Part 3

A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább szeleltek a gyepen; Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg Feuerstein bárót, mint egy délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias alakja mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az egyik Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi életről, a kivel nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.

Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy czigányasszony megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a mennyekzői éjen, ez neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van. «Ugyan kérlek, nincs te neked eladó leányod?»

Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.

– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.

– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?

Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer közül?

– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a sugoviczi kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép Diána!

– Szép-e?

– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárducz!

– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?

– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!

– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!

– Ajka olyan piros majd megcsattan!

– Meg is csattan az hát!

– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.

– Micsoda az apja?

– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.

Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas volt; hanem azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha sem felejti el.

– No, majd meglássuk.

A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.

De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét meglátta, a kit csak tavaly vett házas társul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek képzelte ő azt.

A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly gömbölyű volt, minden elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.

– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag lehet ez a te feleséged, ugy-e?

Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz eljutott a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált miután a férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá róla, hogy házasodni jár, a szomszédban leányt keres.

A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak. Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős észrevételeket téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mind ezt érti; hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul beszélt.

Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.

– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot keres, inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a milyen én vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai bálványt nem lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a homlokára azt a koronát, a mivel Acteont elvarázsolta.

Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő, hogy min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot mondani erre: csak a philosophiáját fordítá kifelé.

– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki yongleur volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, a ki négyszerte kövérebb volt még excellentiádnál is. Alláhra mondom: még azt is elszöktették tőlünk egy éjszaka.

Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta az égót» az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.

A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát, ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy «a bolondé a szerencse.» De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.

Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.

Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától véve bucsut, iramodjék odább.

Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a képes felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra elkezdték a sárga rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t, azonnal csizmát rántott, lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem adott; odább állt nesz nélkül.

A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz? Az megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: – nem téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan illat a világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.

Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya udvarán.

Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; a mit az új gazda, – a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba, – csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.

Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival együtt, a mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.

Ők akkor jártak a vacsora vége felé.

(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt: tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre lesz vége.)

A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a harminczezer rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka hozott be magával Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.

Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki sok bort iszik; hanem az, a ki nem győzi.

– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én hozzám jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?

– Biz a leányodhoz én.

– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak aztán meg ne bánd.

Elég őszinte volt Loncsár uram, a mikor mindjárt előre megmondta a leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, a mikor az ő leányához akar közelíteni.

Mert furcsa teremtés volt Arzena kisasszony. (Már a neve is ellentmondás, mert «arzen» görögül «férfi»; s a mellett gyökszava az arsenicumnak.)

Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, a mik a látogatóknak alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára s úgy nézett a szeme közé kilógó nyelvével lihegve. A míg ezt igyekezett a nyakáról elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy kandur, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy milyen magas lesz a jövő télen a hó? s hogy hátulról is ostromolva legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven beszélő görbe orrú madár s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a hunczutkáit.

S jaj volt annak a legénynek, a ki csak fel is szisszent; a tündéri szép Arzena annál jobban kaczagott rajta.

S jól illett neki a kaczagás: minden porczikája arra volt teremtve, hogy nevessen; kigyózó szemöldökei, kárbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén pelyhező felvetett ajka, gödrös arcza, álla; egész teste nevetett vele. Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot csináljon az emberből.

Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne. Menazséria körűl nőtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is tanított tánczolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj, hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára s szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, a míg ő meg nem engedi.

Arzena törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, a mikből csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt látható; fején párta volt, arany pénzekkel kirakva; a keblét hét sor arany pénzfüzér takarta.

Igen szivesen fogadta a látogatóját, a mint az megnevezte magát, s odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán parancsot adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét. Ráczoknál az a legelső, a mivel a vendéget fogadják. – Hanem Arzéna kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt csemegék dolgában. A mit egy nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven cserebogár. A mint fölemelte a tál födelét, mingyárt kivett belőle egy ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész delicziával kezdte ropogtatni a fogai között: «ez nekem a legkedvesebb csemegém, tessék Botsinkay uram!»

A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába s elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.

Arzéna nagyot bámult rá.

– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?

– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még a valami!

S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes kukaczokról, a miket az ázsiai és afrikai czivilizált népek inyenczségül lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább igyanak rá egyet.

Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ő nála kis ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna kanállal s tölté a vendége serlegébe: «tessék, igyék kegyelmed!» – De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehér borssal erősítve, hogy gyönge szívü ember, a mint egy kortyot leszalasztott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tőle.

Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.

– Fölséges egy ital!

De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égő parazsat, és azt is lenyelte utána.

Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat hoztak, keserű mandulával töltve s lánggal égő krámpámpulit, a mibe mazsolát, fügét dobáltak s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A végén az mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert fekete kávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné.

Ezután a «lakoma» után pedig kártyát hozatott elő Arzéna kisasszony, s felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge halberczvelvire.

Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észre vette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember, azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.

– No megállj! mondá magában János úrfi: ha csak az kell, hogy ki tud jobban paklizni?

Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.

Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a szerencsét, lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jánosé lett. Egész halmaz arany állt már előtte. – Ekkor Arzéna kisasszony egész nekiveresedett arczczal kiáltá: «áll az egész bank!» s azzal lerántva lábáról az egyik hímzett papucsát, oda veté az asztalra.

– Tartom! mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna arczára, a míg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a tekintetből megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhalmazt; a kis papucsot azonban elébb megcsókolta; a miért Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott: «hogy merte kegyelmed megcsókolni, a mi nem a magáé.»

Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a fejüket s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fujni a füstből?

Arzéna kisasszony a közben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit; rémséges, kisértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, a mik mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.

Jónás úrfi pedig erősen hitt a kisértetekben és a boszorkányokban.

Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, a miben ők laknak, szintén ilyen kisértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, a ki menyekzője napján halt meg, kisért a szobákban, s valahányszor valami kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztő zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehell a fejére, s a hol az a lehellet érte, reggelre tiszta fehérré őszül egy tincs haja a fiatal embernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni; hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukoritás után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, a kik lánynézőbe jönnek ide.

– Én pedig leánynézőbe jöttem, mondá Jónás úrfi. Az ivók közé azonban nem megyek; mert inni nem tanultam: abban nincsen tudományom. Tehát majd csak ott aluszom, a hol a szép kisértet jár.

– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a kastélyban?

– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni?

– Hát hogyan kell? Mondja meg igen szépen kérem.

– Hát megfordítva!

– Megfordítva? Hogyan megfordítva?

– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!

Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta szobában, a hol ágyat vetettek a számára.

A kardja, puskája (a mit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az ágya mellé.

Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel, mindenféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök röheje.

Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyéből, meg van babonázva.

Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a szobájában, láncz-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák nyargalnának végig csapatostól.

Mikor ez is elmulik, kisértetes nyögés támad a tornáczban, feltárul az ajtó és sirbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, a kinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kő, a mi a sötétben magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.

Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogy ha a meglátogatott férfi olyan erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont koponyát lát meg alatta, s akkor aztán a réműlettől igazán ónossá válik. Ennyi ismerete volt neki a túlvilági dolgokról. – Ellenben boldogult édes anyjától megtanulta azt, hogy ha kisértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni? Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a tenyereivel a földön s a fejével lefelé. – Nem minden ember tudja azt megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn keresztül.

Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé.

A kisértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.

A mint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött előbbre.

Jónás úrfi viszont lefelé levén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel a kisértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a szép igazgyöngygyel és rubinttal kivarrottak.

– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.

Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet lábáról s hirtelen hátrafelé vetve bukfenczet a levegőben, a talpaira állítá magát.

A kisértő lélek pedig nagyot sikoltva, megfordult, s a félpapucscsal a lábán, elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.

Jónás úrfi köszönte a megboldogult édes anyjának, hogy lám milyen jó tudományt hagyott rá!

Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. – Már ott találta Arzena kisasszonyt. – Virágokat szedegetett s bokrétákat kötözött.

– Kinek a számára lesz az a bokréta?

– A kegyelmed számára.

De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a tej, és szemérmetes, mint a tiszta viz. Alig birt ráismerni Jónás úrfi.

– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.

– Tudom.

– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.

– Jól tette.

– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kisértettől.

– Tegye azt kegyelmed.

– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzena kisasszony is támogatni fogja kivánságomat.

– Bizonyos lehet felőle.

– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá s előadom a könyörgésemet.

Addig is azonban felhivta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit reggelizésre.

Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, a hogy más rendes háznál szokták; válogatott izes körömfaladékok; s italnak friss tej, meggyviz és almabor.

– Hát ma nem eszünk cserebogarat? kérdezé Jónás úrfi.

– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az erejét. Bocsásson meg érte!

Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány galamb repkedett, turbékolt a szobában, a mikről Jónás úrfi első látásra felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük. Egy-egy leszállt Arzéna vállára s a leány azzal enyelgett.

És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz alatt fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy e végett is egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső szomszéddal, a ki a vizeket ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. – Jónás úrfi ebből a beszédből meggyőződhetett a felől, hogy Arzéna kisasszony egész komolyan óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitalis asszony fog válni belőle!

Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, a melyben Loncsár urammal beszélhet: a mi ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha délfelé is, de megvirradt.

Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, a míg felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tőle senki, hogy a pipáját kihagyja aludni. Addig meg nem szólal, a míg azt ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a «leánykérésre»:

– No fiacskám, erre imákozzunk elébb egyet!

«Imádkozás» annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyaku üveg pálinkát kiüríteni.

Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán meg az ő vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni kell.

Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a a másodikat ki kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a csókolódzás; Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem szereti a férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép leányért! Ha nem iszsza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást: «Valahányszor az oláh, mondja «szinetátye!» Ennek a nótának pedig hetvenkét verse van. – Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni erről a kérdésről, hogy «adja-e a lányát?»

– Maradj itt a vajas hétig, mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak. (Már anynyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az öregnek egész héten bőjtöt kell tartani.

Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot. – Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden kézszorítását visszaadta, sohajtozni is segített neki: csakhogy épen megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy «holnap!»

Végre a várva-várt keserves bőjti napok is elérkeztek: a mikor Loncsár urnak minden vendége haza takarodott; otthon pedig nem ettek egyebet, mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanúlt a kegyes atya.

Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végig hallgatta Jónás úrfi leánykérő beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna; s mikor mindent jól megértett: azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott ábrázattal:

– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik hunczut olyan mint a másik. Azt szeretem, hogy olyan jó czinczár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat. Ha én nekem báróvá fogsz lenni.

– Báróvá? Hebegé Jónás úrfi. Ugyan hogy legyek én báróvá?

– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot. Fogj magadnak egyet ott, a hol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herczeggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkayból báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz. Vedelj meg!

– Megvedleném biz én szivesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a hollótollakat, s aztán a pávatollakat szedni fel a helyébe.

– Óh te piszliczár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?

– Pénzem? – Hökkent vissza Jónás úrfi. – Erre a kérdésre nem is igen volt elkészülve.

– Sok pénzed? – Hát csak nem vagy ágról szakadt, vagy mi? – Ha egy Loncsárnak a leányát akarod elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák? Mi volt az apád?

– Hogy az én apám mi volt? pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre fölébredt benne a nemesi büszkeség. Úr volt! Nemes úr volt! Még a hetvenhetedik öreg apja is az volt.

– No hát akkor kincseket is hagyott rád?