Part 9

Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:

– _Az_ tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.

Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen – az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.

… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt. Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén – már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.

– Szervusz, Lonci, – mondta.

Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes, édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és futottak végig a testén.

Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…

Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.

Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.

Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele. Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és ijedtséget érzett.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci fölsikoltott.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással sírta fel:

– Hiszen te is csak olyan vagy, mint a többi.

A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és utálattal lökte el magától:

– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is… Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.

A Csetneky-lányok.

A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen, szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.

– Kérlek, – mondta nekik – gyertek fel hozzám egy félórára.

– A vacsora, – szólt Hortense.

– Ráér, – felelte röviden Viktor.

A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását. Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg dölyffel szegték fel.

Viktor idegesen babrált a papirvágó késével, azután halkan megszólalt:

– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…

– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, – de te olyan különös vagy…

– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát. Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak, minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és talán bántó szándékkal.

A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a karosszékeken, kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.

– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem, mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.

A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:

– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép parasztasszony.

A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a bátyjára.

– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául is… így kaptátok ti a neveiteket. Öltöztette, de az anyánk idővel ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…

A papirvágó kés nyugtalanul forgott az asztalon. Viktor lehajtotta a fejét.

– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…

Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó, amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta a fejét és kimondta:

– Az anyánk almáskofa volt.

Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.

A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és reszkető szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek. Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a diványhoz és zokogva végigborult rajta.

Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz, leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.

– Ne sirj, – mondta halkan. Csendesen simogatta a fejét.

– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat. Hiszen…

Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz. Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt, megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de csattanó hangon mondta:

– Gyere, Hortense.

Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.

A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki köszönt neki?…

Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött szemmel, halkan mondta:

– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében is, hogy egyszer és mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja szerint.

– De hisz ennek az lesz a vége…

– Akármi lesz a vége: _mi_ viseljük.

Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös, szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.

Öt esztendő mulva ebédnél Viktor megkérdezte a két lányt:

– Jöttök-e a nőegylet báljára?

Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú lett. A nőegyletet mérlegelte.

– Igen – szólt azután lesütött szemmel.

– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért, hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi részünkről senkit bántás ne érjen.

A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra emelték és hallgattak.

Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé, ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.

Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé. Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.

A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:

– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd bevezetem a hölgyeket…

Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és a szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni kezdett:

– Ha a… hölgyek… megengedik…

A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna, azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt fejjel indult a terem felé.

A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen tömeg között.

Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát, kiegyenesedett és elsápadva mondta:

– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a hölgyek…

Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két leány is meghallotta – így szólt:

– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az anyjuk.

A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben. Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:

– Kisérj haza bennünket.

Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót sem szóltak egymáshoz. Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.

Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke hervadás felé.

Marosváriak.

(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, – ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt; – a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut gout-ja van.)

_A szobalány_ (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt nálunk.

_A ház úrnője_: Hogy hívják?

_A szobalány_: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni.

_A ház úrnője_ (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát jöjjön be.

_A szobalány_ (kimegy és pár másodperc mulva beereszti a vendéget).

_A vendég_ (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én Holló Viktória urnőt keresem.

_A ház urnője_: Én vagyok.

_A vendég_ (mértéktelenül elcsodálkozva, de áhitattal): Ön az?

_A ház urnője_ (barátságosan): Én. Másnak képzelt?

_A vendég_ (őszintén): Egészen másnak.

_A ház urnője_: Fiatalabbnak? Kedvesebbnek?

_A vendég_: Oh nem. Öregebbnek és… (Nem meri tovább mondani.)

_A ház urnője_: Csunya boszorkánynak. Mi?

_A vendég_ (naivül bólint).

_A ház urnője_ (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan beszélt valaki rólam.

_A vendég_ (megrezzen): Igen. Egy… barátnőm…

_A ház úrnője_ (várakozik): Egy barátnője?

_A vendég_: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.) Radoszlávné.

_A ház urnője_: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám eljöjjön?

_A vendég_ (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja… hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam… egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)

_A ház urnője_: Hm… Két szobája van?

_A vendég_: Igen.

_A ház úrnője_: A férje… keveset keres.

_A vendég_: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő olyan jó ember, sohasem kap semmit.

_A ház urnője_: Hm. És gyerekük?

_A vendég_: Nincs. Hát hogy lehessen háromszáz koronával?

_A ház urnője_: Igen. És adósságuk?…

_A vendég_: De mennyi!

_A ház urnője_: Hát ezért… jött el hozzám.

_A vendég_ (újra megsemmisül zavarában): Ezért.

_A ház urnője_: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű lesz. Van jó fényképe?

_A vendég_: Nincs.

_A ház urnője_: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)

_A vendég_ (nem akarja megmondani).

_A ház urnője_: Ezt meg kell mondania, hiszen úgy sem tarthatja titokban.

_A vendég_ (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem. Köszönöm, nem. (Menni készül.)

_A ház urnője_: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a barátnőjének.

_A vendég_ (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a fejét): De igen. Harkai Károlyné.

_A ház urnője_: Hm, Harkai? Hová való a kedves férje?

_A vendég_: Marosvárra. Mind a ketten odavalók vagyunk.

_A ház urnője_: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt leánykorában?

_A vendég_: Koller Piroska.

_A ház urnője_: És hogyan kerültek föl Budapestre?

_A vendég_: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött látogatóba, – és így!…

_A ház urnője_: Hány éve asszony már?

_A vendég_: Már négy.

_A ház urnője_ (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti): Akkor fiatalon ment férjhez.

_A vendég_: Tizennyolc éves elmultam.

_A ház urnője_: Persze, akkor nagyon szerette az urát.

_A vendég_ (őszintén, gyorsan): Most is.

_A ház urnője_: Most is? Bizonyos benne?

_A vendég_: Oh!

_A ház urnője_ (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz. Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?

_A vendég_ (magánkívül): Nem, nem.

_A ház urnője_: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha megcsalná magát? Ha mást szeretne?

_A vendég_: Én… megölném magamat.

_A ház urnője_: Ugy? Hát akkor maga mért akarja őt megcsalni?

_A vendég_ (elképedve néz reá).

_A ház urnője_: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni akar?…

_A vendég_ (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap vége felé elfogy a pénzünk.

_A ház urnője_: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy így rendben van?

_A vendég_ (megrettenve néz rá).

_A ház urnője_: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?

_A vendég_ (elfehéredve néz rá; reszkető ajka alig mozog): Én…

_A ház urnője_: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak, milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony. Pedig megtudja.

_A vendég_ (megsemmisülve): Istenem, én a Dunába…

_A ház urnője_ (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből mégis megtudja. Jó lesz?

_A vendég_ (a rémülettől fuldokolva): Istenem…

_A ház urnője_: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt hiszi, hogy ez olyan könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni, arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…

_A vendég_ (dermedten): Én…

_A ház urnője_: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi, megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és nyomorult? De az lesz.

_A vendég_ (összeborzong).

_A ház urnője_: És sohasem akar maga többé gyereket?

_A vendég_ (reszketve): De!…

_A ház urnője_: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a piszokban. Akar oda jutni?

_A vendég_ (az ájulás szélén van. Alig leheli): Nem.

_(Szünet.)_

_A ház urnője_ (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen okos és ilyen erős; vigyáz a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná, hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg idejutottam. Van magában erre elég erő?

_A vendég_ (suttogva, lehajtva a fejét): Nincs.

_A ház urnője_ (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.

_A vendég_ (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas zokogásra fakad).

_A ház urnője_ (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.

_A vendég_ (indul; az ajtónál megfordul és újra zokogni kezd).