Part 5

– De csak gyere. Az én felelősségemre. Nagyon fognak örülni. És különben is ötszáz ember van náluk…

Vitte kifelé és hogy végleg legyőzze az amugy is gyönge ellentállását, lelkesen hadarta:

– Nézd meg a palotájukat. Hihetetlen… Három millióba került… A szőnyegeik megérnek négyszázezret… a képeik ötszázezret… a…

Jókedvüen és merészen hajigálózott a nagy számokkal és diadalmasan ragadta magával a tikkadtan figyelő Poroszlayt. Mikor odaértek a palotába és fölmentek a lépcsőn, Kuthy gyorsan bemutatta a barátját a ház úrnőjének, azután a barátságos háziúrnak és végül, biztos kézzel átkalauzolván őt a vendégek forgatagán, Daisykének.

– Bárónő, – mondta, – engedje meg… legkedvesebb barátom…

Daisy bárónő kezet nyujtott Poroszlaynak. Poroszlay elkábultan hajolt le, hogy megcsókolja a kezét; lehajtott feje fölött Daisy bárónő egy bánatos, haragos, szemrehányó pillantást vetett Kuthy felé. Mire Poroszlay kiegyenesedett és úgy szegte föl a fejét, hogy férfias szépségének egész pompája érvényesüljön, Daisy bárónő már szeliden mondta:

– Régen nem láttam, Kuthy.

Kuthy mentegetőzött.

– Bárónő, – mondta, – mostanában olyan rengeteg dolgom van, hogy szinte mindenről le kell mondanom, ami némi örömet jelent ebben a gyászos életben.

Daisy bárónő ismét egy szemvillanással felelt, de a beszélgetés azután nyugodtan és finoman folytatódott. Poroszlay szeretett volna egyedül maradni a bárónővel és magában már kezdte azzal vádolni Kuthyt, hogy szándékosan áll útjába, amikor a körülöttük hullámzó tömegben Kuthy egy ismerősre akadt, lendületes és fontos beszélgetésbe ereszkedett vele és lassan eltávolodott tőlük. Poroszlay ekkor rögtön más embernek érezte magát.

– Bárónő, – szólt halkan, – tudja, hogy hét esztendő óta várom az alkalmat, hogy megismerkedhessem magával?

– Ah!

– Igen… a karácsonyi karusszel óta… tudja, én szenvedélyes lovas vagyok és ha egy asszony úgy ül a lovon, mint maga…

Még halkabban beszélt. Azt akarta, hogy forró legyen a hangja:

– Tudja, ha egy asszony úgy… ül… a lovon… mint… maga… akkor… én… sohasem… felejtem el…

Daisyke érdeklődve fordult feléje és hamarosan egészen elmerültek egy érdekes beszélgetésbe. Poroszlay a hosszu éjszaka folyamán csak egyszer látta egészen messze egy másodpercre fölbukkanni Kuthyt; később fölindultan kereste is, de nem találta. Csak másnap találkozott vele a kaszinóban.

– Barátom, – mondta neki mámorosan, – micsoda asszony az.

– Daisyke?

– Igen.

– Finom, mi?

– Elragadó.

Kuthy elégedetten nézte a mély gondolatokba merült Poroszlayt és óvakodott őt megzavarni.

– Te, – szólt végre Poroszlay.

– Mit?

– Hát a férj? – kérdezte Poroszlay kissé elborultan, de kétségtelen elszántsággal.

– Mit: a férj?

– Milyen ember?

– Nem számít.

– Igazán? Azt hiszed? Olyan?

– Nem számít, – ismételte Kuthy nyomatékosan.

– Mert holnapra meg vagyok az asszonyhoz híva…

Kuthy fölkelt. Elnyomta a mosolygását.

– Jó mulatást, – mondta barátságosan és elment.

Egy hét mulva Poroszlay megfogta.

– Te, – mondta, – tudod, hogy Daisyke haragszik rád?

– Ne mondd. Honnan tudod?

– Honnan! Mindennap ott vagyok nála.

– Hm… úgy? És miért haragszik?

– Mert feléje se nézel.

– Kérlek, mondd meg neki, hogy annyi a dolgom… Ments ki, kérlek, nála.

– No, ne búsulj, majd kimentelek.

