Part 3

A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja, – „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta nem beszélnek.

A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána. Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.

Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…

Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását legyőzi. Rablótámadás volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés. Orgyilkos merénylet.

A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket; szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás bűnét.

A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és – egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja. Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült, visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.

Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen, óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben, míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi történjék ő vele magával?

Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő felé.

Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy csónakba.

Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült, csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos, egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.

A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul: és reszketve bámul ki a tengerre.

A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek, azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt, fáradt gyereklihegés nem lesz.

*

Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, – „thalatta…“.

– Mi lett az asszonyból? – kérdeztem később.

– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje, amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor már csak magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.

Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt.

– Onnan, – felelte – hogy az az asszony az én feleségem volt.

A szerelem komédiái

Kiábrándulás.

_Az asszony_: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.

_A férfi_: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…

_Az asszony_: Nem.

_A férfi_: De hiszen magad mondtad.

_Az asszony_: Hogy szerettelek.

_A férfi_: És most már nem?

_Az asszony_: Nem.

_A férfi_ (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?

_Az asszony_ (habozva): Én… kiábrándultam belőled.

_A férfi_: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek… mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.

_Az asszony_ (habozik és hallgat).

_A férfi_: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom… (Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)

_Az asszony_ (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.

_A férfi_ (feléje fordul).

_Az asszony_ (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az uramnak…

_A férfi_ (meghökkenve bámul rá).

_Az asszony_ (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én… csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog. De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen… piszkosan egyszerü.

_A férfi_: Hát mondd… mi?

_Az asszony_: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy volt nekem szeretőm, mintahogy te is meggyanusítottál… nem is most először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.

_A férfi_ (álmélkodva): Velem?

_Az asszony_: Igen. Hiszen mondtam, hogy szerettelek.

_A férfi_: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most jönnöd hozzám.

_Az asszony_: Nem. Nem lehet. Nem eddig van…

_A férfi_: Hanem?

_Az asszony_: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori barátság révén szeretettel fogadtunk…

_A férfi_: Igen. És?

_Az asszony_: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.

_A férfi_: Nem. Én már az első napon…

_Az asszony_: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan többet foglalkoztál velem, mint szoktad…

_A férfi_: Mikor feladtam rád a belépődet, a nyakadhoz ért a kezem.

_Az asszony_ (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre elaludtam… (Elakad.)

_A férfi_ (türelmetlenül sürgeti): Akkor? Akkor?

_Az asszony_: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.

_A férfi_ (boldogan): No látod, ugy-e látod!

_Az asszony_: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e… decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.

_A férfi_: Igen. Igen. Ez igaz.

_Az asszony_: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat, utálom a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot, akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…

_A férfi_: De én éreztem, mi van e mögött a ridegség mögött.

_Az asszony_: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted, mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…

_A férfi_: Csak elkeseredésemben.

_Az asszony_: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt, hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az álmaimnak nem.

_A férfi_: Vagyis?

_Az asszony_: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom. Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé…

_A férfi_: Hanem?

_Az asszony_: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész decemberben _nem jutottunk tovább_, minthogy a te arcod hozzáért az én arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?

_A férfi_ (fanyarul): Értem.

_Az asszony_: Ez volt decemberben. Te délutánonként _feljöttél_, amikor az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer – este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)

_A férfi_: Januárban?

_Az asszony_: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet és…

_A férfi_: És?

_Az asszony_: És egy napon _megígértem_ neked, hogy másnap elmegyek hozzád.

_A férfi_ (izgatottan): És?

_Az asszony_ (szégyenkezve): És _elmentem_.

_A férfi_ (felhevülten): Te kedves, te drága…

_Az asszony_ (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek! Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor csatakos téli utcákon hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a szégyenkezéstől és az undorodástól.)

_A férfi_ (feléje hajlik és meg akarja símogatni).

_Az asszony_ (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…

_A férfi_ (bámulva): Én?

_Az asszony_: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más asszonnyal kezdtél foglalkozni…

_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen mindez nem történt meg.

_Az asszony_: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám, brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró kíméletre.

_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen én nem voltam a szeretőd.

_Az asszony_ (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. Én akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást – szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap… május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.

_A férfi_: Kiábrándultál?

_Az asszony_: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz lenni.

_A férfi_: De hiszen közöttünk nem történt semmi.

_Az asszony_: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy közöttünk nem történt semmi.

_A férfi_ (hallgat).

_Az asszony_: Mondd meg, férjhez mehetek-e már most én te hozzád?

_A férfi_ (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.

_Az asszony_: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el. És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen gondolataim támadnak?

_A férfi_ (bizonytalanul): Ah, mind ilyenek vagytok.

_Az asszony_: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…

_A férfi_: Mert?

_Az asszony_: Mert… mert én már régen kiábrándultam belőled.

_A férfi_ (félig máris kiábrándultan): Mind ilyenek vagytok.

_Az asszony_ (mosolyog): Igen, mind ilyenek vagyunk.

Csalás.

_A feleség_ (zokogva térdel a földön).

_A férj_ (bánatos haraggal, de könyörtelen keménységgel tekint le rá).

_A harmadik_ (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).

_A férj_ (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem bántalak.

_A feleség_ (zokog).

_A férj_ (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.

_A feleség_ (még erősebben zokog).

_A férj_ (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez rettenetes. Ez… elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!

_A feleség_ (kétségbeesetten zokog és átkarolja a férfi lábát).

_A férj_ (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én… hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?

_A feleség_ (csendesen sír).

_A férj_: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani. Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással szemben. Gondoltál erre, ugy-e?

_A feleség_ (sírva, halkan): Igen.

_A férj_ (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes. Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a nyivákolást.

_A feleség_ (zokog).

_A férj_ (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett megfontolás eredménye… nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja; nagyon kegyetlenül.) _a te korodban_…

_A feleség_ (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit, szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál; ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).

_A férj_ (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no, ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem, nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni, ahogyan csak tudok.

_A feleség_ (halkan, eltakart arccal): El akarsz válni?

_A férj_: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is gondolhattad másképpen.

_A feleség_ (halkan): Nem. És azután?

_A férj_: Mit azután? Nem értem!

_A feleség_: Azután? Mi lesz azután?

_A férj_: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez akarsz menni…

_A feleség_ (lekapja a kezét az arcáról, fölemeli a fejét): Kihez?

_A férj_ (kényelmetlenül): Hát… ehhez… ehhez az emberhez… akit…

_A feleség_ (undorodva): Ah! (Összerázkódik.) Utálom.

_A férj_ (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted, akkor…

_A feleség_: Utálom. Utálom.

_A férj_ (szótlanul és elképedve néz rá).

_A feleség_ (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?

_A férj_ (nem emlékszik): Azt mondtad…

_A feleség_: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem, míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?

_A férj_ (kezd emlékezni): Nem… nem emlékszem…

_A feleség_: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…

_A férj_: Igen… igen…

_A feleség_: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság után… néha még mindig kívánsz…

_A férj_: I… igen…

_A feleség_: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással, valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést, ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem. Fuldokoltam tőle…

_A férj_: Én…

_A feleség_: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó akartál lenni. _Akartál_ jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás. Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné. Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott, kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi… semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom, amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem, akinek könyöradományokat adnak…

_A férj_: Hogy mondhatod…

_A feleség_ (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már, vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat tartottam és mint amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.

_A férj_: Nem láttad rajtam, hogy engem boldoggá teszel?