Part 24
– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni.
Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az idegen holmihoz.
Odavitte az ágyhoz.
– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz látja, nem bir beszélni.
Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte sértette.
Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés között.
– Jegygyürü, – suttogta Jolán.
Mély csönd volt.
– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.
Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.
Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.
Jolán idegesen szólt.
– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja.
Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke leányra, akiről viritott az élet.
– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának.
Lehunyta a szemét, sóhajtott.
– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot.
A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg volt hatva.
Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét s elaludt.
Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha még egész életében.
A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd, csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s várt.
Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.
– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem, milyen jó lélek.
Margit hevesen sirt.
Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva nézett rá.
– Elmegy?
Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.
– Én?
– Ardayhoz.
– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem.
– Ha szereti, menjen. Menjen csak.
– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, – szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…
Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és átszellemült akart lenni.
– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra.
– Az nem lehet, – suttogta Dékányné.
– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen összevont szemmel.
– Dadus, – szólt Dékányné.
A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.
– Fel akar kelni.
– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.
Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta.
Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.
– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. Feküdj csak le.
Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.
– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.
Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak le, mig kikisérte a fiát.
A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment az utca felé, a napra.
Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.
Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos felzokogó csuklással szólt oda:
– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt…
Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.
De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.
Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva.
A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az idegenbeli nő.
– Testvérem, Farkas Ida él-e még?
Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:
– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…
Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment végig a falun.
Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.
– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be Miklóska.
De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.
– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez itt a hang, ez a véletlen sóhaj.
Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.
Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.
– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…
Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe legyen bejelentve, a kártérités miatt.
– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a tiszteletes ur.
Az ember nem törődik vele.
– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor oda!…
Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.
– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a szeretet…
– Nem? – mondja halkan Margit.
Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.
Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…
De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.
Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.
– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért szeret? – rebegi ujra.
Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad sirva.
Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.
Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt jöttek.
– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.
Margit igy szól:
– Én itt maradok.
Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje fölött s marad, ide kötötte a gyürü.
Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két nője. Az anya s a menyasszony.
Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig köhög, le kell törölni.
Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.
Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez itt a fiát, csak irja a…
Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét, milyen forró… Miklós.
– Jobb igy…
Ráijedt.
– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem…
– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, engedelmes, jó kis fiu…
Margit zokogott.
– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok: gonosz.
– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány.
Miklós konokul megrázta a fejét:
– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok.
Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette.
– Feltegyük fiacskám?
– Minek az?
– Mit mondasz?
– Minek már az?
– Tegyük fel fiam. Feltegyük?
– Jó.
Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: minek már az.
Egy óra mulva Miklós felállott.
Letette a lábát a földre és felállt.
Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta.
Felemelte a karját.
– Mi hárman… Mi hárman.
S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó szemü, ravasz öreg zsidó.
– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a Láthatatlant, ne tagadd!
Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent dolgok ügynöke.
– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel…
Magába merülten suttogta.
– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak káprázat… Az élet más…
Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte:
– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire…
Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön.
Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.
És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt férfiu két idegen asszonya.
Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
6 |gyerekek dnak |gyerekek tudnak
18 |haliatszik |hallatszik
19 |az vó falu |az alvó falu
19 |vé ét |végét
20 |csaknek sir |csaknem sir
30 |minhta |mintha
41 |hogyn ő |hogy nő
57 |okkal mélyebb |sokkal mélyebb
62 |z a megtérés |ez a megtérés
74 |szakemebereknek |szakembereknek
78 |vészkiá tást |vészkiáltást
78 |k nyujtotta |kinyujtotta
79 |itt megállott.“ |itt megállott.
79 |é etünk |életünk
98 |tekintetétből |tekintetéből
98 |monadnia |mondania
101 |fegadják |fogadják
120 |érzésekkkel |érzésekkel
120 |lly keserü |ily keserü
142 |lelfekhetnének |lefekhetnének
143 |vonják-egy |vonják egy
151 |bejonni |bejönni
153 |kell mennni |kell menni
164 |gyülöleletes |gyülöletes
173 |kisértetetesen |kisértetesen
174 |körülbelul |körülbelül
174 |vérmékséklet |vérmérséklet
182 |akadezó |akadozó
188 |egy fiata |egy fiatal
214 |pláne leh |pláne lehet…
219 |hegy dupla |hogy dupla
223 |ot állott |ott állott
223 |legutóbbb hallott |legutóbb hallott
299 |Egy ék meg a |Egyék meg a
300 |cak egy |csak egy
300 |végrehajhatónak |végrehajthatónak
313 |zemmisiteni |semmisiteni
317 |zavartala nul… félelmes vol… annyifél |zavartalanul… félelmes volt… annyiféle
319 |kiszőkö |kiszökő
345 |– a fejére |– Tojok a fejére
346 |éle-e még? |él-e még?]