társaság!

Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg, hogy Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem engedett volna felügyelet nélkül, haza fogja kísérni a nőket, Pál és Péter pedig, a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz úrral, gyalogszerrel követik őket. Az indulás pillanatában kitünt azonban, hogy Etelka néni fekete napernyőjének titokzatos módon nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás és keresgélés lett, ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget visszhangzott a rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az ernyő sorsa, mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A leány egyedül állott a kocsi mellett.

– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki.

A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök folytatta a kötekedést.

– Mikor látom megint fenségedet?

– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány.

– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok. Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös száját…

Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan valószinütlen, álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a fülének. Az elefántfi azonban nevetve folytatta:

– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt hiszem, lesz idő, mikor önként fogja idenyujtani a gőgös szép száját… Addig is szép álmokat!

Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte, hogy rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már? Szóljon az édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő Pesten nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt mélységes levertséggel határozta el a leány – ha hallgat.

A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt sétált a holdvilágban.

Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak, hogy Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő biztosan tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis valami nagy malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a lexikonban.

Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy álmos és tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos udvari szoba volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi ébenfa-szekretár, mely mint egyetlen öröksége, az édesanyja után maradt rá. A szekrénynek sok fülkéje és fiókja volt, a családban az a hit tartotta magát, hogy valami titkos fiókja is van, de azt nem tudták megtalálni, bár egy időben ugyancsak keresték. A szoba mennyezetéről ámpolna függött alá, mely a napot ábrázolta. Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az ámpolna azonban soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett vetkőzött.

Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli ebédlő régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das Wandern ist des Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a leány; ő akkor már mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma volt.

Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben, azonban nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a Grassalkovichok főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott lombfalak szegélyezték, a lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn pedig, a jegesverem helyén, görög templom-formáju oszlopos gloriett emelkedett.

– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal a báró.

– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a leány.

– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az ébenfa szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a báró.

– És hogyan szól a megoldás?

A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt.

– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első Grassalkovich Mária hercegnő!

Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain keresztül, már sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de azért édes öröm és fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a szívét.

Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó arcu öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy személyben. A felséges úr gyöngéden megölelte a leányt.

– Most már minden jól van! – mondta meghatottan.

A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér páva-ház parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király egyedül fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint Miklós bácsi, aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal magára zárt.

A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen szégyelte magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni, végig a varjasi főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez csak álom. Meg is mondta a bárónak.

– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni!

– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én visszatartom.

Magához vonta a leányt és különösen mosolygott.

– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta.

És meg akarta csókolni.

– De hiszen önnek felesége van!

– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a házasságunknak, – szólt Pankotay.

Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap reggel fölébresztette Viola néni.

V.

Valahányszor Varjason valami nevezetes dolog adta elő magát, másnap rendszerint ozsonna volt Etelka néninél, ahol különféle hölgyek összegyülekeztek, hogy véleményt mondjanak az eseményről. Ez olyan volt, mint hadgyakorlat után a vezérkari megbeszélés.

A majálist követő napon három vendége volt: Szabina néni, Irma kisasszony és Viola néni. Ez a Szabina néni, akiről az ifjabb varjasi nemzedék már nem is hitte, hogy még él, húsz-huszonöt esztendő óta csak a maihoz hasonló kivételes alkalmakkor szokott kimozdulni a házából. Ő is Éber-leány volt (Rumszky császári vice-adminisztrátor özvegye,) és a külsejére nézve Etelka tipusának hatványozott kiadását képviselte. Rettenetesen hideg kőszeme és hosszu, kopasz keselyűnyaka volt, a kicsi madárfején mindig fekete főkötőt viselt, mely egészen eltakarta a haját. A néni gazdag és ennélfogva nagytekintélyü asszonyság volt, Etelka kezet is csókolt neki és Szabina úgy bánt vele is, Violával is, mint két éretlen fruskával. Meg kell jegyeznünk, hogy Etelka valamikor nagy számítási hibát követett el Szabinával. Szabina ugyanis már ifju éveiben gyöngemellü volt és mindenki (elsősorban a néhai volt Rumszky) biztosra vette, hogy élete rövid lesz, mint az októberi rózsáé. Mindenki elszámította magát, leginkább Etelka, aki tizenhatesztendős kora óta föláldozóan ápolta a nénjét és a nagy örökségre való tekintettel eltűrte minden szeszélyét. Szabina néni maga igen fukar volt, sohasem adott senkinek semmit, – „maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ – de viszont elvárta, hogy neki minden képzelhető alkalommal ajándékokkal kedveskedjenek. Megvolt az a szokása is, hogy kisebb pénzösszegeket vett kölcsön Etelkától, amelyeket sohasem fizetett vissza, „hiszen maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ Ez így folyt már több, mint negyven esztendő óta. Újabban Szabina néni egészsége igen megjavult, az októberi méla rózsa szívós és kemény hecsepeccsé fonnyadt, már nem is köhögött, Etelka azonban betegeskedni kezdett.

