Part 2

Miklós. – Hogy vinné el az ördög.

Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«

Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis várt tizenhét esztendeig.

Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni bennünket.

Miklós. – És a mi dolgunk marad?

Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban menjünk az esküvőre.

Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?

Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!

Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm szépen!

Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!… Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen az igazi?!…

Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…

Elza (hirtelen kitekint az ablakon). – Lehet, hogy igaza van…

Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt biztonsággal) hogy ez az igazi.

Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!

Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne juttatni?…

Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). – Blankát?!…

Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha lelkesülnék ezért a sógorságért…

Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.

Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?

Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«

Miklós. – Tessék?

Elza. – Nem ismeri _Csobáncz_-ot? Meg _Tátiká_-t és _Somló_-t?

Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.

Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza, közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit mégis csak elolvashatná.

Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni. Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a földje vagy a kardja.

Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.

Miklós (mennyei egyszerűséggel). – Akkor hát nem értem az egészet.

Elza. – Hogy miért írt verseket? (Elkomolyodik.) Az igaz, hogy ő se azzal kezdte. Azzal kezdte, hogy szerette az asszonyokat és élte világát… Különben csak azt akartam mondani, hogy a mit elbeszélek, olyan régi história, mint Csobáncz története. Két éve már annak.

Miklós. – Ugy-e, milyen sok az, két esztendő?!

Elza. – Igen, mert azóta nagyon sok történt; azt lehetne mondani, hogy minden azóta történt. Akkor még nem voltunk bárók; semmik se voltunk. Nem szeretem a drasztikus kifejezéseket, de szó a mi szó…

Miklós. – Hogyan? Maguk akkor még?…

Elza. – No az már nem. Mi mind a ketten katholikusoknak születtünk. Hanem akkor még szimpla pénzeszsákok voltunk.

Miklós. – Legyen nyugodt. Az se utolsó dolog.

Elza. – Elég az hozzá, a rege az előidőkről szól, a történelem előtti időkről, a mikor még nem volt törvény, hogy az ember csak a főhelyekre mehet nyaralni. A mama se volt még mindennel au fait… s ez, azt hiszem, megmagyarázza, hogy akkor egy harmadrangú helyen töltöttük a nyarat: a Lidón.

Miklós. – Az egész nyarat?

Elza. – Az egész nyarat, noha nem úgy terveztük… Már most előre kell bocsátani, hogy Blankának van egy speczialitása. Egy ritka tulajdonsága, a melylyel csak igen kevés felnőtt ember dicsekedhetik. Blanka soha se volt tizenhét esztendős.

Miklós. – Hogy értsem ezt?

Elza. – Olyan sokáig volt tizenhat éves, hogy aztán nem ért rá tizenhét lenni. A mama ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a fiatalnak maradást nem lehet elég korán kezdeni, s ki volt mondva, hogy a Blanka addig maradjon tizenhat éves, a meddig csak egyáltalán lehet. Így a mamának se kellett beeveznie a negyvenedik évbe. Ez a politika, természetesen, azt hozta magával, hogy nekem nem szabad ráczáfolnom a Blanka tizenhat évére és rövid ruhában kell járnom mindaddig, a míg ez policzájvidriggé nem válik. Szerencsétlenségre nagyon hamar neki indultam a gömbölyödésnek, a lábam botrányosan megerősödött és lehetetlen volt észre nem venni, hogy az utczán egyre több az olyan öreg úr, a ki végtelen gyöngédséggel nézegeti a czipőmet.

Miklós. – Ejha!

Elza. – No, magának csak elmondhatom!… Egy darabig azért nem volt semmi baj, az öreg urak csak tisztes távolból követtek; de később, a hogy még jobban lerítt rólam az egészség, neki bátorodtak, s végre már egy lépést se tehettem az utczán, hogy egy egész falka öreg úr ne járjon a nyomomban. Ekkor már be kellett látni, hogy a rövid ruhának utolsó istenhozzádot kell mondani, ha csak azt nem akarjuk, hogy skandalumok történjenek az utczán.

Miklós. – Hogy én magát akkor nem ismertem!