– Nagyon kérlek rá.

Kuthy a következő napokban gondosan kerülte Poroszlayt; hetekig kerülte és egy teljes negyedév telt el, amíg jött egy nap, amikor nem tudott előle megszökni. Poroszlay makacsul nyomozta és végül elcsípte:

– Megállj, Balázs.

– Bocsáss meg… dolgom van.

– Csak ezt hallgasd meg… tíz perc mulva mehetsz… Ha barátom vagy, meghallgatod.

Kuthy engedelmesen ült le egy székre és Poroszlay örömtől ragyogó arccal járt föl és le egy ideig…

– Hát mi az, Tóni? – kérdezte végül Kuthy.

– Az, barátom, – felelte Poroszlay boldog sóhajtással, – hogy alighanem házasodom.

– Ne mondd.

– De igen.

– Kit?

– Hát az, fiam… az még egyelőre titok. De éppen tőled akarom megkérdezni, mit gondolsz: mit szólnának itt, ha… ha nem olyan leányt vennék el… aki közülünk való…

– Na!… Hm!… Istenem!

– Ugy-e? Én is azt mondom. De hát hogy ha – – – elvált asszonyt?

– Hm… Na!

– Hát persze. Mit törődik az ember vele, hogy az irigyek járatják a szájukat.

Csend lett. Kuthy fölállott, menni készült, de előbb csöndesen megkérdezte:

– Hát elvált már… az az asszony?

– Még nem, – felelte Poroszlay. – De majd el fog válni. Én, barátom, tudom, mi az embernek az ő kutyakötelessége. Ha földultam egy asszony nyugalmát, ha magamévá tettem, akkor én… fölajánlom neki a kezemet is.

– Nagyon helyes. Ajánld föl neki.

Másnap este tíz óra tájban Kuthy haza készült a kaszinóból és a nagyterem ajtajában szembe találkozott Poroszlayval. El akart mellette menni, de a Poroszlay piros arca olyan sápadt volt, egész pompázó szépsége úgy föl volt dulva, két nagy gyerekszeme olyan kétségbeesetten tévelygett ide-oda, hogy megállott előtte.

– Mi bajod, Tóni? – kérdezte meghökkenve.

– Téged kereslek, – felelte Poroszlay reszkető szájjal.

– Tessék, – mondta ijedten Kuthy.

Bevitte Poroszlayt az üres olvasóterembe és leültette.

– No mi az, öregem.

Poroszlay sápadtan bámult maga elé, azután hirtelen végighúzta a kezét a homlokán.

– Nem, nem, – mondta idegesen, – nem mondhatom el… Még neked sem mondhatom el.

– Dehogy nem. Ha idejövet azt gondoltad, hogy jó lesz elmondanod nekem, akkor csak mondd el.

Poroszlay sápadtan és erőtlenül védekezett még egy kicsit, azután fulladozva, rémüldözve és borult szemmel elbeszélte a baját.

– Barátom, – mondta, – arról az asszonyról van szó, akit… akiről beszéltem neked. Nem nevezhetem meg…

– Nagyon helyes. Fölösleges is. Hiszen a neve nem tartozik a dologra.

– Nem. Hát barátom, én udvaroltam annak az asszonynak. Két éve már, hogy… hogy… szere… nem: hogy gondolok rá… és aztán… az utóbbi időben ő is gyorsan fölmelegedett irántam. Hihetetlenül gyorsan. Mint aki nagyon szerelmes… barátom: imádtuk egymást.

– És?

– És ma… ma megtette, amiért könyörögtem neki: eljött hozzám. Barátom: az enyém lett.

– Úgy. És?

– És… és bübájos volt. És… és én azután megfogtam a kezét és azt mondtam neki, hogy én tudom, mi a kötelességem.

– No. És?

– És először nem értette. Én azután megmagyaráztam neki, hogy… én mindennel szembeszállok érte… és hogy te is bátorítottál…

– Erre mit mondott?

– Ennek örült. De azután, amikor elmondtam, hogy én földultam az ő életét és hogy most el fog válni a férjétől és én elveszem feleségül, akkor… Barátom: ott ült az ágy szélén, meztelen lábbal… és rám nézett, de egészen furcsa szemmel, rám nézett és…

– És?

