Part 17

A báró. – Mi történt? Az történt, hogy a főrendiházban azt mondja nekem a Várai Fejér: »Gratulálok neked, mert az igazat megvallva, azt hittem, hogy azok közé tartozol, a kiket a szerencse elkábított, és a kik, mint ez a Hédervári Hirschler, már zászlósuraknak képzelik magukat. No és most látom, hogy te a szerencsében is megmaradtál a régi egyszerü nemes polgárnak«. – »Természetesen – feleltem, bár bosszantott ez a szemtelenség – mert nekem a rang csak egyszerü dísz, melynek elnyerésével csak pályámat akartam megtisztelni. De miért mondod ezt?« – »No – mondta a Várai Fejér – mert mindenki azt beszélte rólad, hogy herczegekhez kivánod nőül adni a leányaidat, és ezek a kedves teremtések éppen a te makacs nagyralátásod következtében nem mentek férjhez. Te ellenben megszégyeníted a világot, mert, mint egyszerü polgárhoz illik, mint olyanhoz, kit az üres czím nem szédített el, egy szabóhoz adod a leányodat«. – »Tévedsz – feleltem – mert míg egyrészt az arisztokrácziába belépésemmel tiszteletet szereztem az egyszerü polgárságnak, melyből kiváltam, másrészt leányom vőlegénye, bár csak egyszerü polgár, s nem nemesített polgár és főrend, mint te, viszont a művészetek országában fejedelem«. – »No, igen – mondta a Várai Fejér – a művészetek országában fejedelem, de Ausztriában csak szabó. És ő, mint Ralph Trafalgar, hegedülhet olyan jól, a hogy akarod, de mint Traunfels és fia Bécsben öltözetet készít nekem kilenczven forintért«.

A báróné. – Jézus Mária!

A báró. – Ez történt! És kedves anyád kétségbeeséséből, mely hasonló az enyémhez, látom, hogy ő nem tehet semmiről. Ellenben ti tudtátok ezt, és eltitkoltátok előttünk.

Elza. – Megmondtuk neked, hogy Trafalgar jól szituált ember, a kinek szép jövedelme van egy üzletből. Hogy mi ez az üzlet, nem kérdezted.

A báró. – Nekem ez az üzlet kezdettől fogva nem tetszett. Én már az első pillanatban is észrevettem, hogy itt valami előmegy. Minek egy hegedüfejedelemnek az üzlet? De apai szeretetből igyekeztem magamat megnyugtatni. Az üzlet, az még igen tág valami. Ha egy gróf eladja az erdejéből a fát, az is üzlet. És azt csak nem gondolhattam, hogy egy szabónak arcza legyen megkérni a leányomat!

Elza. – Szabó! Először is nem szabó. Szabó az, a ki ruhát szab. Trafalgar nem szab ruhát, hanem hegedül. Örökölt egy üzletet, a melyet megfelelő áron még nem adhatott el. Ezt az üzletet más vezeti; ehhez az üzlethez neki csak annyi köze van, hogy ő a tulajdonosa, hogy az üzlet jövedelme az övé. Őt nem lehet szabónak mondani; nem is tud szabni. Oly kevéssé ért ehhez a mesterséghez, mint te, vagy a Várai Fejér. Ő hegedűművész, a ki játékával meg tudta rezegtetni az angol királyné szívét.

A báró. – Azért ő mégis csak a Traunfels és fia, és a világ előtt örökre szabó marad. És ha ő az angol királyné előtt elkiáltotta volna magát, hogy: »Dobjanak ki engem, mert én csak szabó vagyok!« – akkor őt kidobták volna. De az angol királyné nem tudta, hogy csak egy szabóval van dolga, azért érzékenyedett el.

Elza. – Te most csak azért beszélsz így, mert a Várai Fejér rosszakaratból, ellenséges indulatból felhecczelt. Tegnap még mindnyájan magasztaltátok Trafalgart. És meg is érdemel minden dicséretet, mert azonkivül, hogy a maga művészetében a legjelesebbek közé tartozik, derék, csinos, igen jó modoru fiatal ember, a ki ellen nem lehet semmi kifogás.

A báró. – Én soha se magasztaltam, mert én mindig éreztem rajta valamit, a mi nekem nem tetszett. Én csak azt mondtam, hogy igen tehetséges embernek kell lennie, hogy ilyen hamar oly tősgyökeresen megtanult magyarul. Mert én nem gondolhattam azt, hogy ez a Ralph Trafalgar egy magyar legyen, a kinek Bécsben üzlete van. Különben nekem semmi kifogásom ellene, mihelyt ő egy más embernek a lányát kéri meg feleségül. De én nem azért öregedtem meg hasznos munkában, hogy a lányomat egy szabóhoz adjam.