– Nem hinném, hogy sokáig húzza! – mondogatta Szabina.

A szegény Etelkát igen elkeserítette a gondolat, hogy Szabina őt túlélhetné, de azért továbbra is tűrte zsarnoki szeszélyeit; úgy járt, mint a kártyás, aki nem tudja abbahagyni a játékot, mert veszteségben van.

A másik vendég Irma kisasszony volt, az esperes úr gazdasszonya. Ő különben nem is volt igazi vendég. A nénik, tekintettel a kisasszony félszeg társadalmi állására, nem barátkoztak vele, kissé gőgösen is bántak vele, de azért néhanapján magukhoz hívták, hogy megkávéztassák és hogy cserébe egy csomó érdekesnél érdekesebb ujságot halljanak tőle. A kicsi, keményre töpörödött, lihegő beszédü és fantasztikus mozgékonyságu leányasszony mindent tudott, ami a varjasi polgárházak falai mögött történt. Ez annál csodálatosabb volt, mivel nem igen járhatott emberek közé. A kisasszony különben tisztában volt a helyzetével és maga volt a kúszó alázatosság. A világért sem ült volna máshová, mint az asztal végébe, ott is összehúzta magát a szék sarkán és ha Szabina néni kíméletlen nyomatékkal _kisasszony_-nak szólította, akkor bűnbánóan lesütötte a szemét. Hogy valahogyan a ledér gondolkozás hírébe ne keveredjék, irgalmatlan szigorúsággal ítélt embertársai fölött. Ő azzal vezekelt meg élete nagy bűnéért, hogy fáradhatatlanul gyomlálta a szomszéd kertjét.

Említettük, hogy Viola néni is jelen volt az ozsonnán. Eredetileg le akart mondani, (otthon aznap szappant főztek,) mikor azonban megtudta, hogy kik lesznek Etelkánál, sietve magára vette feketegyöngyös mantillját és mégis elment a felsővárosba. Nem annyira kíváncsiságból, mint inkább óvatosságból. Tudvalevő dolog volt ugyanis, hogy Szabina néninek sok-sok esztendővel ezelőtt valami összeütközése volt Mariska megboldogult édesanyjával, a szép Lihnovszkával, azóta nem kedvelte a Fehér páva-hadat és ha Viola néni nem áll mellette talpig fegyverben, akkor az ozsonnából Ábelék ellen intézett portyázó támadás fejlődhetik.

A hölgyek az üveges fórházban voltak. Szabina nénit a vászonnal betakart diványra ültették, amely bútordarabnak igazi szövetét még soha senki sem látta, a néni feje fölött két kőnyomat függött a falon, az egyik József palatinus családját, a másik a mexikói császár agyonlövetését ábrázolta. Hogy megvédjék a légvonat ellen, egy krinolinos divatképekkel teliragasztott nagy spanyolfalat állítottak melléje.

– Mi volt ma nálatok? – kérdezte Etelka a sógornőjétől.

(Ez náluk olyan gyakori kérdés volt, mint az angoloknál a how do you do?)

– Nagyon egyszerü ebédünk volt, – válaszolt Viola. – Krumplileves, karmonádli zöld babbal és darástészta.

– Darástészta? Hát mosónő van nálatok?

– Nem mosónő, hanem szappanfőző-asszony.

Behozták a habos kávét, amelyet Etelka néni aranykarimás fehér csészékbe töltött, aztán a tejes-kalácsot, a birsalmasajtot és a befőtt gyümölcsöt. Ábel Miklósné egyébként igen takarékos volt, ilyen ozsonnák alkalmával azonban mindig megadta a módját. Szíves erőszakoskodással kínálgatta a vendégeit, főként a dunsztosból. Ő minden esztendőben egész spájzra valót főzött be, ez volt az ő tulajdonképpeni nyári foglalkozása, a tél folyamán azonban, bárhogyan követelte is az ura, sohasem engedett kibontani egy üveget sem, „hogy legyen majd, ha kell“. A tavasszal, mikor már attól félt, hogy a dunsztosa rá fog penészedni, mindenkit azzal akart etetni, az ura azonban ilyenkor elvből nem evett belőle.