– És ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy fuldokolt beléje… és nevetett… egy negyedóra hosszat… és én előbb álltam előtte, mint a bornyu, azután kértem, hogy ne nevessen, azután, könyörögtem, azután rákiáltottam, azután…

– Azután?

– Azután megütöttem.

Kuthy meghökkenve füttyentett egyet, azután érdeklődve nézett szerencsétlen barátja után, aki kétségbeesve járt föl és le a szobában.

– És aztán?

– És aztán, – mondta panaszosan Poroszlay, – ő egyszerre abbahagyta a nevetést; szó nélkül felöltözködött, hiába könyörögtem neki, hogy csak egy szót is szóljon… felöltözködött; megállott előttem, rám nézett; a szemembe nézett és azt mondta… De ezt nem mondom meg neked.

– De csak mondd.

– Azt mondta… de lassan, csendesen, egészen nyugodtan: „kedves barátom, ha magának sok az adóssága és ha a szerelmen pénzt akar keresni, akkor másnál kell próbálkoznia.“ – Ezzel elment.

Kuthy lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie a boldogtalan csábítónak. De amikor Poroszlay megállott előtte és kétségbeesve várta a véleményét, akkor lehajtott fejjel, a foga között megkérdezte:

– És csakugyan sok az adósságod?

– Rengeteg. Az a rettenetes, hogy ezt kitalálta. Rám nézett, a szemembe nézett… de már előbb, mielőtt nevetni kezdett… már akkor, amikor én mondtam neki, hogy el fogom venni és ő az ágy széléről fölnézett rám…

Kuthy még mélyebbre hajtotta le a fejét, hogy az arcát ne lehessen látni. Poroszlay pedig tovább panaszkodott és a hangja most már úgy reszketett, mint azé, aki a sírását fojtja el:

– Kitalálta. De hát… miért… Hogyan? Miről? Hiszen… mégis csak az enyém volt. És én… én egy negyedévet pazaroltam rá… és most lőhetem magam főbe… vagy mehetek Amerikába tányért mosni…

Kuthy érezte a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Tisztában volt azzal is, hogy csakugyan nincs több útja kettőnél: vagy főbelőni magát, vagy tányért mosni Amerikában. Őszintén megesett rajta a szíve. Sajnálta. De amikor fölemelte a fejét, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki, eszébe jutott Daisyke, amint – az ágy szélén, meztelen lábbal – a házassági ajánlatot hallgatja és nevetni kezd és egy negyedóráig nevet, – és erre a gondolatra az ő száján is ellenállhatatlanul buggyant ki a nevetés és percekig, könnyes szemmel, harsányan, torkaszakadtából nevetett az arcába meghalni készülő, vagy nyomoruságba induló, elképedt, szegény, szép barátjának.

Ebédtől vacsoráig.

Az ebédnek vége volt. Ábel Aurélné, született Röder Jutka fölállott az asztaltól és vissza akart vonulni. Az ura azonban ekkor megszólalt. Amit mondott, sem fontos nem volt, sem különösen kellemes: a nyaralásról beszélt, arról, mennyi időt töltsenek majd a birtokukon és arról, helyes volna-e megvenni egy szomszéd birtokot, amelyet olcsón kínálnak megvételre. Jutka csodálkozva és kissé kelletlenül hallgatta. Miért szólal meg? Miért kezd most – közömbös dolgokról – beszélgetni, amikor egész ebéd alatt hallgatott? Általában: miért beszél, amikor hetek óta, hónapok óta, talán már évek óta hallgat?

Rosszindulatu figyelemmel nézegette az ura ritkuló haját. Sejtene valamit? Ez alá a ritkuló haj alá bejutott volna végre az a gondolat, hogy egy olyan asszonyt, mint ő, nem lehet büntetlenül elhanyagolni, évek óta semmibe venni, következetesen úgy tekinteni, mintha szép háztartási kellék volna? Megsejtette volna, mi történik az ő szívében? – Nem. Rosszindulatu figyelemmel nézte az ura fanyar és fáradt arcát és látta, hogy nem. Az ura arról kezdett panaszkodni, hogy a vilmavölgyi bányák dolgában semmire sem tud menni és Jutka látta, hogy csak azért kezdett el beszélni, mert a fanyarságának és a fáradtságának szüksége volt egy kis őszinte bőbeszédüségre, talán egy kis vigasztalásra és biztatásra is.

