Part 2

Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete árnyék nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és az ura közé húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a leányt.

Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy függőlámpa alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly arccal teáztak. Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál. Etelka néni volt az első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről biztosan tudta, hogy mindenkinek kellemetlen lesz.

– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja megépíteni, a fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is dicsekszik vele fűnek-fának, hogy mégis ők győztek.

A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert tudják, hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi asszonyok negyven perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan melyikük fogja ruhakelméit a fehér pávánál venni? A fűszereiket azonban soha sem fogják Budapesten beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai szerepeljenek.

Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek esze olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset gondolt.

– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi gyermekkel szolgáltatjuk ki magunkat?

E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu harangja, hogy nem tudták mire vélni a dolgot.

– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni.

Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd megnézi, mi az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza.

– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős ügyben szeretne beszélni a főnök úrral.

Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint valami váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre rakván a hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a vizes poharat, mely puszta ottlétével húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli szomjúság démonjait. A hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba menni. Egy pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza kellene terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor az ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell ereszteni.

Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a fekete elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még gyanúsabbá tette látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót és egészen másnak találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy vékony, szelid és kissé szomoru arcu, rövidlátó ember volt. Harmincöt-negyven esztendős lehetett és a szőkesége korai, hamvas szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény professzor, mint mágnás benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak voltak, Grassalkovich-örökösök.

A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek, nem igen lehetett megérteni, hogy miért.

– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben teszek formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak halaszthatatlan üzleti ügyben jövök, – mondta a báró.

Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy úgynevezett üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien fölkeltek, hogy a mellékszobába vonuljanak. A báró azonban nem eresztette őket. A dolog nem diszkrét természetü, mondta, sőt meglehet, hogy a hölgyeket is érdekelni fogja… Pál úr egy újabb intésére valamennyien leültek megint, a férfiak fagyos arccal bámultak az asztalra, a két néni izgatott várakozással dolgozott tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal símogatta a térdén fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem igen érintkeztek még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel páncélozták körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen.

Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem nyelvhibából, inkább idegességből, de aztán belemelegedett és folyékonyan elmagyarázta az egész vasútépítést. Meglátszott rajta, hogy gyakran mondta már el ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak, sőt az egész polgári osztályra nézve hízelgőnek találta, hogy egy nagyúr annyira járatos technikai kérdésekben.

Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának staffirjából való ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán eljátszotta „Das Wandern ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német dalt. Viola néni egy haragos és rendreutasító pillantást vetett az óra felé, a báró azonban elmosolyodott és halkan mondta:

– Nagymama énekel!

Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén óra valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan szokott dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama.

A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni kezdett és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi üvegszekrény felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak összezsúfolva. Csészék és viaszból készült barackok, egy piros pohár Éljen a haza! fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya, Mariska utolsó bábuja, sókristályok, melyeket a vielicskai sóbányából hozott emlékül Pál úr, a karlsbádi forrásban megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró karos-székek, egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr ragasztott össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt esztendővel ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt végig, mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt a szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit fog gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó volt és nem látta meg. Azt mondta:

– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak!

Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az egyszerre megdöbbentette és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan mosolygott és kimondta azt, ami már régen a nyelvén volt:

– Nem iszik egy csésze teát, báró úr?

Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal hagyta abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott az ajánlaton és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és kisuhogott a konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni kezdett. A báró megint a vasútjáról kezdett beszélni.

– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök alkalmasint attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni Varjas városától? Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de félreértésen alapul…

(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett és közbe akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé félvállról bánt a mérnökkel, egyetlen pillantásával elnémította.)

Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket… Ezekért cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez fog jutni, a Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi.

Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást vetett az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát.

– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel lesz drágább?

Pankotay arcán egy izom sem rándult meg.

– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos asszonynak, hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor vagyok rá emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más cikk, melyet nem állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így egészben véve a varjasi gazdasszonyok háztartási mérlege kedvezőbben fog alakulni.

Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el fogja gázolni a teheneiket.

Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog elbitangolni a jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha jó összeköttetése lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és ennek is a paraszt fogja hasznát látni…

Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem cinizmus a rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga kortesfrázisait elmondja? Nagyon kevésre becsülheti őket ez a nagyúr!