A takarítónő (mert Etelka nem tartott rendes cselédet) kivitte a csészéket és Viola néni, akinek oldalát már régóta fúrta valami, egyszerre a közvetlen meglepetés hangján így kiáltott föl:

– Hogy mit nem ér meg manap az ember! Kimegyek ma délelőtt a konyhába, hát ott áll egy huszár, egy nagy kamasz, karddal, csákóval…

– Huszár a konyhában? – lihegte tüzes megbotránkozás hangján Irma kisasszony.

– Mindig mondtam, hogy az a Veron nagy bestia! – szólt Etelka néni.

Szabina pedig csak sziszegett egyet.

– Most jön még a java! – folytatta Viola. – A huszár azt mondja, hogy ő Veron fivére…

Irma kisasszony kajánul nevetett az asztal végében.

– A fivére?

– No, ez szemtelenség! – pattogta Etelka.

– Ez még mind semmi! Felmutatott egy pecsétes írást az árvaszéktől, hogy ő és Veron jelentkezzenek valami kis örökség miatt, mert igazán testvérek. Mit szóltok ehhez?

Első pillanatban nem tudtak mit szólni. Szabina volt az első, aki visszanyerte fölényes nyugalmát.

– Én a te helyedben kinyittatnám annak a leánynak a ládáját, – mondta szárazon.

– Úgy, úgy! – hagyta helyben Irma kisasszony, aki mindig kereste a hatalmas asszony rokonszenvét.

Ez csak egy kis intermezzo volt és valamennyien érezték, hogy ők nem a Veron huszárja kedvéért jöttek ide. Szabina végül helyes vágányra terelte a társalgást.

– Hát hallom, – mondta, – tegnap valami nevezetes mulatság volt a jegesveremnél?

– Préglyné… – kezdte Etelka, de nem folytathatta, mert Irma kisasszony egyszerre rávetette magát erre a névre, mint a tigris a borjura. Ő nem volt künn a jegesveremnél, de azért mindent jobban tudott a többinél. Azt is tudta, hogy mi történt a fehér páváék elvonulása után. A polgármester haza akarta vinni a feleségét, de Préglyné a szemébe mondta, hogy nem megy. Etelka néni, aki köztudomás szerint úgy bánt a tulajdon urával, mint valami rossz cseléddel, ámulva csapta össze a két kezét, mintha nem tudná elhinni, hogy találkozzék asszony a nap alatt, aki így merészel beszélni az urával. Etelka néni különben azért nem értette meg a dolgot, mert ő – nem tudni miért – nem a polgármesterné, hanem a polgármester szerepébe képzelte bele magát.

– Hiszen én volnék annak a Préglynének az ura! – mondta baljóslóan.

Szabina néni nem volt megelégedve a társalgás folyásával. A polgármesternét tulajdonképpen már húsz esztendővel ezelőtt letárgyalták, róla nem tudtak újat mondani. Hogy Sturz Bandi végül leöntötte új fehér ruháját vörös borral? Ez érdekes kis epizód, de nem fontos dolog.

– Úgy hírlik, hogy Ábel Mariska _is_ nagyon jól mulatott? – mondta Szabina, miközben kőszemét Viola felé fordította.

– Igen, a báróval, – vetette oda kaján naivitással Irma kisasszony.

– Nem házas ember az a báró? – kérdezte Szabina, miközben a hosszu nyakát egészen behúzta.

– Házas, de azért nagyon csinos ember, veszedelmesen csinos ember, – mondta Irma kisasszony.

– Az én időmben is járt itt egy gróf, egy svalizser-tiszt, – akkor úgy hívták a katonákat, – az sokat járt a Kaszás-leány után…

– Miféle Kaszás-leány volt az? – érdeklődött Etelka néni.

– A sárga sarokház volt az övéjük, a fehér papok temploma mellett…

– Tudom már! Kaszás Berta, az édesanyja Ánis-leány volt, a régi postamesteréktől…

– Ebből az lett, – folytatta Szabina, – hogy a farsangon egy polgárember sem táncolt a Kaszás-leánnyal, azt mondták, táncoljon a grófjával…

– Nem is való, hogy tisztességes polgárleány mágnások után bolonduljon, – vélekedett Irma kisasszony.