Elza. – Mondhatom vesztett vele. Különben maga volt az egyetlen, mert engem már úgy ismert az egész város, mint Hazafi Verayt. Éppen ezért a nagy átalakulásnak idegen helyen kellett bekövetkeznie, mert ha a hosszú ruhát, máról-holnapra, Budapesten veszem fel először, az utczán üdvriadalommal és folyton megújuló éljenzéssel fogadtak volna. Hogy tehát az ellentét komikumát és a nagy aufzéhent kikerüljük, elhatároztuk, hogy a nevezetes operácziót külföldön hajtjuk végre.

Miklós. – Veneziában?

Elza. – Igen. Persze, abban az órában, mikor először jelentem meg a nyilvánosság előtt hosszú ruhába öltözve, a Lido terasszán a leggyöngébbek is észrevehették, hogy nálam a tizenhat esztendőnek az utolsó fertályát is elharangozták. Kiderült tehát a féltve őrzött titok is, s Blanka hivatalosan tizennyolc esztendőssé lett, további intézkedésig. Azt hiszem, ez az ujabb alkotmány még ma is érvényben van.

Miklós. – Nem is néz ki Blanka többnek; még tizennyolcznak se néz ki.

Elza. – Nem bizony, mert neki igen szerencsés a termete. Semmi hajlandósága a hízásra, nyúlánk, arányos, a képzelhető legnagyobb juste-milieu. Aztán az alakján is, az arczán is van valami czart vonás, a mi őt negyven esztendős korában is meg fogja fiatalítani. Egyáltalában én igen szép lánynak tartom Blankát; komoly, nagy, kék szemében az a melancholia, melynek különben nála semmi értelme, mozgásának a bájossága, és az a sajátságos delikát vonás, mely alakjának határozott egyéniséget ad, egy nagy nemzetközi szépségderbyn is feltűnne. Aztán az orra, szája, szeme gyönyörűen rajzolt…

Miklós. – Minden formás rajta; kár, hogy megfagy mellette az ember.

Elza. – Nem is olyan hideg, mint gondolná, és én igazán nem értem, hogy eddig még senki se őrült meg miatta. Annyi bizonyos, hogy én számba se jöhetek mellette.

Miklós. – Magának is megvannak a maga előnyei.

Elza (komplimentet csinál). – Köszönöm szépen a bókot, nem is szerénységből mondom. Tudom én jól, hogy én se vagyok az utolsó, ha a csinosságnál többre nem is pályázhatom. A testvérem szép, én nem vagyok az, de a hunczut fekete szemem szebben ragyog, mint az övé; ha hangosan nevetek, a messzebb ülők körülnéznek és Csillag Terézt keresik; a hangomban van valami, a mi, ha vidám vagyok, sok, sok kis ezüst csengetyű csilingelésére, ha meg elszomorodom, a falusi estharangszó mélabús zengésére emlékezteti poétikusabb lelkületű tisztelőimet – azért szeretek olyan sokat beszélni – és ha mozgásomban nincs meg az a gracziózusan álmos lustaság, a mi a Blankáéban, az én mozgásomban és sokat becsmérelt gesztusaimban sokkal több az elevenség, a határozottság és a tűz. A fogam pedig éppen olyan szép és éppen olyan hófehér; prímafogak, megnézheti, egy sincs aranyból, a lovakét úgyis meg szokta nézni.

Miklós. – Ne ingereljen, mert mindjárt megcsókolom.

Elza. – Akkor pofon is vágom, és nem csak úgy pro forma; nem is beszélve arról, hogy ezzel jóidőre eljátszaná a pártfogásomat, a mire pedig alaposan rá van szorulva.

Miklós. – A fenyegetéstől nem riadok meg, de megvárom a históriát és azt a nyugodtabb pillanatot, a mikor meggondolja, hogy beérheti egy első fokú fegyelmi büntetéssel is.

Elza. – Azt lesheti. De hagyjon már beszélni.

Miklós. – Kérem.

Elza. – Nézze, már nem is tudom, hogy hol hagytam el… Igen… A velenczei átalakulás, és az, hogy Blankát tizennyolcz évesnek kellett proklamálni, egyszerre felszínre vetett egy kérdést, a melylyel azelőtt soha senki se foglalkozott. Mindnyájunknak az járt az eszében: nem különös-e az, és mi lehet az oka, hogy Blanka nem ment férjhez, mialatt tizenhat esztendős volt?! Semmije se hiányzott ehhez, s vannak végre a világon, már akárhol rejtőznek, elfogadható vőlegények is! A mamát minden bevezetés nélkül igen nyugtalanná tette ez a kérdés; a mama, szegény, akkor még igen energikus asszony volt… e nélkül a csapás nélkül talán ma is fiatal asszony volna. Annyit tépelődött, hogy a papa egészen elszontyolodott. Lassankint Blanka is búnak eresztette a fejét, a mire különben is nagy a hajlandósága, kivált mióta tudja, hogy a bú igen jól áll neki. És ebben a kritikus időben, a mikor minden kedély amúgy is forrongott, szóval éppen a legrosszabbkor jelent meg az az átkozott monokli a vízben.