A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat Etelka néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy delaware-főnök, a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat is vett ki a puzdrájából.

– A pestiek majd idehurcolják a bacillust!

A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj, mivel a vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az ismert háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a haladás a gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az egészség.

Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja tenni a kelme- és vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna. A fölvilágosodott báró nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá vette, hogy az egyetért vele.

– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül erőltetett lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a villám, melynek gyémánt pengéje ketté fogja szelni a sötétséget.

Mariska hirtelen fölemelte a fejét.

– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva.

A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról.

– Ismeri? – kérdezte.

– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam…

Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha egymásra ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a ketten csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson.

A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor elbúcsúzott Pál úrtól, sokáig fogva tartotta a kezét és könnyedén mondta:

– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen telkek dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja szavazni… Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt vetünk rá, hogy a haladás minden barátja mellénk sorakozzék és éppen azért kérem, hogy ön, mint a város első polgára, pártolja az indítványt…

Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e ígéretet a bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay hálálkodva szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé vissza, bár jól érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába.

III.

A városi közgyülés kezdetén mindenki azt hitte, hogy nagy harc és háború lesz. A terem (valamikor a Grassalkovichok táncterme) kecses és cerimóniás plafondfestményei alatt szögletes fejü, pipaszagu civisek ültek. Az indítvány mellett elsőnek az öreg fekete elefánt szólalt föl, becsületes nevén Toll Mihály. Vadkanfejü, tömzsi kis öreg volt; olyan kurta nyaka volt, hogy nem viselhetett inggallért, a sötétvörös arcán pedig lila márvány-erek tarkáltak. Rendesen rekedtes basszus hangon beszélt, a közgyülésen azonban mindig rikácsoló fejhangon szónokolt. A beszédjét bizonyára a Jenő fia csinálta meg, mert szó volt benne kulturvivmányokról, művelt nyugatról és gazdasági átalakulásról. A haladás bajnokai, főleg a hentesek, pálinkások és pékek, akik sok hasznot vártak a vasútépítő kubikusoktól, nagy éljenzéssel fogadták szavait. A város főkapitánya, aki arról volt nevezetes, hogy humoros rigmusokat tudott rögtönözni, odahajolt a szomszédja füléhez:

Ha Ábel koma megvesz, A vasút azért meglesz!

A talyigás-párt titkos hívei most mind az Ábelek sarka felé fordultak. Abban reménykedtek, hogy ezek a hatalmas emberek valami államcsinyfélével az utolsó pillanatban még fölborítják a vasutat. Nagy meglepetésükre azonban Ábel Pál a maga részéről is hozzájárult az indítványhoz. Azt mondta, hogy a polgári osztály megtagadná legszentebb hagyományait, ha ellene szegülne a haladás elvének… A fekete elefánt, akit nagyon meglepett Ábel nyilatkozata, érezte, hogy most valami rendkivüli dolgot kell tennie. Odasietett tehát a fehér pávához és kezet fogott vele. A dráma váratlan fordulata, hogy a gyülölködő Montecchi és Capulet kezet fognak a közös unoka bölcsője fölött, elragadta és föllelkesítette az embereket. Mindenki fölkelt a helyéről és éljenzett. Most már nem volt a vasútnak ellensége a teremben. Se nyilt, se titkos ellensége. Aki talyigás-szimpátiákat ápolt magában, nemes fölhevülésében letette azokat, mint egykor az első rend letette privilégiumait a nemzet oltárára. Ez a dolog tehát rendben volt.

Viola néninek azonban még aznap este nagy keserűséget okozott a vasút. Veron ugyanis azt a hírt hozta a mosókonyhából, hogy Ábel Pál úr azért hagyta cserben a talyigásokat, mert Pankotay báró megfizette. Összeget is mondott, a mosóné szerint ezer pengő forintot kapott árulásáért. A vallatás és szembesítés során, melyet Viola néni a mosókonyhában rendezett, kitünt, hogy a mosóné Etelka nénitől szerezte adatait. Viola néni ekkor tüstént otthagyott papot, csapot és nagymosást, magára kapta feketegyöngyös mantillját és bosszút lihegve a felsővárosba repült. Etelka néni meglepő hidegvérrel fogadta sógornőjének haragos szózuhatagját.

