Part 3

– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én… Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!… Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen…

A pap komoran nézett rá.

– Maga se adna?

– Mit?

– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból…

– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram, maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom, távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.

Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket.

A kurátor megmozdult.

– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:

– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink ugye komám, parasztok.

Felállott.

– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő…

A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.

– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a pénzt…

Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintás üveg, az esti emléksorirás óta.

Aztán aláirta a nevét.

– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. – Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…

A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette, száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a betükre szórta.

– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt. Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.

– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur.

– Hát?

– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.

A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz.

– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!

– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor.

– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?

– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. – Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk valakit!

A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a szót: a puhitást…

– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön sirva fakad…

A kurátor zörgő egyenességgel mondta:

– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a szivire megy… az asszonnak…

Evvel kezet nyujtott.

– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá.

– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.

– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.

IV.

– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment.

Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott volt a zsebükben.

Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott mereven.

– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be: annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…

Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!…

Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, meg a Kispipába szökdöstek nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos pénzösszegért?…

Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a fájdalmat.

Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte magát becsapni.

Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az ördögnek irta alá azt a nyugtát…

Most már késő… Most már mit tegyen.

A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit. Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta alá azt az irást…

Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg: hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott, hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda… Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…

Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz. Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. Együtt élni. Egy egész életen át…

Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet még?…

Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná, hogy ütné őket kupán…

Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.

Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra, akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a deszkából.

Azt a kutya istenit, – morogta.

Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.

– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!

Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az, olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint egy halott.

Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte a ragadós diványtól.

– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is. Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen… Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.

Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…

– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… – s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött… Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a farkasok közt…

– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában, kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni… Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok. Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra… Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi szeretetről…

Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.

V.

Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás szerint.

Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális, hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.

Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő, püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“ Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője. Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot, könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak, kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik; köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.

Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra. Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá: „Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni, ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös fajzatnak.

Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a beleiben, ahogy felállott.

– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?

Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből. Mosdani készült.

Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen, mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó gazok!“

A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit. Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik: „Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette, füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! hadd guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.

Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat, mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a szót, hogy fene… S most, az első nap…

De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt, annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat, a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene egye meg.

Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra: csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az élet…

Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő, dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…

Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd meg a mi ételünket…

Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt, hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a parasztoknak!

A homloka verejtékes lett ujra.

Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes, önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.

És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu. A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön a diák legátusnak pünkösdre.

De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal, mit az isten elültetett minden ember lelkében!

Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz szert.

Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.

A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt.

– Jónapot! – piritott rá.

Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.

– Hogy hijnak?

– Kis András.

Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta, ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek. Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.

– Minek bántod azt a kutyát?

A fiu ellenségesen huzódott visszább.

A pap visszalépett hozzá:

– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.

Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot, annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.

A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket, mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan állott. Gondolta, talán fájós a füle és…

– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve belépett az udvarába.

– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.

– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.

– Csak tán nem.

– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet se vetett rám. Nem is felelt.

A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot.

– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, – sok baj van ezekkel a parasztokkal.

– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s csakugyan valami szorongást érezett.

– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a faluban meglazsnakolt.