Miklós. – Micsoda?

Elza. – Mondom, hogy egy monokli. Egy szép napon úgy merült fel ez a monokli a vízből, mint Afrodite a tenger hullámaiból. Kevésbbé poétikusan és pontosabban szólva: egy úr jelent meg a látóhatáron, a ki a vízben is, mialatt fürdött, a szemén tartotta a monokliját. Nem is igen volt rajta egyéb; a Lidón, a mint tudja, nem kötelező a teljes fürdő-kosztüm, s ez az úr jóformán csak a monoklijával takarózott. Ezt alighanem némi czélzatossággal cselekedte, mert azt meg kell adni, hogy igen jól festett a vízben. Szép szál legény volt; athleta-alak, minta egy szoborhoz. Nem tudom, ezzel hatott-e jobban, vagy a monoklijával, de annyi bizonyos, hogy: hatott.

Miklós. – És maga ezt elmondja nekem?

Elza. – Nem magamról mondom el, hanem a fürdő és ebédelő asszonyok sokadalmáról. Én csak azt a megjegyzést fűzöm ehhez a monoklihoz, hogy sajátságosnak találom a bölcs természetet, mely néha púpos hátat ad a legérzékenyebb szíveknek, máskor meg a leggyönyörűbben stafirozza ki a legszemtelenebb svihákokat.

Miklós. – Szóval, maga is érdekesnek találta a monoklist.

Elza. – Érdekesnek találta azt minden fehérnép; az igaz, hogy bajos is volt észre nem venni, mert órák hosszat produkálta magát a terasz előtt, a homokban, a vízben. Hozzá kell tennem, hogy czivilben éppen olyan jól festett, mint a monoklival enyhített fürdőuniformisban. A balszemét mindig összehunyorítva tartotta, mintha a szeme fájna. Ha valaki szemfájós, ez nem érdekes; de ha valakinek nem fáj a szeme, és mégis úgy néz, mintha szemfájós volna, ennél nem is képzelek elegánsabb dolgot. Próbálja meg csak… Eh, maga ezt nem tudja; ehhez érteni kell… A monoklis ezzel a fájósnak látszó szemével úgy tudta lenézni a férfiakat és lábujjhegyig végig vizsgálni a nőket, hogy az egyszerűen mesébe való volt.

Miklós. – Még jó, hogy már hosszú ruhát viselt.

Elza. – Hagyja el; mindjárt ki fog derülni, hogy én voltam az egyetlen, a kit ez a szemfájós tekintet nem igézett meg. A többiek mentségére megjegyzem, hogy a monoklis teljes adjusztirungban és közelebbről éppen nem veszített. Rémesen elegáns ember volt; egyike azoknak, a kiken meglátszik, hogy soha se csinálnak egyebet, csak a személyöket ápolják. Tudja-e maga – talán nem is érdeklődik ez iránt – hogy a czivilek közt aránylag igen kevés az igazán elegáns ember?

Miklós. – Ez már igaz.

Elza. – Mert az eleganczia egész embert kíván. A ki egyébbel is foglalkozik, mindjárt meglátszik rajta. Ott van például a Duczi gróf. Annak ugyan mindene megvolna hozzá, hogy elegáns legyen; de mert gróf létére egy ideig a könyveket bújta és összeolvasott tücsköt-bogarat, ezt a külseje soha se tudja kiheverni. Senki se mondaná róla, hogy gróf; egy jó modorú lateiner és pont. Maguknál ez másképpen van, mert maguknak semmi dolguk.

Miklós. – Nekünk nincs semmi dolgunk?!

Elza. – No, egy kicsit kivonulni, egy kicsit felügyelni, egy kicsit parancsolgatni, gondoskodni róla, hogy a kutyát megmosdassák, aztán egész nap csiszorálhatja a körmét és mehet udvarolni. Maguknak könnyű.

