Part 1

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A FEHÉR PÁVA

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A fehér páva

Kisvárosi történet

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

A fehér páva

Kisvárosi történet

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

_Bevezetés._

Tíz esztendővel ezelőtt – ma 1909-ben élünk, ugyebár? – nem volt még vasútja Varjas városának. A kis város ugyan alig esik ötven-hatvan kilométernyire Budapesttől, az útak azonban mindenkor igen rosszak voltak és így Varjas a valóságban távolabb volt, mint Szeged, vagy akár Kolozsvár. A varjasiak sohasem voltak kapaszkodók, országos emberek nem igen kerültek ki közülük és így nem is volt sok keresni valójuk odafönn. A városuk, ha kicsi fészek volt is, az ő szemükben a világ közepe volt és jól megélt a maga emberségéből, akár egy középkori kis köztársaság, vagy a nagy óceán egy félreeső szigetországa. Központja volt az egész gazdag Topoly völgyének és tizenöt falu parasztsága járt be a vásárokra. Ezek mind a varjasi kereskedő urak adófizető jobbágyai voltak.

Ha varjasi emberek Budapesten jártak, hazaérkezésük után nem győztek eleget sopánkodni a fővárosi lármán és az ottani drágaságon. A villámos vasút éjfélig zakatol, egy tojás ára pedig három-négy krajcár.

Ez az utóbbi adat valósággal dühbe hozta a varjasi gazdasszonyokat. Hogy vannak emberek, akik télen-nyáron Budapesten laknak, hallgatják az örökös lármát és mindig négy krajcárjával veszik a tyúktojást, az a varjasiak szemében oly rejtelmes jelenség volt, melyre senki sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Emlegették ugyan, hogy a pestiek nem igen főznek otthon, inkább korcsmában esznek és aludni is többnyire nappal szoktak, ez azonban nem volt magyarázat, ha becses megfigyelésszámba mehetett is. Úgy kell lenni mégis, hogy a budapestiek démoni ügyességü felekezet, mely egyebek között ahhoz is ért, hogy keresztül bujjon az egyszeregy vaskerítésén. E gyanús képességükért azonban senki sem irigyelte és senki sem becsülte őket Varjason.

Az állandó összeköttetést a fővárossal a kereskedelmi ügynökök és az egyetemi hallgatók tartották fönn. Az ügynökökkel szívesen kötöttek üzletet a varjasiak, egyébként azonban nem vették komolyan az ilyen jött-menteket. Azok persze egyre a hiányzó vasutat emlegették. Ők egy napi keserves kocsikázás után döcögtek le Varjasra, pedig ha gyorsvonat járna, akkor egy ujságolvasásba kerülne az egész út. A varjasi kereskedő uraknak azonban volt egy különös, fölényes mosolyuk a reform-ügynökök számára. A mosoly körülbelül ezt jelentette: Persze, persze, hogy aztán a pesti cégek kiszipolyozzák az egész Topolyságot!

A kereskedőknél is nagyobb ellenségei voltak a vasútnak a talyigások. Azok vasvillára kaptak, ha valaki a gőzkocsit emlegette. Pedig szavuk volt a külső soron.

Az egyetemi hallgatók – rendszerint csak hárman, négyen voltak fönn egyszerre – mind vasútpártiak voltak. A fiúk, ha hazajöttek vakációra, furcsa pesti szabásu ruhákat és még furcsább nézeteket hoztak magukkal. Szidták a varjasi kövezetet és a világítást, nem kevésbbé a polgármestert és a rendőrkapitányt, sűrűn emlegették a modern kort és a haladást. Ha azután mint diplomás emberek tértek meg, egy ideig még bosszantották polgártársaikat a pesti ruháikkal, meg a reformötleteikkel, egy-két esztendő múlva azonban lekopott róluk mind a kettő, a fiúk meghíztak és elcsendesedtek, megbecsülték a polgármestert, összetegeződtek a városi kapitánnyal, szóval szakasztott olyan varjasiak lettek, mint a többiek.

Ha a nyílt színvallásig nem is jutottak el, azért tíz esztendővel ezelőtt már két érzelmi táborba sorakoztak a varjasiak: a vasutasok és a talyigások táborába, ahogyan tréfásan nevezték egymást.