Viola néni már felocsudott az orvtámadás okozta zavarából és bosszút lihegve tekintett körül. Szabinával nem akart kikezdeni, de a papkisasszonyt nem volt oka kímélni. „Cselédtraccs – a plébánia konyhájából került“, – ilyféle visszavágás járt az eszében, de mielőtt még támadhatott volna, már újabb nyíl repült feléje.

– A bárónak is nagyon megtetszhetett Mariska, mert ma is bejött, hogy találkozhassék vele, – folytatta Irma kisasszony.

– Ki jött be? Ki találkozott? – kérdezte dult arccal Viola néni.

– A báró, Mariskával… Félnégykor együtt sétáltak a temetőben… Láttam őket…

Viola megszeppent. Igen, Mariska délután a temetőbe ment, édesanyja sírjához…

E pillanatban félelmetes berregés és töfögés hallatszott be az utcáról. Valamennyien megismerték a hangot – ez Pankotay báró automobilja. Irma kisasszony szó nélkül fölkelt, az alvajáró nyugodt és biztos léptével az udvarra ment és kitekintett a kapun. Neki csodálatos sejtőképességei voltak. Mariska és a báró gyalogszerrel jöttek a felsővárosi temető felől, a gép pedig, melyben csak a soffőr ült, lassan döcögött mellettük a kocsiuton. Irma kisasszony visszasietett a fórházba.

– Félnégykor láttam őket először, most mindjárt öt óra lesz és még mindig együtt vannak…

Viola és Etelka a hálószobába rohantak és ott néztek ki az ablakon.

– No hallod, – szörnyűködött Etelka, – ez szép dolog! Tegnap tíz percre egyedül hagytuk őket és ma már…

– Azt hiszed, hogy összebeszéltek mára? – ijedezett Viola néni.

– Én nem hiszek a véletlenekben, lelkem!

– Jézus Mária és az az ember házas! – sopánkodott Viola.

– Ezek a mai lányok egészen mások, mint mi voltunk, – állapította meg Etelka. – Aztán tudod, Mariska az édesanyjától is örökölt valami lengyeleset…

– Világos nappal, az utca közepén! – sóhajtozott Viola néni, aki alkalmasint jobban szerette volna, ha a huga sötét éjjel és zárt helyen kereste volna a báró társaságát.

A kávécsata utolsó áldozata azonban nem Mariska, hanem a hadiszerencse forgandóságánál fogva, maga a szíves háziasszony lett. Etelka néni ugyanis az ozsonna végén még egy magakészítette narancstortával is meglepte vendégeit. Szabina néni megkóstolta a tortát, aztán Irma kisasszony füléhez hajolt és belesúgott valamit. Etelka ekkor gyanut fogott, maga is megizlelte remekművét és elhalványodott… A tortának avas íze volt!! A hiba mindenesetre a vajban volt. De hiszen Etelka néni maga vette a hozzávalót és maga készítette a tortát? Érthetetlen, megmagyarázhatatlan rejtély! Letagadni, elsimítani, jóvátenni azonban nem lehetett többet ezt a dolgot.

Este már egész Varjas tudta, hogy Ábel Miklósné „mindenféle romlott holmival akarta traktálni a vendégeit“ és hogy Ábel Mariska kettesben automobilozott Pankotay báróval.

A narancstorta-ügy igazságait már ismerjük, most lássuk tehát, mi igaz abból, amit Ábel Mariskáról és Pankotay báróról beszélnek a varjasiak.

A leány a majálist követő reggelen nem ment ki a házból, hanem takarítás után visszabujt a sötét hálószobájába, azzal a szesszel, hogy ma rendet fog csinálni a szekretárjában. Az ébenfa-szekrény megszámlálhatatlan fiókjaiban annyi leányos limlom halmozódott össze, hogy ott mindig el lehetett kotorászgatni egypár óráig. A rendcsinálás különben többnyire olyankor jutott eszébe Mariskának, ha magára akart maradni a gondolataival. Egészen délig halkan elmotoszkált a sötét borzlyukában, hol rajta kívül senki sem tudott volna gyertyavilág nélkül eligazodni, időközönkint abbahagyta a munkáját és átengedte magát a lelkén keresztül vonuló ábrándfelhők kalandos sodrának. A báró, megint a báró és mindig a báró! Mariska még egész testében érezte a megálmodott csókokat és most már annyira sem védekezett, mint éjjeli álmában, hanem bűnös és alázatos ernyedettséggel átengedte magát édes emléküknek. És gyönyörüségét lelte benne, hogy ismételten és részletesen végiggondoljon mindent.