Part 2

– Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az indzsellér. S aztán megmutogatta neki, hogy a hol ott a nagy messzeségben a hosszú sor száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felől; délfelől pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az is mind az övé. – A jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.

– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?

– De lesz itt majd száraz föld is.

Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztül törtetni rajta; tüskés borz, tekenős béka ugrált fel a csörtető lovak előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vizi kutyák építettek egész troglodith várost, utczasor lyukakkal: az mind onnan nézte az ablakból a földesur bevonulását. A hol pedig valaha szántottak, ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kőszikla talajon: majd kitört benne a ló lába.

De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?

Majd meglátja azt Jónás urfi!

A mint bevergődtek nagy istenkisértéssel a faluba, ott minden háznak az ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztolylyal is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta őket.

Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső töltéseket, a mik a Béga áradását ő rá szorították fel, az alsó szomszédja pedig meghagyta szépen az őt védő első sánczot s így az egész Béga árja ott rekedt évről-évre a hajdani paradicsomban. A falu népe azután, a kinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe s ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre s ott élt – halászatból.

Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.

De hiszen itt van a parochia. Ez megmaradt épen s a hogy az ablakon kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.

Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajjon hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyha-ablakon át meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb mutatja, hogy ottan sonka fő.

Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás harang, a mit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap meg a többi népség.

Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a czinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fentartotta a fején, úgy ment be az egyházba: így tanulta ő azt Nikodémiában.

Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg egy piros ruhás kis fiú. – Hanem a torony lépcsőin épen ekkor szállt le egy köpczös, piros orczájú férfiú.

– Héj harangozó, hol van a pap?

– Én vagyok a pap.

– Hát a harangozó?

– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?

– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.

– Aha! Most jösz Törökországból úgy-e? azt gondolod, török mecsetben vagy, hogy mezitláb jösz be s a tökfedő a fejeden?

– Hát nem úgy kell?

– Oh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?

– Micsodát? Soha se ettem belőle.

– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a saruval.

– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?

Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a fejéről: ezt már megértette.

– Majd adok én te neked a szent dolgokkal mókázni.

Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta Törökországban.

– Hát már most mért jössz?

– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, a kik át akarják a birtokot nekem adni, a mi az apámé volt s te is bizonyítanád, hogy én vagyok én.

– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.

– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.

– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik tanut felhajhászod a faluban.

– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?

– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért egy dologban tanuskodni.

– Majd megkérdem az uraktól.

– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.

– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?

– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a háza; azt megtalálod: jó lesz a neked tanunak.

Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vén asszony, mint első találkozók, visszament az urakhoz s elmondta nekik tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a czigányasszonyért.

Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissiót. A míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; a helyett be voltak erősen szegezve.

Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem volt itt sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy azokat felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt, azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett: azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok, a kik a régi okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek minden pallót felszakgattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták, a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapácscsal: minden kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.

Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.

Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos pofájú, fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha megvénülnek.

Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt fel; azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon hasonlított már hozzájuk, vége felé.

Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen olyan, mint az édes apja volt legénykorában».

– Hát ismerted te az én apámat?

– Én ismertem csak igazán.

S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik, hogy milyen derék legény volt a Jónás úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű gesztenyeszin haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két hátulsó lábánál fogva.

– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az anyám is (szegény!) ezeket beszélte róla!

Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése után.

Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.

«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.

No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu lelke! Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. – Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát. Fel lehetett olvasni.

«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ, Hyerosolimae» etc. etc.

Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta, ez is valami szent czeremónia.

Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút. Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel authentizálva volt az újra beiktatás.

De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az ilyen statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?

Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti meg.

Nem marad más jóltevő, mint a pap.

Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A papnak vendégszerető embernek kell lenni.)

– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az ekklézsia: egyéb beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér. Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is bőjtölök. Ma is csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.

– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az ablakon, egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.

– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján sonka képében jön eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá változik.

Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal; hozzá gonosz nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a szájától letette. Igazi vendégszalasztó!

A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is koplal; hanem az úrfi mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is igen volt neki hová menni.

Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!

– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de én nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több egy ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben válogatni.

Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az én apám fundálta ezt az egész parochiát».

– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt, hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kinjait enyhítsem ránézve.

– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.

– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.

– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány asszonyhoz, az majd talán ád szállást.

– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is. Servus!

– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?

– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.

Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt dugva. Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat, olyat, a melyiken még a kalász is rajta van s azt keresztül húzza a megrekedt pipaszáron. Jónás úrfi is ezt a szokást követte s azután megtöltve a pipáját a cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból: egy-két szippantás után kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csipett a süketnéma kisasszonynak a kövér karján, a mi azt rögtön beszélővé tette, s azzal odább ment pipázva.

Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüst kanál hiányzik.

Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő czímere van rajta.

A CZIGÁNYASSZONY HÁZA.

Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház, a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka háza.

De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet ott hagyott az egész lakosság?

Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt. Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket. Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vizbe nem fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a magáét!»

Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar rajta bukni.

A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a czigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor toppant be hozzá az úrfi.

– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az érkező vendégre.

– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?

– Megmondta azt nekem a kártya.

Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.

– De hát mi lesz itten vacsorára?

– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!

Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva, hizelkedve oda ment a Czafrinkához, hozzá törülve a hátát.

– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a kályhalyukba, s onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még sem vagy itt?» előbujt, borzas czigányleány képében.

Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét vissza leánynyá.

A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, a kit álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a szemeit.

– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?

A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát félénken takargatva a jövevény előtt.

Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!»

Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No kis pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».

Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.

A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya, annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.

Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, a mi a ráülőt egy percz alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja», a mi ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér, czifra tégelyekkel; azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat számra, a mik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem zászló nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei, szétfeszítve; óriási csontok; a hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítővel betakart asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és poharak, a mik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.

A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. – Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyilna meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.

A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.

– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!

Hord fel! ugyan miket?

De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz, pogácsa, lépes méz dióval, ostyepka, marczafánk, – s hozzá pompás ménesi bor, a milyent csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.

Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével! Aggódék magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»

(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt. Talán mégsem azok hát?)

– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre megtörlé a száját a damask kendővel.

– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.

– Jövendőt is tudsz mondani?

– Az a tudományom.

– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a kártyáit: az nagyon is értett hozzá.

– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt közöttünk a «barjaktár».[1] De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el az asztalt Szaffi! – A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az anyád kártyáival.

Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor kirakta; s mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.

– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem sokára meg fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még annál kétszerte gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belőled.

No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás úrfi. Hisz az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni, csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – «a mit a kis feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát hol van az a kis feleség?

– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka. Késő az idő már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat vetek: itten alszol a leányom mellett.

Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is egészen ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra gondolhatott volna.

A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv volna. Elnevette magát.

– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy lesz az, a hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében belől, te pedig alszol a banyakemencze felett kivül: egymás mellett; de közbül a kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az egyetlen száraz hely benne a boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap. Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál, egyik sem tud egész éjjel aludni.

Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; a mi a leányokat a rossz igézettől megőrzi.

Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi csak egy név, de két különböző állat.

Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg volt: jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt csendesen. Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott mellette fekszik, közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette, hanem a nóta ott csengett akkor is a fülébe.

AZ ELADÓ LEÁNY.

Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót; őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy agyonrúgott farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; a merre száraz földet látott, elindult. Ut nem volt sehol.

Nekiindúlt feleséget keresni. Igy volt az a régi jó időkben. A leányokat nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a házasulandók; hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem titkolták, hogy leánynézőben járnak; a hol megtörülték a széket köténynyel, mielőtt leüléssel kinálták, ott sejthették, hogy szivesen láttatnak; a hol kását főznek ebédre ott tudták, hogy ez a «kitoló kása» s odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt «eladó leány volt a neve.»

«Micsoda falú ez, beh fakó! Nincsen benne vendégfogadó; De van benne szép lány eladó!»

Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe esett egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó messze benn volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt lövöldözni az én uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A vezércsónakban egy czifra egyenruhás katonatiszt ül, a ki németül kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély vizbe a lovával, s odausztatott a vezércsónakhoz.

– Kassamadiner! Kicsoda az úr?

– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a tiszt úr; hát nekem kihez van szerencsém?

– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?

«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.

– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép kacsászat esik benne. Felelt a tiszt úr.

– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a puskával!

– Hogyan van?

– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt felfordítom ezt a ladikot.

Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép duplapuskáját.

(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a mikor az a szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt hitte, neki is úgy kell tenni.)

– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a tábornok-vadász.

– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.

– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát nemes lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen vendégem.

– Azt megtehetem.

– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.