Miklós. – Ejnye be furcsa fogalmai vannak a komoly dolgokról! Ha maga tudná, hogy mi az a taktika, stratégia, tereptan…

Elza. – Ezt én mind jobban tudom, mint maga… egyébként nem hiszem, hogy képes volna az összes tantárgyakat felsorolni… De most nem magáról van szó, hanem a monoklisról… Elárulom a családi titkot. Alig láttuk egy párszor, a terasszon, meg a _Hôtel des Bains_ ebédlőjében, a hideg Blanka már égett, mint a papiros. No és a mikor bemutatták: valamennyien meg voltunk hatva. Képzelje el, hogy egy semmit sem sejtő családnak bemutatják Edelweiss grófot.

Miklós. – Csak nem a híres Edelweiss grófot…

Elza. – De igen. Azaz hogy nem azt az Edelweiss grófot, a kinek a felesége Frigyes Károly trónörökösnek a barátnője, hanem ennek az Edelweiss grófnak az öcscsét, a híres Edelweiss grófné sógorát, a ki tehát kvázi sógora a trónörökösnek is…

Miklós. – Ah, gratulálok!

Elza. – Vegye ehhez, hogy éppen az előtte való nyáron sokszor láttuk Gasteinban a híres Edelweiss grófnét. Mindnyájunkat elragadott, és ekkor meggyőződtünk róla, hogy a trónörökösnek a neje és a kedvese között főképpen az a különbség, hogy a trónörökös kedvesét sokkal jobban ünneplik, mert sokkal nagyobb az udvara.

Miklós. – Ez természetes. Az egyik elő van írva, a másik pedig csinos.

Elza. – A fődolgot azonban még nem mondtam el. Edelweiss gróf, a mikor megismerkedtünk vele, erősen udvarolt a Hirschler Zelmának, hisz ismeri a Zelmát! A Zelmáék is ott voltak, mert nekik mindig ott kell lenniök, a hol mi vagyunk. Megjegyzendő, hogy a papa és a Zelma apja között már régi a pártviszály vagy hogy mondják… Régebben sokáig rivalizáltak, és nem csak egy pár forintba ment a harcz… Persze utóljára is a Zelma apja húzta a rövidebbet, de ne féltse őket, Hirschler azért nem maradt az utczán… Gondolhatja, hogy nem lehetett bosszúság nélkül nézni, a mit Zelma mívelt a gróffal. Már azt hitte, hogy czélnál van, mert a gróf elválhatatlan volt tőlük és egészen megkergültnek látszott. Mi természetesen, a szomszéd asztalnál, néma méltósággal néztük a Zelma illetlenkedését. De ez csak addig tartott, a míg nekünk is bemutatták a grófot, azután a gróf egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna. Tudja, ezt meg lehetett érteni. Hogy jöjjön a Zelma a Blankához, akár mint parti, akár mint szépség?! És végre is mi nem ignorálhattuk a grófot, csak azért, hogy a Zelma meg ne pukkadjon; juszt se, hadd pukkadjon meg. Ezek után fogalma lehet róla, hogyan érezte magát a Zelma, mikor a gróf egy szép nap átpártolt a mi asztalunkhoz, és azután rá se nézett többet.

Miklós. – Én azt hittem, hogy a Zelma és maguk a legjobb barátnők.

Elza. – Azok is vagyunk. Az igaz, hogy az asztalhistória és kivált az után, a mit mindjárt el fogok mondani, egy ideig nem beszéltünk egymással, de istenem!… az emberek összevesznek és megint kibékülnek… ez az élet!… mondhatni: az egész élet ebből áll. Különben én elvből nem hiszek a barátságban… és miért is volnánk barátnők?! Hogy mindig együtt vagyunk? Ez, szerintem, nem jelent semmit.