Egyelőre a kis város még ravasz mosollyal az ajkán folytatta Csipkerózsa-álmát. Ha történetesen a lánchídas fővárosról álmodott, akkor pillanatnyi hangulatához képest két különböző Budapest jelent meg előtte, vagy a vasutasoké, vagy a talyigásoké. Az egyik az ifjúság dicsőségében ragyogó metropólis, a magyar király, a szuverén országgyülés, a nemzeti kultura székhelye, Európa legszebb városa, a magyarság büszkesége és reménysége. A másik a lármás, mocskos házrakás, idegen, veszedelmes emberek tanyája, honnan festett haju nők és mesés szemérmetlenségü férfiak özönlenek szét az országban.

Az igénytelen események, melyeket elmondani fogunk, abban az időben adták elő magukat, midőn a kis Varjas nagyhirtelen fölriadt és végleg fölébredt százesztendős álmából.

I.

Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni. Bizonyos azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni annyi varjút, mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen nagy számmal vonulnak a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek kavarognának a ködös égen. Télen pedig ellepik a kopasz akácfákat és kétségbeesett, gyáva károgással siratják sorsukat.

De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt borít Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre.

A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak főutcának nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig. Karneolgombos, szürke magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát viselt. Igen szép aggastyán volt, jól esett ránézni a dús ezüst hajára és a nemes vágásu, piros arcára. Ha ránézett az ember, azokra a régi kőnyomatokra gondolt, melyek hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése fenkölt és meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint tudta is, mert bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A cérnagombos, hófehér vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a nyitott dolmánya alatt nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében pedig meggypirosra szívott, karcsú tajtékpipát tartott.

A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési képviselője. A Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az ország leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú választása volt. Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem szólalt még föl a képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag férfiú volt és alkalmasint ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy Deák Ferenc valamikor a barátságára méltatta. A haza bölcse a nagy alkotások napjaiban szükségét érezte, hogy egyik-másik tervét beszéd közben kidolgozza és Ábel Péternél jobbizlésü és tapintatosabb hallgatója nem volt az országban. Ábel volt a tiszta verem, melyben a nagy férfi a maga termésének fölöslegét elrakta.

Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki, hogy mint násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek díszét. Amellett azonban mindig meg tudta óvni állásának tekintélyét, melytől maga is át volt hatva, akár a miséző pap, a választói pedig bizonyos hazafias meghatottságot éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták.

– Péter bácsi!

Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az arca földerült.

– Jó napot, kis leány!

A _kis leány_ fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A profilja hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A szeme azonban nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni, csodálatos tüzű szem volt. A leány, aki egyébként is igen szép és előkelő teremtés benyomását tette, már lehetett vagy huszonkét, talán huszonnégy esztendős is. A neve Ábel Mariska volt. Gyermeke volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének.

– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon élénkké tett kedvencének társasága.

– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának évfordulója. Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez.

– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával?

– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a reggeli kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró darabokra vagdalja és Miklós ezt utálja.

– És sikerült kicsinálni?

– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy mért, azt nem mondta meg.

A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi keletü és megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette nagyon komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs kezét. Összevágó léptekkel mentek végig a főutca keskeny téglajárdáján. A szépségükkel, a nemes és öntudatlan büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző tartózkodásukkal mind a ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek.

– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon szeretem! – mondta a leány.

Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy akácnyílás ideje van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a főutca teli volt öreg akácfákkal és ilyenkor az egész város menyasszonyi díszbe öltözött.

Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek maguknak a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a gazdag kereskedők lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz esztendőnél fiatalabb lett volna és nem Mária Terézia korának szeretetreméltóan ünnepies vonalait mutatta volna.

A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak potrohos vasrácsa mögül pislantott ki itt is, ott is egy-egy kiváncsi női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán másodmagával jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind ezeket az embereket, hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek most egymás között.

– A fehér ruhája van rajta!

– A szoknya régi, de a blúz új.

– Miféle kalapja van?

– A tavalyi szalma.

– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü kalapjáról.

A városháza előtt egy _pesti emberrel_ találkoztak össze. Hogy fővárosi, azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről, különösen a drappszínü gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy merne fölvenni. Szélesvállu, zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu fiatal férfi volt. A hóna alatt sárga okmánytáskát hozott. Amint megpillantotta Péter urat, könnyedén megemelte kalapját.

– Jónapot, képviselő úr!

Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját mindenki nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt:

– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút!

Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és kezet fogott vele. Az idegen szertartásos hidegséggel meghajolt Mariska előtt és az öreg úr ekkor bemutatta hugának:

– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia.

Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban mégis rosszul esett a furcsa körülírás.

– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás hangján.

Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt beszélt, Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan végignézte. Az ő titka volt, hogyan.

– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a mérnök. – Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly völgyén. A csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig prüszkölni fognak, de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet útjában megállítani a huszadik századot.

A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek általában. Amit magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos dolog, de ostobaságot még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a vasúttal nem lehet polemizálni, az elgázolja az embert. Azért rejtélyes hallgatásba merült. Mariska a szíve mélyén vasútpárti volt – a fiatalok mind azok voltak – de most valami kínos megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik tulajdonképpen ez az ember?

Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat csapta meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal és a pálinka motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy kuvasznyi fekete elefánt függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle fűszeres bolt.

A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és okosan. Lehet, hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi mámorából.

– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára vannak…

Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott valamit, amitől fölszisszent a leány jóizlése.

– Én mindig elérem azt, amit akarok!

Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is vehette volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka futott végig. Sok gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában. Eh, mégis csak közönséges emberek ezek a fekete elefántok!

Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és zárkózott külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek kapuboltozat fölött aránytalanul keskeny vaserkély rúg ki. Az erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok zöldelnek. A főutca felé van az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony aranyírás: _Ábel Menyhért és fiai_. A tábla fölött fából faragott fehér páva a boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás: _Alapíttatott 1815_.

A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas, szigorú férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú, fekete kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával inkább egy külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen előkelők voltak, külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta vászonnal, selyemmel, ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A közönség fényűzési hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk arisztokratákká tette őket.

Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az örökös petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető illat uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár beszédü segédek szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a szíverősítőre szomjas parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és csendes urak terítik a csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó menyasszonyok elé. A két kereskedő-család között is nagy a különbség. Ahány Toll van, az mind zömök, pirosképü, vakondokszemü, lármás ember. A férfiak kikapósak, az asszonyaik a konyhában élnek, a gyermekeik pedig a város legvásottabb porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el hazulról, első tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és mégis, hogy megérzett rajta a fűszeres!

Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még mindig ott állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment. Ábelék azt tartották, hogy az üzlet és a család két különböző dolog, amit nem szabad összekeverni.

A mérnök azalatt a városháza felé ment.

– Hogy fúj a fehér páva! – mormogta bosszúsan nevetve.

II.

A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól szép, szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes üvegü ablak és a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt ábrázolta. Ezt a lépcsőt azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor használták, hétköznapokon mindig zárva tartották, hogy ne kopjon hiába a virágos hollandi szőnyeg és a háziak a konyha mellett lévő hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska gyermekkori fantáziáját nagyon izgatta az örökké zárt lépcsőház ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint kis leány olykor óvatosan megemelte a felső üvegajtó függönyét és visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag fehér szobrot, melyre szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a színes ablak. Úgy félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy vonzódott hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette magával, és ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, hogy a szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli.

Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A házigazda gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A vendégek kevesen voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a feleségével, továbbá Viola néni és Manliusz úr, a cég régi könyvelője.

Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az ebédlőbe, onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez kellemetlen volt, de nem lehetett róla tenni. A szalon, melyben a vendégeket fogadták, igen nagy szoba volt. A falai égszínkékek voltak, a bútorai kanárisárga selyemből készültek, a szekrények és a zongora pedig aranysárga topolyafából. A szalont hetenkint csak egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt, a szekrényeken pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak.

A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár színes viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő, vörhenyes fénykörben ma is együtt ült a kis társaság.

Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr csupa Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a felesége halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult kedves zeneköltője volt. A családban különben is a megboldogult fedezte föl és fejlesztette ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü leány volt, édesapja mint osztrák katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála után visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő felesége legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy nagyon szép és szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és haszontalan édesapját, hogy sohasem tudott megtanulni magyarul, hogy örökké cigarettázott és hogy igen fiatalon halt meg, tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a magáét pedig Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki eltévesztette. Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel Pál homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha sem engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az arcképe tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el akart menni. Az Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka emléke, mint egy nagyon előkelő idegené, aki rövid időre megtisztelte látogatásával szerény házukat.

Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották a sárga szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr legalább egyre a feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos hangja úgy meghatotta és ellágyította, mintha a halott asszony beszédét hallaná. Az is olyan tüzes, szomoru és könnyelmü volt. Ábel Pál különben csak azóta értette meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg együtt voltak, sok félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat is gyötörte az asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös cigarettázása miatt. És mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a halottól azért, hogy soha nem igyekezett megérteni, két lépésnyire tőle egy fiatal lány ült, aki megdöbbentően hasonlított a néhai Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly kevéssé ismert, mint azt a másikat. Az ő Mariska leánya.

A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora előtt. A remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom profilját. Szívét megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő bizony nem gondolt szegény édesanyjára, hanem átengedte magát a forró és piros áramlásoknak, melyek a vérében keringtek. Amióta nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette ellenálló képességét a zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire, mint az alkohol. A tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha ebben a pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér álarcának.

A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola néni, Pál úr vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a háztartást vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az ebédlő felé, ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása hallatszott. Micsoda trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő, méla epedéssel szemlélte meggyszínüre szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A képviselő karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban. Olyan kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt, Ábelék régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt esztendő óta szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és gépies buzgalommal. Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem ismerte és senki sem szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember egyetlen nagy szenvedélye a zene, azért egyszersmindenkorra meghívta a szombati estékre. Manliusz úr állandóan a képviselő mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan hallgatag ember volt, mint ő maga.

Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka néni. Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján szoktak megemlékezni a családban, valami különös félreértés következtében túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván raktáron kopott meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen neki kellett volna átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de hamarosan kitünvén róla, hogy komoly kereskedői munkára nem használható, a családi tanács Pál urat állította a cég élére. Miklós egyébként, mint a léha emberek általában, bámulatosan jól tartotta magát és ma is fiatalabbnak látszott a két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek bécsi divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött előre fésülte a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes karimáju kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a trombita-nadrágokon. Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben töltött és azóta a deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül hazafias Péter úr bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt szívében. Miklós bácsi élete akkor vett tragikus fordulatot, midőn ő, Bécs városának legléhább volontőrje, először hallgatott az okosság és a tisztesség szavára. Ő akkoriban megismerkedett Gallmayer Pepivel és a híres szubrett elragadóknak találta a mókás dalokat, melyeket a _szép Niki_ gitárkíséret mellett elő tudott adni.

– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a diva.

Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt már megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így szólt hozzá:

– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett belőle… Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf megmutatjuk neked az utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra vezet…

Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben sürgősen hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával, a város leggazdagabb leányával.

Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az erény: Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a választást az a körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és szeretetreméltó volt, az erény varjasi nemtője pedig sovány, nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel Miklósban felülkerekedett a nyárspolgár és ő az erényt választotta. Vesztére, mert hamarosan kitünt, hogy az erényes élethez sincs több tehetsége, mint a kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru, mogorva, fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos gerillaháborúval védekezzék zsarnoka ellen.

Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott cédulák segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta parlamentair gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig egymással foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és aranyos ködöt borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne megneszelte Miklós egy földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe vette. Ábel Miklós a műértő gyönyörüségével szemlélte a zongora előtt ülő hugát. Milyen megkapóan, milyen meghatóan bájos ez a nagy gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet finom bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját ifjúságára gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog állani a válaszúton, mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog kerekedni a nyárspolgári ősök vére?