– Hogy Pál ezer forintot kapott volna a bárótól, azt én nem mondtam, édesem. Én annyit mondtam csak, hogy a báró ma reggel egy négyszögletü kis csomagot küldött hozzátok. Hogy pénz volt-e benne, vagy más valami, ezer forint vagy kevesebb, azt én nem tudhatom, édesem, mert nem kötötték az orromra. A csomagot azonban véletlenül láttam, mikor a báró ispánja átadta Mariskának. Ha többet akarsz tudni, édesem, akkor kérdezd meg Mariskát vagy Pált, neked talán megmondják, hogy mi volt a csomagban…

Viola néni meghökkent. Mi lehetett abban a csomagban? Neki nem szóltak róla. Etelka gúnyos pillantásaitól kisérve útra kelt megint és az izgalomtól szepegve, repült végig a Kossuth-utcán.

Mariskát otthon találta. Egy bőrkötésü könyvben olvasgatott éppen.

– Te, mi volt abban a csomagban, amit a báró küldött?

– Ez ni. Zarathustra.

Etelka néni még az este levelet kapott Viola nénitől. A sógornője röviden „szíves tudomására“ adta, hogy Pankotay báró csomagjában könyv volt, Zarathustra és nem pénz. A dolog ezzel még nem volt elintézve, mert Ábel Miklósné véres sértést látott a levélírás tényében. Az ő fölfogása szerint Viola azért írt neki, mivel nem érdemesíti arra, hogy szóba álljon vele. Ez tehát ujabb támadása volt az Ábel-féle gőgnek, mellyel Etelka néni időközönkint fegyverszünetben élt, de mellyel sohasem tudott végleg megbékülni. Persze, hogy rögtön nekiült viszonválaszt írni. A megvesztegetési históriáról és Zarathustráról most már egyáltalában nem volt szó, ahelyett a néni hat sűrűn teleirott kancellária-íven fölsorolta mindazokat a sérelmeket, melyek őt zsenge menyasszonykora óta Ábelék részéről érték. Az emlékirat végén ama reményének adott kifejezést, hogy a földi életben nem fognak egymással többet találkozni.

Ha a dolgok már annyira jutottak a két sógornő között, akkor régi gyakorlat szerint Mariskának kellett közbelépnie. A leány lényében volt valami könnyed merészség, mely zavarba ejtette és lefegyverezte Etelkát.

Mariska másnap reggel a háza udvarán találta nagynénjét. Virágkarókat festett és e célból fölhúzta Miklós bácsinak egy pár ócska keztyűjét. A kis udvara teli volt ültetve georginákkal, minden virágbokor egy fehér karóhoz volt kötve és minden karó tetején egy-egy színes nagy üveggömb pompázott.

A néni szertartásosan és hidegen a lakásába kalauzolta látogatóját. A szobái igen nagyok, de oly alacsonyak voltak, hogy a magasra nőtt Mariska fölemelt kezével elérhette a menyezetet. Etelka télen-nyáron vászonhuzatok alatt tartotta bútorait, a függölámpákat, aranykereteket, sőt az ezüst gyertyatartókat is zöld tüllel vonta be. Ő egyáltalában úgy óvta és kímélte a holmiját, mintha azt csak megőrzés végett bízták volna rá és mintha legközelebb már mindennel be kellene megint számolnia az igazi gazdának. Ha magában volt az urával, éppen csak alvásra használta a lakást, különben mindig a kis üveges folyosón tartózkodtak, melyet fórháznak neveztek és mely ebédlő, nappali és dolgozószoba gyanánt szolgált.

– Ugyan, Etelka néni, mit izéltek már megint? – kezdte Mariska. – Hiszen csak ismered Viola nénit, ő nem is gondolta úgy a dolgot!

Etelka ekkor szinte szóról-szóra elmondta ugyanazt, amit megírt tegnapi levelében. Ilyenkor nem volt szabad vitába bocsátkozni vele. Csak hadd könnyítsen a lelkén. Mariska azalatt keresett valamit a lakásban, amit megdicsérhetne. Ez is régi fogása volt. A szalon teli volt kézimunkákkal. Ezek a himzések, melyeket a néni gobelineknek nevezett, a „Deutsches Frauenheim“ címü stuttgarti lap mintái után készültek és egy egész emberöltőn át foglalkoztatták Etelkát.