Rosszindulatuan és hideg haraggal határozta el, hogy ezt a vigasztalást és biztatást ő nem fogja neki nyujtani és hogy még az őszinte bőbeszédüségét sem hallgatja meg: – félperc mulva kurtán kijelentette tehát, hogy dolga van, megfordult és fölment a hálószobájába. A haragja itt is tartott még egy ideig, – „ilyenkor persze jönne hozzám: elpanaszolni a bajait!“ – de a haragja lobogását kioltotta kora reggel óta tartó nagy izgalma, amely most tízszeres erővel süvített át a lelkén.

Még csak három óra volt. Van tehát legalább másfél órája. Félnégykor ráér átöltözködni; ötre ott lehet. Vagy ráér elhatározni, hogy nem öltözködik át és itthon marad.

A másfél óta alatt Jutka ötször fakadt sírva; tízszer vette a kezébe és dobta el ismét a könyvet, amelyet olvasott; és ötvenszer ült le és pattant föl ismét izgatottan. Félötkor megállott a nagy tükrével szemben, tíz másodpercig farkasszemet nézett magával, azután hátravetette a fejét és halkan és dacosan megszólalt:

– Nem megyek.

Leült. De az óramutató haladt előre és amikor félöt után öt percet mutatott, akkor Jutka riadtan ugrott föl és lázasan kezdett öltözködni. Háromnegyed ötkor lent volt az utcán. Az izgalma a hüvös, korán sötét estében egyszerre elmult; sőt gúnyos felsőbbséggel gondolt vissza erre az izgalomra.

– Milyen nevetséges volt, – mondta magában. – Hiszen én magamnak egészen ura vagyok. Azért is: elsétálok egészen a házig, ott nyugodtan megfordulok és hazamegyek.

Nyugodtan elsétált a házig, a kapu előtt olyan őrült izgalom rohanta meg, hogy a lábán alig tudott megállani; szinte támolyogva befordult a kapun, fölvonszolta magát a lépcsőn és félig öntudatlanul benyitott, beroskadt az ajtón. Kont Gyula várta. Egyenesen az ő karjai közé roskadt.

Az idő szép csendesen telt. Hat óra elmult. Jutka boldogan pihent a nagyszerü és elegáns Kont Gyula karjaiban.

– Szeretsz? – kérdezte újból az elegáns Kont Gyula.

Jutka ekkor végre csendes sírásba fogott. Miután kisírta magát, ismét válaszolt az érdekes kérdésre.

– Imádlak, – mondta hevesen. – Te vagy az életem értelme, célja és vigasztalása. Általad lesz megint széppé ez az én szomoru és elrontott életem.

– Te drága! – szólt föllelkesülve Kont Gyula.

Csókok tettek pontot a forró szóváltás után; majd Jutka előadta, milyen nehéz út volt ez az ő útja ide.

– Sohasem hittem, – mondta, – hogy rá tudom szánni magamat. Azt hittem, inkább meghalok. Hidd el, egyre arra gondoltam: öngyilkossá leszek, hogy rossz asszonnyá ne kelljen lennem. Ellentállni a szerelmemnek nem tudok, – inkább meghalok.

– De most már nem bánod, hogy idejöttél?

– Nem. Boldog vagyok.

Ismét csókok zárták be a beszélgetést és hét óra után Jutka készülődni kezdett rá, hogy hazamegy. A szerelmes és boldog búcsuzkodás sokáig tartott és búcsuzkodás közben Jutka szabadon és boldogan árasztotta rá szerelmesére elragadtatását, háláját és bámulatát.

– Milyen más ember vagy te, mint… mindenki más. Az egész lényed!… A férfiasságod!… Az okosságod!… Az elegánciád!… Az egész… az egész…

Kereste a szót. Végre megtalálta; elragadtatva mondta:

– Az egész stilusod!

