Part 4

A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon neki…

– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást, mintha csak a botrány elől menekült volna ide.

Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza. Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős, bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.

Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És olyan éhes volt, majd elszédült.

– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg, hogy parasztlány volt s ugy lett tanitóné, hogy el _kellett_ vennie a tanitónak.

Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt letakarva.

A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.

Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:

– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről, vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki hozzád nyult, csak jöjjön haza.

A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.

– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve.

– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett gyülölettel nézett arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán! emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán, kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek, hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg minden uj embernek, mit tud.

A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy lesütötte a szemét, mint a tanitó.

Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok orditásba kezdett faluhosszat:

– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet. Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut, de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet, de jól van: lesz még a kutyára dér!

A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig üvöltött.

– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?

– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul vakarósabb.

– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz, hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis kutya…

A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.

– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét, – ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.

A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét.

A tanitó viszont felemelte a pillantását.

– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi, hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene őket…

A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak és senkinek, hogy a magyar parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a magyar komiszságát.

– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja… Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra, amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni, avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni, amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…

Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás, mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét, ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad levegőre és az ég alá.

A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták. Felállottak ők is s utána mentek a papnak.

Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:

– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.

– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.

– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is.

A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.

Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az éhségtől.

VI.

A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.

Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten trónusának…

A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát.

Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak rémlik, holott csak levegő s azontul éter…

Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan mondta:

– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!

Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.

Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.

Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta, megszinesitette a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi, Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie. A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek, mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap komenció-levele.

Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta körül.

És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté, lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…

– És az isten nem tehet csodát.

Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki, hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger a gályát, fenn tartja a szinen…

Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott, hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:

– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.

Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak… Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje usztak, mikor a parton megállt.

S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban, fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte, de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék, hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…

Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott szakállán ragyog az esti fény.

Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan, csöndesen közeledett.

Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.

Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.

Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta.

– Jónapot tisztelendő ur.

– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését.

– Szép este van.

– Igen.

Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson s nem emlékszik reá.

– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur?

A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.

Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert. Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:

– Nem, vadászni nem akarok.

– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében.

Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat, de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta rá.

– Igen.

Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy járomban.

– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek.

Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval beszélt:

– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.

A pap szótalan megfordult s visszanézett.

A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az irányát.

Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni, hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet ősi kibomlása.

– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és művészet.

A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának kisugárzása.

– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt, de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává. Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az egész egy szerves egység.

A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.

– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.

Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:

– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.

– Akkor mért tetszik vele foglalkozni!

– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!

A pap bámulva s rémülten nézett rá.

– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:

– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?

Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva mondta:

– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe, hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…

Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában volt valami gunyos mosoly.

– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség felfoghatatlan lényegét feszegeti!?

Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé.

VII.

– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek. Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a bolondok házába.

Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.

Az utról félre állott, a csorda jött.

A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan, csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.

Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön… mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a legcsikorgóbb hidegekben sem…

Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan nehéz volt, mint az ólom.

A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort megbecsüli az ő gazdája.

Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre, mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal kész a nap, a munka, az élet…

– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás.

Érezte, hogy meg kell szólitania.

– No, öreg, mi lesz a vacsora?

A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak, megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:

– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az utmenti vetésbe szeleskedett bele.

A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…

S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az ő gazdájának háza?