Part 1

A CIKLÁMEN

BIRÓ LAJOS

A CIKLÁMEN ÉS MÁS NOVELLÁK

BUDAPEST 1914

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fentartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

A ciklámen.

– _Egy mindennapi kislány története._ –

A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány.

Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni, akkor majd erőre kap.

A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával, amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra; talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái helyett.

A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény; szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás is érte.

A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb „gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap, amikor a ciklámen víz nélkül marad.

A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz. Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt – bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül természetesen ott a tócsa a padlón.

Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A padló tönkremegy.“ „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ – Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:

– Vera, mától fogva nem locsolod a cikláment.

A kislány megdermed.

– De hiszen, – feleli remegve, – akkor elpusztul.

– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit locsolja.

Igen, de ez az ő ciklámenje. Kétségbeesetten védekezik:

– De akkor majd nem _adnak_ neki elég vizet… Akkor majd nem _kap_ elég vizet…

– Majd kap. Majd adnak. Te nem locsolod többet.

Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó, kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt, – a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:

– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a cikláment.

Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit és megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.

A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen, toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy négyéves _nagy_ lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ, a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.

Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja, kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen _nagy_ lány“), – annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a büntetést. Sírva fakad. Elszalad.

Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Végre is nem lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit _kénytelen_ az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez az állapot.

Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van? – Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van vele? Hát akkor mit csináljunk vele?

Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad. Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.

Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.

Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és _rásír a ciklámenre_. Nagy, csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; hiába próbál még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet; sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet; a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.

Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás bevezetése gyanánt:

– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te locsolhatod a cikláment.

Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a kislányhoz.

– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt, amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod: fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő anya drága kislányom te, – _hát ilyen korán kezded!_… Asszonysors. De ilyen korán kezditek?

Regina kisasszony.

Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült. Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:

– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.

Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan, soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.

Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a háziasszonya.

– Velünk vacsorázik, Regina kisasszony? – kérdezte.

– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony, – küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.

Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és elégedetlenül rázta meg a fejét.

– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. – Bizonyosan megint a más munkáját végezte.

– Dehogy, dehogy, – felelte Regina kisasszony szeliden.

Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán, amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.

– Regina kisasszony, – mondotta, – ma mégis jőjjön be vacsorázni.

– Miért?

– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére… Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.

Regina kisasszony nem felelt és Bergerné folytatta:

– Özvegyember. Nagyon jóravaló, derék ember. Kéne neki egy derék…

Regina kisasszony rémülten emelte föl csillogó kis egérszemét.

– Nem, nem, – mondta hevesen, – kérem szépen… nem…

Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig gondolkozott, azután ezt a levelet írta:

„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben. Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem. Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba. Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem, jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel

_Arday Judit._

_U. i._ Üzenetüket _Judit_ címen kérem.“

Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét: „Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről. Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn volna…

Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan: oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.

Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága, keserü és ijedt reménytelensége.

Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá Bergerné.

– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az uram unokatestvére…

Regina kisasszony rémülten tiltakozott, de Bergerné karonfogta.

– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten, hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már unokája van…

Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt; de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:

„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben. Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem fölébredt és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak tanácsot

_egy szerencsétlen asszonynak._

_U. i._ Az üzenetet _Yvonne_ névre kérem.“

Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá, hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“

Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, – mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét, remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak; hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.

Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta; azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső sírás.

Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni kezdett:

„Mondják meg nekem, – írta, – meg kell-e halnom. Megcsaltam az uramat: a legdrágább, a legjobb, a legkülönb embert. Akit szeretek. És aki engem szeret. Nem tudom, mi történt velem. Egy őrült óra… Most itt vagyok a szenvedésemmel, a tört szívemmel, a tönkretett életemmel. A lelkifurdalásommal. A megbánásommal. Mit tegyek? Van-e más út, mint a halál? Én azt hiszem, nincs és hogy a nagy bűnömért meg kell halnom. És úgy érzem, boldog leszek, amikor a halál kitárja elém a karjait. Mit tegyek?

_Bünös asszony_.“

Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni. Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel: megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját, fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból: éjszaka, egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos, hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?

Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell halnia. És meghalt.

A király.

Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután bemutatkozott:

– Tessék megengedni: Bocskor Sándor a nevem.

Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé, annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól. Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk. Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat, magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és ekkor Bocskor úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.

– Csak nem az író? – kérdezte erre fölhevülten.

Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:

– Budapesten fel akartam önt keresni.

– Nagyon kedves. Miért?

– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem lehet boszút állni. Ezt _csak úgy_ találta ki?

– Igen, ezt _csak úgy_ találtam ki.

– Hát erről akartam önnek egy másik történetet elmondani.

– Nagyon jó. Halljuk.

Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan, nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt mondta:

– Én tudniillik fodrász vagyok.

Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt:

– Nyolc üzletem van: Párisban négy, Londonban kettő, Ostendében egy…

Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?

– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet; nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…

– Tudom, tudom.

– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy, aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt? Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába. Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, mint hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a gyönyörü szőke hajából.

A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét: