Part 8

A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit, egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg. Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen, nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.

Vrillényi. – Értem.

A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé. Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek tökéletesen igazat adok.

Vrillényi. – Világos.

A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és netaláni gyermekeit.

Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan nehézségeket állít a házasság elé.

A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak, hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.

Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.

A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra, például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni, gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét; ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt lehetséges.

Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja fogadtatni?

A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi, hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz. Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.

Vrillényi. – Magától értetődik.

A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor se mondanék többet.

Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez alkalommal szolgálatára?

A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.

Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.

A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem, sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag, hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.

Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…

A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni. Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán, mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom, de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell félnem az igazságtól.

Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.

A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt, hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te, Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…

Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.

A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a diskréczió.

Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni ki…

A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a diskréczió!

Vrillényi (meghajlik).

* * *

– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba. Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút int a traunkircheni templomnak. –

Blanka. – Es wär’ zu schön gewesen!…

Elza. – Még egy ilyen blamázs és mehetünk kolostorba!

A báróné. – Csak azt tudnám, hogy ki volt az a gazember, a ki az egészet elpletykálta az ujságoknak! Ez a gazember tett lehetetlenné mindent!…

A báró (meggyőződés nélkül:) – Ha én ezt az embert megtalálom: pofon ütöm! (Meggyőződéssel:) – De nem fogom megtalálni!…

X. A TENGERI KÍGYÓ.

– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –

Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve, ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika, csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné az ördög!

Elza. – Maga ma fel van húzva.

Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az? Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak! Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de akkor, Elza, akkor nekem lőttek!

Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek hinni magának.

Miska. – No, nem veszem észre!

Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…

Miska. – Csak mulasson!

Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?

Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.

Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…

Miska. – Magát meggyőzni erről!…

Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik, nem találják meg egyhamar.

Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…

Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.

Miska. – Ahá!… És ugyan miért?

Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.

Miska. – Én?

Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később, időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék, mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának, számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.

Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.

Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.

Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot. De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal, ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal, mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!

Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.

Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?

Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor, mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is megbolondultam.

Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy sánta emberhez.

Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb bizonyítékot.

Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…

Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.

Miska. – Például miért nem?

Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát. Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság, maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni minden reménynyel.

Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!

Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem. Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni, lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna, hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá, mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik Zelmánál.

Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény vagyok.

Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha éppen erre akar hivatkozni…

Miska. – Mért? Azt hiszem, elég jó családból vagyok…

Elza. – Mi hasznom volna nekem a maga származásából? Azt hiszi, hogy azok az ajtók, a melyek most zárva vannak előttem, azonnal megnyílnának, ha véletlenül Soroksáry grófnévá lennék?! Ugy-e, nem? Azoknak, ott, a zárt ajtók mögött, én akkor is csak a Berzsenyi Elza maradnék. Ha még a kalapom mellé tehetném az őseit!

Miska. – Már engedjen meg…

Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva, valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga, mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol maga mindennap megfordul.

Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.

Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja magát lábra állítani.