Part 7

– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.

– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.

– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese leszek…

Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával fordult el az asszonytól.

– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad, hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam… fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen férfiak azok!

Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül, álmosan és feldultan.

– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg lakájhaddal…

Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.

– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.

– Auróra, kérlek…

A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan megfordult és elment a hálószoba felé.

Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött a hálószobájából, sápadtan állott eléje.

– Auróra, – mondta, – itt várok rád.

Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.

– Tessék, – mondta jókedvüen.

– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem sülyedhetsz le.

– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.

– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…

Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.

– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.

– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.

Indulni akart. Cserneky elébe állott.

– Nem engedlek.

– De öregem…

Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt pillantása előtt.

– Nem engedlek.

Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.

– Nem engedlek.

– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól, hogy…

Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:

– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani. Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted és téged semmiért nem adlak oda.

Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.

– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem birom… nem lehet…

Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve mondta:

– Most takarodj!

Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és nyugodtan mondta neki:

– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj beléje…

Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:

– És most takarodj!

Játék.

… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. – Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, – így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt, aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz, édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és szeretettel, akkor…

Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a történet.

Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.

Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel, – a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el, hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják, merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy hangosan ne nevessek.

… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.

Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele; nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon… az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…

Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van. Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig. – Ő egész éjjel nem fog aludni.

Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön, én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra üt; a szívéhez kap…

Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak; éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni, rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul, felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy fájdalomordítással kint a folyosón.

Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok. Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm… hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja, hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége – kapkod a szívéhez.

A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.

A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának, topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra kijönni…

Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen, csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.

Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám, csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem hallottam semmit.

Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik, összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!

Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor. Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön; azért is itt maradunk még egy napig.

Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat, hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…

Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne lássanak ingben.

Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás. Ekkor visszavonultam a szobámba.

Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.

Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik – villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam. Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam hangján:

– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…

Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.

A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.

Marosváriak

Dernay Ágota.

Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt, hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz, nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután – vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a többi mind vénkisasszony.

Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt, fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek. Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.

Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és kérlelhetetlen Louise-t:

– Louise néni…

A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe, amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe, megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:

– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?

Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és szigoruan felelte:

– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:

– Miért, Louise néni?

A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már olyan szigoru.

– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.

Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:

– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van, ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.

A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott, amikor kifakadva kiáltotta:

– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…

Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.

*

Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt, nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává lett. De addig sok idő telt el.

Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.

Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi. Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.

Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak tőle.

Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is, akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.

Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg. Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát Marosvárról.

*

Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog. Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára. Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.

A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta, eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:

– Fuj!

Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:

– Hát te… a te házasságod…

De erre Kálmán így felelt:

– Az egészen más.

Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.

Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál. A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható; mámorító, de megindító.

A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között, Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép kezét.

A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.

*

Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt, csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom, zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.

*

Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen kérdéssel fordult Ágotához:

– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?

A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:

– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és felséges őrévé lett.

A báróné.