Part 23

– Nyissátok ki a kaput s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy tüdő, egy ezerfejü szörnyeteg másvilági orditása volna s itt fut a kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tüzesőnek s felkapaszkodik a lángoló csürkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal ledül, kidül, rászakad, alatta az ember, uristen, isten, százan a kapun, nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hegy lesz, isten, isten, mint egy orditó égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya s aki lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik, századik fel a kapunyilás tetejéig s ő felemeli két karját, száját kitátja s néz s orditani sem bir, a tüdeje lefojtva, lélekzeni sem bir, atyaisten, nagyisten, isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind körbe, bámul és remeg és a hegy ordit, üvölt a hegy, a hegyek megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik, cibálják, huzzák a kazalt, kettészakitják, darabokba jön ki ember, a lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csür egy magas, lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző áldozati láng, hó rettenetes, segitség, uuu, irgalom, élet.

Ezt te kivántad. Betelt, átkozott, ezt te kivántad, ez a te dolgod. Égj bele magad!

S megindul, rohan, mintha sulya nem volna a lábának, csak lebeg s ott van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng a feltartott karjain. „Sarkodra való vagyok“ kiáltja, lezuhan, elhallgat, halott. Egy láng utána vonit és üvölt: Megéget a zsir! U u u… Az emberzsir lánggal ég, büz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik, a biró vonit „feleségem!“ már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és huzza, huzza, hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel akar állani, nem bir, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi.

– Szerelmes isten, szerelmes isten… szerelmes isteeeenem.

– Miklós, – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes sziv isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tüzcsóva röpül körülötte és nád és tüz omlik felülről, s mint disznóperzselés sistereg az emberi zsir. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a tüzbe s átázva tüz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repiti a csóvát a szalmafedelü házak felett.

A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tüz felé forditja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain, irtóztató, a földre letenni, irtóztató.

– Gyehenna, halálbál, gyehenna, pokol.

És ezt te kivántad, te küldted igy halálra az embert: ez hát a megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál…

Ököllel vágja homlokon magát, akkor ujra hallja a sikoltást: Miklós! S most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele.

VI.

Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett, vigasztalást, részvétontó, az isteni dolog közlését prédikáló pap.

Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hüvös reggelen hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő, szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs, el, kirohant vissza a tüz helyére.

Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja, követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!… Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé: ennyije maradt az urából.

Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj, mindennek van határa, emberi idegek többet el nem birnak, egy pillanatig haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata. Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt, szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.

Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a szürke reggelen. Szeretni?!

A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir. Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:

– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták, hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a baj.

– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy asszony, aki figyel.

– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy lehessen akkor itt vigyázni.

– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél, ennek igy kellett vóna lenni.

– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két pengőt kellett vón fizetni.

– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember. Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?

Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek harcolnak. Harc, harc, egyre harc.

Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak s mi, hogy maradtak élők.

– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.

– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.

Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró.

Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir, szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini, az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.

Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit zavarják a dolgok sima lefolyását.

Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?

– Feleségem, lányom, katona fiam ott van…

– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam…

A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.

– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.

– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni, de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem, engem a jó isten kisegitett.

Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.

– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.

– Maga is itt volt, biró ur?

– Igen kérem.

– Osztán mit látott?

A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre fogják magukat, beszél a biró.

– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám nézett. Akkor letaposták.

– Nincs meg?

– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek.

Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét törli, egy pillanatig csönd.

– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró.

– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.

– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.

Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.

Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről kiált:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak kiált, egyre csak azt:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy?

Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive, mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a pusztai legényért.

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott alant, a mélyből feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat, lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy.

Egy halk és éles hang mondja az urak közt:

– Eddig 285 halottja van a katasztrófának.

Egy másik szó ezt szólja:

– Szerencse, hogy a falu is le nem égett.

– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy.

– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon nekik.

Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.

– Tiszteletes ur tessék jönni temetni.

Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene.

S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos, ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha végre haza jutott volna.

– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket. Ámen.

Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:

– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön, amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, hogy az emberélet annyi változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni… Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni életünket…

Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve, amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.

– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás: hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra, mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben, vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető, minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal összegyüjtött hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra… Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat, mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…

Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat, szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre, ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.

Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt mondta:

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben.

Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette:

– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.

Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is most kell jönni.

– Kérem 39 fokos láz.

Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal vannak elfoglalva…

A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?

Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott, didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.

Jaj de jó volna elaludni örökre.

S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel.

VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon kabátjában a betegágy mellett.

– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24. Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé tartozott.

– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette; profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és megragadta Miklós kezét.

Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

– Ugy-e jobban, jobban?

– Job-ban, – szólt Miklós.

– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg.

– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.

– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta az orvos vidáman és megfogja a pulzust.

Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.

– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

Dékányné jött, Margittal és Jolánnal.

– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos.

Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta:

– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.

– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, – lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve lengett fölötte.

Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi, csacsi… mit: halál! a halál?

– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal csucsoritotta a száját.

– Jól.

– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.

Odahajlott a Margit füléhez, sugta.

– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan, forróan, olyan kimondhatatlanul.

Dékányné elforditotta a szemét.

– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, hogy maga sem tudja.

– Evett valamit?

– Most melegitik a levest.

Csönd volt azután.

Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne, elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…

– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné.

Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az éjjel még aludt, jövő éjjel halott…

Végigremegett.

– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik.

– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya.

– Mar-git, – szólt ujra Miklós.

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel hajolt.

– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.

– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.

A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte, hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.