Az elegáns Kont Gyula csöndes mosolygással szívta be a magasztalást. Átmelegedett a lelkes dicséretektől és a terveiről kezdett beszélni. Elmondta, hogy nemsokára egészen felülkerekedik. Mindenkinek elébe vág. Minden az övé lesz: a legnagyobb vagyon, a legnagyobb hatalom. Pénz. Erdők, gyárak, bányák. A vilmavölgyi bánya is…

– A vilmavölgyi bánya is? – kérdezte az áhitatos és elragadtatott Jutka.

– Az is.

– Hogyan?

– Úgy, hogy senki más nem tudja még, ki lesz az új miniszter. Én tudom: Kalászy Gábor lesz. Holnap már nála vagyok. Negyedóra alatt lekötöm magamnak. Mindenkinek elébe vágok.

Büszkén és mámorosan beszélt és Jutka áhitatosan és elragadtatva hallgatta. Jutka azután felöltözködött és indult hazafelé. Az ajtóban megismétlődött a többször hallott kérdés:

– Szeretsz?

– Imádlak. Hát te?

Ismét kiderült, hogy az életüknél jobban szeretik egymást és Jutka hamarosan lent volt az utcán. Csendesen ment hazafelé a hüvös estében. Nyugodt volt. Jól érezte magát. A nagy válságon túl volt. Az élete nagy problémája elintéződött. Földúlt lelkében ismét szépen elrendeződött minden; ha pedig a szemét egy-egy másodpercre lehúnyta, – csendes járás közben – boldog bágyadtsággal érezte ismét a csókok izét.

Otthon átöltözködött és lement az ebédlőbe. Ekkor már félkilenc volt. Várnia kellett az urára, de ezuttal nem bosszankodott a várás miatt. Türelmesen várt. Amikor az ura megjött, asztalhoz ültek. Hallgattak. Jutka azonban fölnézett az urára és egyszerre eszébe jutott a vilmavölgyi bánya. Az ura arca még fanyarabb és még fáradtabb volt, mint délben és Jutka különös nyugtalanságot érzett.

A déli beszélgetésük jutott az eszébe. Hogy hová mennek majd nyaralni. Persze… milyen furcsa… együtt mennek majd valahová. Azután: megvegyék-e azt a birtokot? Milyen furcsa: ez a kettejük ügye; az uráé és az övé; egyformán rátartozik mind a kettejükre. Ő azt hitte, semmiféle közös ügyük nincs már. Pedig száz meg száz közös ügyük van. Földek, házak, nyaralás, betegség, öregség, üzletek és hosszu, hosszu évek…

Kínos nyugtalansággal ette végig a vacsorát. És vacsora végén így szólt az urához, aki készült elmenni hazulról:

– Hová mégy?

– A kaszinóba.

Hosszu szünet jött. Habozás. Várakozás. A hosszu szünet végén azután Ábel Aurélné Röder Jutka hirtelen elhatározással így szólt az urához, aki már-már megfordult, hogy menjen a kaszinóba:

– Ne menj a kaszinóba. Kalászy Gábor lesz az új miniszter. Eredj el hozzá és beszélj vele a vilmavölgyi bányákról.

Az ura elbámulva nézett rá és Röder Jutka hozzátette:

– De rögtön menj, igen, még most este, nehogy valaki megelőzzön.

Ábel István.

Ábel István délután négy órakor kelt föl és a fürdő után egészen frissnek érezte magát. Öt óra tájban bekopogtatott a feleségéhez és csendesen és udvariasan elbeszélgetett az asszonnyal egy óra hosszat. Hat órakor ebédhez ültek.

Az asszony a beszélgetés és az ebéd egész ideje alatt rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy nyugodtan maradjon és hogy a könnyeket visszatartsa lesütött szempillái alatt. Ebéd után azonban Ábel István fölállott, szivarra gyujtott és kiadta a rendeletet, hogy fogjanak be a négyesbe. Az asszonynak ekkor elfogyott az ereje és mihelyt az inas elment, fölbuggyanó könnyek között kérdezte:

– Hová mégy?

– Benézek Marosvárra, – felelte Ábel István könnyedén.