– Jé, – csodálkozott Mariska, – ennek a leánynak olyan haja van, mintha igazi volna! Hogy tudtad ezt így megcsinálni, Etelka néni?

A szóban forgó leány egy vén hárfás társaságában a himzett nagy kályhaellenzőt ékesítette. Mignon és Lothario. A néni ravaszul mosolygott.

– A haja igazi is. Az én hajamból való. Fiatal koromban ilyen fekete hajam volt.

– Milyen ezermester vagy te, Etelka néni!

Ezt az eljárást natur-applikációnak nevezték. Etelka egyszer egy kakast is himzett, a tolla igazi kakastoll volt, a taraja piros posztó, a szeme fekete gyöngy, csak a csőre és a lába volt keresztöltésekkel hímezve.

A látogatás vége az lett, hogy a megszelidült néni jövő szombatra megint a fehér páváékhoz igérkezett.

– Hanem csak a te kedvedért, Mariska!

Mikor a leány már indulófélben volt, Etelka egy percre bement a hálószobába. Mariska tudta, hogy mit jelent ez. A néni most a subládában keres valami kis ajándékot a számára. A subládában őrizte az Éber-család apró emlékeit, melyeknek az volt a sorsuk, hogy ilyenféle családi összeveszések után egyenkint mind a Mariska üvegszekrényébe vándoroljanak. Egyszer egy kis burnótos szelencét, máskor egy empirlegyezőt, megint máskor egy elefántcsontra festett miniatürt, vagy egy altwien csészét ajándékozott neki. Ezúttal egy ezüst gyertyakoppantót adott Mariskának. Aztán, a saját nagylelküségétől ellágyulva, megölelte a leányt és sírva mondta:

– Lelkem, én olyan egyedül vagyok ezen a világon!

Igen, ez volt az ő nagy baja. A tüskés, szögletes modorával mindenkit elriasztott magától, pedig senki sem szomjazta annyira az emberek rokonszenvét, mint ő. Bár ura volt, ő tulajdonképpen aggszűzként élt. Az ő ellentétje volt Viola néni. A könnyen alkalmazkodó vénkisasszony született családanya volt.

Mariska hazamenet összetalálkozott Miklós bácsival. A fehérpapok temploma előtt állott és hosszan elmélázva tekintett egy ringó járásu cselédleány után. A fogatlan vén oroszlán az ilyenféle visszanézéseivel tartotta fönn rossz hírét, melynek egyébként már évtizedek óta semmiféle komolyabb alapja nem volt.

– Te talán a templomból jössz, Miklós bácsi? – támadt rá nevetve a leány.

– Tudod, hogy szabadgondolkozó vagyok, – válaszolt fanyar arccal az öreg. – A menyországot már lefoglalta előttem kedves nagynénéd ő nagysága.

Őt a felesége vallási buzgalma tette hitetlenné. A politikai meggyőződése is más volt, mint az asszonyé; emberben, ételben, könyvben is csak azt vette be, ami nem kellett Etelka néninek. Mariska ezúttal – talán az ezüstkoppantóra való tekintettel – úgy érezte, hogy meg kell védenie nagynénjét.

– Hidd el, Miklós bácsi, a néni alapjában véve nagyon jó asszony. Most is két szavamba került csak, hogy kibékítsem Violával.

– Neked jó asszony, – válaszolt az öreg, – mert előtted szégyenli magát. Te vagy Varjason az egyetlen emberi lény, aki imponál neki.

– Ugyan, Miklós bácsi! Mivel imponálnék neki?

– Azzal, amivel mindannyiunknak: az előkelőségeddel. Tudod, mi az előkelőség? Erő és szabadság. Ezt senki sem méltányolja annyira, mint a lelki rabok és nyomorékok felekezete, amelybe mi is tartozunk, én meg a kedves nagynénéd ő nagysága.

Mariska azzal gyanusította a nagybátyját, hogy csúfolódik vele, bár tudta, hogy az öreg úr éppen őt nagyon komolyan szokta venni.

– És miért volnék erősebb s szabadabb, mint más?