Miklós. – Így már értem. De folytassa. Mit mondott az előbb?… Mi történt azután?…

Elza. – A dolgok gyorsan fejlődtek. A gróf hevesen kezdett udvarolni Blankának; nem titkolta el, hogy szándékai igen komolyak; és mindnyájunkat elhalmozott a figyelmességével. Hazudnám, ha letagadnám, hogy a gróf is tetszett a familiának. Csak éppen nekem nem tetszett. A papa egy ideig ingadozott; eleinte az én pártomon volt, nem a Blankáén. De utóbb ő is beadta a derekát. Egy alkalommal kirándultunk Padovába s megnéztük Szent Antal kápolnáját. A gróf a templomban a tökéletes világfiból áhitatos hívővé változott át; nem zsenirozta magát előttünk, hanem letérdelt és öt perczig buzgón imádkozott. Ez a legjobb hatást tette, s a kirándulás után a papa elégedetten jegyezte meg, hogy a gróf olyan ember, a kivel a legmagasabb egyházi méltóságok is örömmel érintkeznének.

Miklós. – Ha az öreg úrnak csak az kell, én legközelebb ministrálni fogok.

Elza. – Menjen, magát be se eresztik a templomba, ha csak írást nem hoz, hogy bűnbánatot akar tartani, s vezeklésül nyomban megházasodik… De ne szakítson mindíg félbe. Elég az hozzá, félig-meddig a papa is megingott; Blanka és a mama pedig egészen oda voltak. Azt hiszem, kettőjük közül a mama volt a szerelmesebb; és ha egy asszony a leánya számára szerelmes, ez a legvégzetesebb szenvedély a világon.

Miklós. – Mit gondol? Ha holnaptól fogva elkezdenék a mamának erősen udvarolni…

Elza. – Hagyja el! A szegény mama soha se lesz többé szerelmes. Ez a mexikói vőlegény volt az utolsó ábrándja. Akkor, még egyszer, nagyot lobbant a gyertyaláng, de aztán végképpen kialudt. Nem, ekkora szerelmet már egyikük se fog érezni, se ő, se Blanka. Olyan szerelmesek voltak, hogy a legtermészetesebb óvatosságról is megfelejtkeztek. Nemcsak hogy ohne weiteres igent mondtak a grófnak, de abba is beleegyeztek, hogy a dolog a lidói ismerősök kis körében püblikké váljék. A mama elnézte, hogy a Blanka karonfogva járjon a gróffal, hogy messzire kiúszszanak a vízbe, és mit tudom én még mit, bár forma szerinti eljegyzésről szó se lehetett. Az igaz, hogy a gróf viselkedése nem szolgáltatott okot semmiféle gyanúra; azt hiszem, soha se látok többé ilyen sans reproche lovagot. Csak egy hibát követett el: nagyon sürgette az esküvőt. Erőnek erejével Veneziában akart megesküdni, valamelyik klasszikus templom klasszikus oltárképe előtt, Veneziában, a boldog szerelmesek otthonában, a mézeshetek hagyományos földjén, a csend, a víz, a hold és a dal tündéri városában! Bizonyítgatta, hogy olyan egyszerű a szükséges iratokat hazulról meghozatni!… neki már meg is vannak a papírjai… és én furcsának találtam, hogy olyan sok papírt hordoz magával.

Miklós. (Kiforgatja a zsebeit és a tárczáját.) – Ha gyanúba kevert, hogy én is sürgettem magát: nézze, megmutatom, hogy nálam nincsenek papirok.

Elza. – Úgy látom, még bank- és állam-jegyek sincsenek nagy számmal, a mi pedig már nem okoz alkalmatlanságot… Ezt a papának kellett volna megmutatnia, ha minden áron okulni akar a gróf esetéből.

Miklós. – Miért a papának?