Az asszonyból ekkor kitört minden fájdalma és minden elfojtott panasza. Hogy neki éjszakáról-éjszakára egyedül kell itthon lennie, amíg az ura bent kártyázik. Hogy neki tehetetlenül kell néznie, amint teljesen tönkremennek. Hogy ő nem tudja, mikor árverezik el a kastélyt a fejük fölül…

Ábel István hidegen és udvariasan hallgatta végig ezeket a panaszokat, azután egy elegáns mozdulattal napirendre tért felettük és előkészületeket tett rá, hogy finom kézcsókkal búcsuzik a feleségétől. Az asszony azonban ezuttal nem nyugodott bele ebbe a sima és elegáns elintézésbe, hanem mellén ragadta az urát és kétségbeesve kiáltotta bele az arcába:

– De hiszen te meg vagy őrülve. Hát ébredj föl! Hiszen te nyitott szemmel, részegen, kábultan mégy bele a… nyomoruságba, a… a halálba.

Ábel István ekkor egy másodpercre kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövendőbe; de azután megrázta magát, ismét higgadt, nyugodt és elegáns volt; az asszony sikoltozását elintézte azzal, hogy asszonyok nem értik az efféle ügyeket; lehántotta magáról az egész rémült ostromot; mégis csak kezet csókolt nyugodt fensőbbséggel a feleségének, azután kiment a kastély elé.

A kastély előtt ott állott a négyes. Ábel István végignézte a lovakat, szakértő megjegyzést tett az egyik rudasra, azután felszökött a bakra, kezébe fogta a gyeplőt és egy csettintéssel nekiindította a lovakat. A könnyü kocsi kiporzott a kapun és gyorsan maga mögött hagyta a kastélyt. A lovak ütemes, acélos, egyforma trappban haladtak előre; Ábel Istvánnak gyönyörüsége volt a szépségükben és abban a tökéletes művészetben, amellyel összetartotta őket; és tíz perc sem telt el, már bent voltak Marosváron. A marosvári utcák kövén szikrákat hányt a lovak patkója és Ábel István úgy érkezett a cukrászda elé, mintha maga a szelek istene érkezett volna meg viharfogatán. A cukrászda előtt a négy ló úgy állott meg, mintha hirtelen kővé váltak volna; a felhajtás gyönyörüen sikerült, Ábel István hátradobta a kantárszárat a gazdag zsinórzásu kocsisnak és egy ugrással leszökött, az urak közé, akik a cukrászda előtt álldogáltak.

Egy negyedóra hosszat csendesen beszélgetett velük, azután az egész társaság átment a színházba. A nézőtérre némi zajjal csörtettek be, az első sorba ültek le és egész előadás alatt a színpad és a nézőtér nekik szentelte úgyszólván egyesített figyelmét. Tíz óra tájban vége volt a színháznak; Ábel István ekkor átment a Bárány éttermébe és ott megvacsorázott. Mindenki őt és a társaságát nézte és a cigány nekik játszott. Vacsora után a társaság átvonult a Bárány kávéházába. A kávéházi közönség már ritkulni kezdett, de akik még ott voltak, azok nagy figyelemmel nézték a társaság bevonulását.

A társaság a rendes asztalhoz ült le és a pincérek hozták a különböző módon elkészített feketekávékat. Ábel István konyakkal itta a feketét. Csendesen kavargatta a kávéját és elegáns volt, felsőbbséges és hozzáférhetetlen.

Féltizenkettő után a pincérek hozták a pezsgőhütőt. Tizenkettőre a kávéház kiürült; és tizenkettő után három perccel Ábel István szólalt meg, minthogy másfél hónapja mindig ő veszített.

– Ha úgy tetszik? – mondta nyugodtan.

– Igen, igen, – felelték részben hangosan, részben dünnyögve a többiek.

A társaság erre fölkerekedett és bement a Bárány különszobájába, amelyben másfél hónapja minden éjjel játszottak és amely teljesen fölkészülve várt reájuk. A játszók elhelyezkedtek az asztal körül és a kibicek letelepedtek melléjük. Ábel István tiszta és óvatos mozdulattal letette egy hamutálcába a szivarját és fölemelt egy kártyacsomót. Körülnézett. Minden rendben volt. Kisorsolta az osztót. A sors őt jelölte ki. Osztott és a játék megkezdődött.