– Mert szép vagy, fiam.

Mariska elpirult.

– Ez izlés dolga és mindenesetre örülök, hogy tetszem neked. De érdem az, ha valakinek nem rücskös az arca és egyenes az orra?

– Nem érdem, de érték. Ha valaki genienek vagy milliomosnak születik, az nem érdem, de érték.

A leány zavart mosollyal nézett a nagybátyja szemébe. Szeretett volna erről többet is hallani, de szégyelte a kiváncsiságát. Hirtelen elbúcsúzott.

– Jó étvágyat, Miklós bácsi!

Tudta, hogy az öreg nem fogja elkisérni. Kissé nehezen járt és ezt szégyelte, különösen fiatal nők előtt. Miklós ott maradt a sarkon és a botjára támaszkodva, félrecsapott köcsögkalapja alól hosszan nézett a húga karcsu alakja után.

Mariska azokban a napokban alig tudta megvárni a vacsora végét, hogy aztán a hálószobájába zárkózzék, ahol már várta valaki: Zarathustra. Élt akkoriban az országban néhány tucat fölényesen és hallgatagon mosolygó ember, aki meg volt róla győződve, hogy oly titok birtokába jutott, mely erőt ad neki az élet fölött és föléje emeli a tömegnek. Ők voltak Nietzsche első hívei. Pankotay báró (nem bizonyos, hogy szándékosan-e, vagy szórakozottságból) Zarathustra könyvének oly példányát küldte Mariskának, melyet széljegyzetekkel írt teli. És így a leány, mialatt újabb Mária Magdolnaként az élet prófétájának lábai előtt ült, állandóan a báró férfias hangját hallotta. Ha nem is értette meg mindig, amit mondott, annyit tüstént megértett, hogy ez az ő prófétája. A tömeget ő mindig lenézte, de hogy mi jogosítja föl erre, azt most tanúlta csak meg. Van az életnek egy kiváltságos arisztokráciája, mely fölötte áll mindennek és mindenkinek. Ennyi az egész. Ebbe a kasztba tartozik a báró és ő maga is. Az akaraterejük jogán. Most egyszerre szépnek kezdte találni a magányt is, amelyben élt és melyet nem egyszer már, titokban persze, szomorúnak talált. Édesapja gyöngéden önző ember volt és eddigelé nem igen gondolt még arra, hogy férjhez adja a leányát. Egypár kérő, néhány eladósodott katonatiszt és kezdő ügyvéd, magától jelentkezett, Mariska azonban kevés gondolkodás után kikosarazta őket. Most utólag megörült neki, hogy nem „pazarolta el magát“. Zarathustra befolyásának volt köszönhető az is, hogy Mariska figyelme Pankotay báró személye felé fordult. Ő tulajdonképpen semmit sem tudott a családi viszonyairól. Szerencsére ott volt Viola néni, aki három napi járóföldnyire töviről-hegyire ismerte minden valamire való ember élettörténetét.

– A báró? Az hat esztendő óta házas ember. A felesége született Apaffy grófnő, erdélyi mágnásleány, nagyon szép, de nincs semmije. A házasságuk boldogtalan, mert Pankotayné beteg, kedélybeteg, őrült és négy esztendő óta állandóan felügyelet alatt kell tartani. A báró azért nem is fogad vendégeket, maga sem jár társaságba, ami igen szép tőle. Hogy miért nem válik el? Viola néni szerint erről szó sem lehetett, mivel a Pankotayak, ha fölvilágosodott urak voltak is, alapjában mégis sokat tartottak katolikus voltukra.

A hír, hogy a báró házas ember, igen meglepte Mariskát. Miért, miért nem, most egyszerre gyanúsnak találta Nietzschét is. Próféta ez? Talán csak költő és rapszódiákat ír az élet témájáról. A mestersége talán nem is különbözik nagyon a régi mesemondóéktól, akik kegyetlen nagy királyokról és véres harcokról fecsegtek az otthon ülő embereknek. A rongyos kabátosok és éhezők mindig szerettek bíborköntösben járó, arany tálakról lakmározó nagyurakról hallani. És Mariska nem is olvasta tovább Zarathustrát.

IV.

Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági harcias fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral befuttatott kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg belőle.