Part 2

– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak; reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt, kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen elsápad mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: – a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap, megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…

Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr biccentett egyet:

– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat, uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám, mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a kétségbeesés. _Én_ nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem, de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…

Bocskor úr fölemelte a fejét és kiragyogott az arca.

– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, – mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu szempillás szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem: ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül: miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja, miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer, amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat. Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban, Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? – kérdezi. Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát. Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen… A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét. Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is. Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek, akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak, visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem, de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét… a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most odalent vár, én pedig itt vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett… most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet. Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel, csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta, óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra, ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a párisi argot. _Viens mon loup!_

Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten mondta a csattanót:

– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva. Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam máskor is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni, ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt. Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig… Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül is akart jönni hozzám.

– És mért nem –?

– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen láthatja az egészből. Higyje el, nincs _köztük_ különbség: akár királyok fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor _én_ házasodni akartam, akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt főnököm leányát.

A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja nekem.

– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a szót, ahogyan az angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. _Mink_ boszut állunk értük.

A gyáva ember napjai.

Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát, karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult, az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.

Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.

Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan, ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét – fájdalmas merevséggel – félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa, anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.

Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:

– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak, az unokatestvéremnek.

Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal együtt fölfelé csoportosult:

– Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert…

A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.

Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett. Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni. Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.

Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni? Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt gondolni, hogy ő…

Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg kell neki mondania, hogy –!

– Hová való maga? – kérdezte tőle szigoruan.

A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan kivágta:

– Pócsra!

Lénárt boldog kárörömet érzett.

– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött fel Budapestre?

A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.

– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.

Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve, két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének, két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.

Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben, mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek! Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az összebarátkozásukat ne zavarja.

Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme. Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már óvatosan és gyöngéden:

– Egyedül hagytak bennünket.

A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás, hűség, boldogság.

Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép, fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni, kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament.

Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig, megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett egyet.

Feladta magát.

– _Az_ – gondolta – olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja.

Várt. Vállat vont.

– _Én_ pedig olyan feleséget, aki engem csal meg.

A tenger.

A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, – szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk; azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte nekem.

*

Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül, onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában.

Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy indiai utazást tett.

Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük és a testük közösségét; még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak, de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét, de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.

Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren. Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította; ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.

Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő – gyűlölni kezdi egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már nem is beszéltek egymással.