Elza. – Azonnal rá fog jönni, csak hallgassa meg ezt a tanulságos és erkölcsnemesítő történetet. Ugyanabban az órában, a mikor én elbámultam rajta: hogyan lehet valaki ellátva minden szükséges okirattal és bizonyítványnyal, a gróf elhatározta, hogy megvendégel bennünket. Viszonozni akarta, hogy egy párszor mi is vendégül láttuk. A meghívást nagyon szeretetreméltó formában adta elő; lehetetlen volt visszautasítani. Hát megettük az ebédjét; a _Bains-_ben, de nem a verandán, hanem az egyik nagy teremben, külön felszolgálattal. El fogja hinni nekem, ha a Telegdy Viktor becsületszavára mondom, hogy ez volt életemnek legdúsabb lakomája. Csak Lucullus mitmacholhatott ilyeneket. A menu fecskefészek-levessel kezdődött, és hasonló stilusban folytatódott; csak éppen pávanyelvet nem kaptunk. Mindjárt a lakoma elején észrevettem, hogy a papa szokatlanul komor; alig evett valamit, és mintha nem mert volna a gróf szemébe nézni. Azt hittem, a magyarázat igen egyszerű. A papa, azóta, hogy a jó isten egy kicsit fölvitte a dolgunkat, sokban megváltozott; külsőségekben igazi grand seigneur-ré vált, hanem a gyomra a régi maradt. Egy kis jó, párolt libaczombot nem adna oda semmiféle ritka ételért. Gondoltam magamban: egyszerűen nem tudja enni a gourmet-knak való falatokat. Hanem a lakoma után, mikor a gróftól elváltunk, hirtelen megszólalt: »Nekem az a fecskefészek-leves nem tetszett«. Többet nem szólt, de egész este igen komor maradt. Később, a mint a Stabilimento-ból hazafelé sétáltunk, s a mama Blankával előre ment, előttem ki is bővítette a megjegyzését: »Akárhogyan gondolkozzam, mindenképpen úgy jön elő, hogy az a fecskefészek-leves nekem sok pénzbe fog kerülni«. A mamáék előtt nem szólt bővebben, de ettől fogva láttam, hogy fentartás nélkül visszajött megint az én pártomra. Hetek mulva is, valahányszor a mama vagy a Blanka tele voltak a gróffal, hogy a gróf így meg amúgy, micsoda ritka ember, soha se mulasztotta el megjegyezni: »Nekem az a fecskefészek-leves nem tetszett.« Többet nem mondott, de én értettem őt.

Miklós. – Az effélét jó tudni.

Elza. – Hanem azért a legnagyobb bajok történhettek volna velünk, ha véletlenül nincsen családunknak egy őrangyala. Ez az őrangyal – nem találná ki – a Zelma volt.

Miklós. – A Zelma?

Elza. – Igen. Bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy a Zelma tajtékzott, és dühében nem tudta, mit csináljon. Az a gondolat, hogy a gróf nem őt veszi feleségül, hanem a Blankát, elvette az eszét. Szóval, egy szép napon egy mézédes levelet kapok tőle, melyben a következőket írja: Mint családunk jóakarója, figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk Edelweiss gróftól, mert ez az úr nem is Edelweiss gróf, hanem egy nemzetközi szédelgő, a kinek már igen sok dolga volt a legtöbb állam büntetőtörvénykönyvével. Reméli, hogy nem értjük félre az ő intenczióit, s nem vesszük zokon ezt a barátságos figyelmeztetést, melyet csak az irányunkban érzett rokonérzés sugall. Egyébként marad alázatos szolgálónk. Persze, a Zelma azt hitte, hogy mindebből egy szó sem igaz, ellenben bennünket meg fog ütni a guta. De mit tesz isten? A Zelma igazat hazudott!

Miklós. – Ugyan ne mondja!

Elza. – Szóról-szóra. Természetesen soha se jöttünk volna erre a gondolatra, de nekem az a szeszélyes ideám támadt, hogy ezt az otromba levelet, a melyből csak úgy bőgött a bosszúállás, saját felelősségemre megmutatom a grófnak. A gróf nevetett, aztán a kezével egy olyan mozdulatot tett, a mely a szánalmon és a megvetésen kívül csak ezt fejezte ki: »Istenem, mit csináljon az ember egy szerelmes és bosszúálló czigányleánynyal?!«… S nyugodtan visszaadta a papirt. Mert azt meg kell adni, bogy úgy tudott viselkedni, mint egy márki, vagy egy első szerelmes a _Théâtre Français_-tól. Hanem mialatt a levelet olvasta, a tekintetében megvillant valami, a mi nekem nem tetszett… egy cseppet se tetszett… jobban nem tetszett, mint a papának a fecskefészek-leves. Hirtelen, nyugtalanítóan, mint derűs, napos időben egy érthetetlen villámlás, átczikázott a fejemen az a gondolat, mely akkor a legfurcsábbnak, a legmeglepőbbnek, a legképtelenebbnek tűnt fel… és bájosan mosolyogtam, hogy el ne áruljam az ötletemet. Vigyázzon, Miczu, bennem van valami az orosz nők alattomosságából! És ha azt mondja, hogy ez lengyelországi örökség valamelyik ősanyámtól: lelke rajta!

Miklós. – No lám, én mindig azt hittem, hogy maga túlságosan közlékeny és túlságosan nyiltszívű!