Part 6

Megfordult és fölment a lépcsőn. A hálószobában a feleségével találkozott, aki rémülten jött el az ablak mellől.

– Hová külted a négyest? – kérdezte az asszony ijedten.

Ábel István összeszedte magát.

– Hadadyhoz, – mondta halkan. – Elnyerte tőlem.

Az asszony mindent megértett. Összeomlott és zokogni kezdett. Ábel István kinézett a nyitva hagyott ajtón a szobájába, a fegyverei felé; eszébe jutott, hogy egyszer már – kölyökkorában, egy semmiség miatt – mellbe lőtte magát; eszébe jutott, hogy a kastély régi gazdája is így lett öngyilkossá és egy másodpercig dacosan élvezte a halál gondolatát. De azután más érzelmek támadtak föl benne; a nagyapjára gondolt; azután az apjára, vállat vont és csendesen mondta a feleségének:

– Te majd hazamégy az apádhoz. Én pedig… én pedig ügynök leszek.

Babilon lánya

Az első.

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…

A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott, belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke, pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek ezek? Mit titkolnak ezek?

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.

Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre – elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi történt és minek kell történnie.

Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja. Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie, amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent, ne tarts semmitől.

– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.

A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön, leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.

Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi vagy!

A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos. Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden férfi a szemébe akart nézni és _ő_ játszotta a szemlesütést, eddig minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást, meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!

Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt. Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret, mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!

Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!

A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá, hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami… valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja kapni a fejét. És fölnéz.

Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja, hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.

Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal; csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét. Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi lesz?

A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön elfordítja a tekintetét… most felszabadul.

Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, – és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már, hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is, hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.

Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.

Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A pap úgy is nézi már őt.

A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan, értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul. Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie; előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten, csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt, olyan, mintha meztelen volna.

A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre valamit, parancsoljanak neki végre valamit…

Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt valamit.

Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő, nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.

Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja; lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani a vonat kattogását.

A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára. De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.

Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi. Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék innen.

Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni, fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.

Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy asszony, egy férfi.

A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.

Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat, áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…

– Mi történt?

– Leugrott a vonatról.

Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.

Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?

Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.

Szakítás.

Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását, lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart, ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba, leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még mindig a szivarján át – ezt mondta neki:

– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.

Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky megelőzte.

– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.

Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.

– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan, haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül venni.

Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott. Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a hangját egy árnyalattal fölemelte:

– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak úgy, amint a fajtádnak kijár.

Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát, megfordult és bement egy másik szobába.

Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.

– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva. Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.

Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:

– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.

Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát hallana.

– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt… Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak volna.

Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a kezét.

– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól. Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?

– Igen.

Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és megnyugvással sokáig beszélgetett vele.

– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?

– Most rögtön.

– Hová mégy?

– Hotelbe.

– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod. Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami borutazó.

Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:

– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol… csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.

Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak, amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.

Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.

Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta, hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne; végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a hálószoba nyitott ajtajáig.

– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.

– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.

Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…

A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.

– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak egy falatot eszem, aztán lefekszem.

Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt, kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment. Örült, hogy ismét kint van az utcán.

Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta, megmosakodott, jószagú és jókedvű.

– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?

– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?

– Én… Oh, én egész nap aludtam.

Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:

– Ki kell pihennem magamat.

Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.

– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.

Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:

– Hová mégy?

Auróra nevetve legyintett egyet:

– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…

Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.

– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.

Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg, itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza; a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.

– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?

– Jól, – felelte kurtán Cserneky.

Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:

– És te?

Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott az ajkába és így felelte:

– Istenien.

Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt mondta:

– Kinél voltál?

Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és jóindulattal felelte:

– Minek mondjam? Téged csak bántana.

– Engem? Oh nem.

– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.

– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.

Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta, hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza az asszonyt, így szólt:

– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol fetrengsz.

Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:

– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.

– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.

– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.

– Csak… Te… Csak… nem?

– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál, aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy fölkeressem.

Cserneky levegő után kapkodott.

– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint Amerikába ment.

– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.

Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.

– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.

– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.

Cserneky felhördült.