Hajnali három óráig változó szerencsével folyt a játék, három órakor azonban a szerencse ismét elfordult Ábel Istvántól. Amit nyert, azt gyorsan elveszítette és mert makacskodott, kábító gyorsasággal utána úszott a nyereségének az a része is, amelyet magával hozott. Fél négykor váltotta föl az utolsó ezresét és háromnegyed négykor tolta át a fiatal Hadadyhoz az utolsó tizesét. Ekkor odafordult Hadadyhoz és nyugodtan kérdezte:

– Van nálad… mennyi hitelem?

– Ötezer korona.

Ábel István igénybe vette ezt a hitelt és fél ötre az ötezer koronát is elveszítette. Ujabb hitelkéréssel nem állott elő, mert tudta, hogy Hadady az ötezer koronán felül való hitelt udvariasan, de kérlelhetetlenül megtagadná; a társaságtól bocsánatot kért tehát pár percre, kiment a kávéházba és hivatta Bokort, a kávést. Bokort álmából költötték föl. Zavaros pongyolában és feldult arccal jött.

– Bokor, – mondta Ábel István nyugodtan, – pénz kellene.

– Méltóságos úr, – felelte Bokor, – nagyon sajnálom, nem adhatok.

– A kastélyra.

– A kastély a birtokkal együtt túl van terhelve.

Ábel István gondolkozott egy másodpercig.

– De a berendezés – mondta – még szabad. Mit ad érte?

Most Bokor gondolkozott egy másodpercig.

– Tizezer koronát, – mondta azután.

Ábel István most nem tagadta meg magától, hogy bosszusan föl ne nevessen.

– Nyolcvanezret akkor is megér, ha handléknak adja el.

– Hja, kérem, tízezer korona is sokat ér most rögtön.

Ábel István rövid gondolkozás után belátta ezt; aláírta a szükséges írást és a tízezer koronával visszatért a kártyázó-szobába. Hét órára ezt a tízezer koronát is elveszítette. Mikor az utolsó bankjegy libbent el előle, akkor váratlan szédülés rohanta meg. Nem volt álmos és nem volt fáradt, de most egy másodpercre megint kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövőbe, amelyet hónapok óta mintha sűrü fátyol takart volna el előle. Az a derült fenség, az a kábult elegáncia, amelyben élt, most egyszerre megijedt és összement; az az érzése volt, hogy el kell sírnia magát; a szája két széle rémülten húzódott lefelé. De egy másodperc alatt vége volt a riadtságnak. Kihúzta magát, fölemelte a fejét és nyugodtan és elegánsan készült neki a fölállásnak.

– Vége? – kérdezte Hadady.

Ábel Istvánnak ekkor eszébe jutott valami.

– Megállj csak, – mondta, – mit adsz a négyesemért?

Hadady félrehúzta a száját.

– Az ilyen üzletet, öregem, – mondta, – nem szeretem. Zólyomy András, a nagybátyám éppen így vesztette el az utolsó négyesfogatát, mielőtt…

Nem mondta végig: mielőtt főbelőtte magát. De Ábel István megértette. A kastélya is Zólyomy-kastély volt valamikor; és egy másodpercre újra megszédült. De rögtön magához tért és mosolyogva mondta:

– Miattam ne fájjon a te fejed, pajtás.

Hadady erre megvette Ábel Istvántól a négyest és Ábel István fél nyolcra a négyes árát is elveszítette. Ekkor csendesen fölállt; eltolta maga elől a kártyát és csendesen mondta:

– Köszönöm, elég volt.

A társaság egy része furcsán hallgatott; a másik része erőltetetten beszélgetett. Ábel István hibátlanul búcsúzott el tőlük, azután odaszólt Hadadynak:

– Kilenc órára nálad lesz a négyes. Csak hazahajtatok rajta.

Kezet fogtak. Ábel István kiment a kávéház elé; a kocsis gyorsan kapkodta le a reszkető lábú lovakról a takarókat; Ábel István felugrott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és nekiindította a lovakat. A patkók szikrákat hánytak a marosvári utcák kövein és a kocsi tíz perc mulva beporzott a kastély kapuján. Reggel nyolc óra volt. Ábel István leszökött a bakról; kissé megborzongott a reggeli hüvösségtől, de aztán nyugodtan mondotta a kocsisnak:

– Áthajtasz Hadady nagyságos úrhoz és jelented, hogy megérkeztél és hozod a négyest. A lovak kerüljenek minél elébb istállóba.