Elza. – Már engedj meg, papa, de abban, hogy Trafalgarnak szabóüzlete van, nincsen semmi rettenetes dolog. Ma már más világ járja, mint hajdanában. Ma egy tekintélyes iparűző, a ki a mellett európai ember, s művelt, korrekt gavallér, kivált, ha még hozzá igazi művész, és vagyonos, mindenkitől, mindentől, még az üzletétől is független ember – mindenesetre jelentékenyebb valaki, mint egy ágrólszakadt gróf, a kinek egyebe sincsen, mint a származása.

A báró. – Csak ne jöjj elő nekem nem tudom miféle eszmékkel! Én látom, hogy ma felfordult világ van, és hogy némelyek mindenfélét össze-vissza beszélnek. Jól van; nem bánom. Én türelmes ember vagyok és én mindenkinek meghagyom a maga véleményét. Megcsináltátok nekem a franczia forradalmat, jól van. Irtok nekem mindenféle ostoba könyveket és azt mondjátok, hogy a rang az semmi, mintha én ezt nem tudnám jobban!… mintha én nekem nem volna tapasztalatom arról, hogy ez milyen nagy dolog!… – nem bánom. Nekem ma jönnek ezzel, jönnek azzal, nem szólok semmit. De hogy én, a ki egy életen át fáradhatatlanul szereztem meg az összes polgári érdemeket, hogy kiemelkedhessem a polgárságból, a ki nem kiméltem se időt, se fáradságot, se egyéb áldozatot, hogy elfoglalhassam az arisztokrácziában azt a helyet, mely munkásságomnál, érdemeimnél, vagyonomnál és társadalmi tekintélyemnél fogva megillet, életem alkonyán kitartásomért, igyekezetemért, közhasznu tevékenységemért azt kapjam jutalmul, hogy egy szabó vegye el a leányomat! – ez a legnagyobb igazságtalanság volna a világon, és nem, barátom, ezt én nem fogom elnyelni!

Elza. – Már bocsáss meg, papa, de nekünk nem illik megfeledkeznünk a multunkról, és nem szabad lenéznünk a polgárságot. Pláne a mai világban. A mikor mindennap látni ősrégi családok leszármazóit, a kik szivesen lépnek frigyre a tekintélyesebb gyárosok és iparűzők gyermekeivel, és nem néznek egyébre, csak a vagyonra. Értem, ha egy ősrégi család valamelyik elvakult ivadéka beszél így…

A báró. – Elég szégyen, hogy még mágnások is vannak, a kik nem becsülik meg az arisztokrácziát. Ez megmagyarázható könnyüvérü urficskáknál, a kik nem tudják méltányolni azt a kivételes helyzetet, a melybe beleszülettek, a melyet annyira megszoktak, hogy már észre sem veszik. De nekem drága az arisztokraczia, mert én nem kaptam ingyen; nekem azt ki kellett érdemelnem!

Elza. – Jól van, csakhogy még van más valami is, a mit tekintetbe kell venni. Akár rosszul esik, akár nem, meg kell vallanunk, hogy nekünk most már szerényebbeknek kell lennünk, mint eleinte voltunk. Olyan sokszor bomlott fel a mátkaságunk, a Blankáé is, az enyém is, és közben annyi bolond dolog történt, hogy már nem lehetünk nagyon válogatósak. Ez a parti nagyon tisztességes, különösen a mi viszonyainkhoz képest. Trafalgar, a ki ellen neked se volna kifogásod, ha az üzlete ezüstbánya volna, derék, kedves, megnyerő fiatal ember. Van vagyona, van tehetsége, van szép művészi hírneve, a mi, az üzlete ide, az üzlete oda, nem közönséges társadalmi pozicziót biztosít neki. Azonkívül Blankának tetszik, és ez nem a legutolsó dolog. Ezt a partit nem szabad feláldozni puszta hiuságból. Már csak azért sem, mert ha még ez a parti is visszamegy, holnap már senki se mer közeledni hozzánk, a mi nem lesz csoda, mert nemsokára alakokká válunk. Azt akarod, hogy a nyakadon vénüljünk meg?!

A báró. – Nekem hiába beszélsz, mert nekem a szabót nem fogod bebeszélni. Ez el van intézve. És mindennek te vagy az oka. Vagy nem te beszélted rá ezt a szegény leányt, hogy egy szabóba szeressen bele, a mikor meg kellett volna magyaráznod neki, hogy egy szabó, akár így hegedül, akár úgy hegedül, mindig szabó marad?! És nem te voltál az, a ki felbontottad nekem azokat a partikat, a melyek a társaságban a legtöbb tetszéssel találkoztak?! A mi pedig azt illeti, hogy időközben mi történt, mi nem történt, jobb, ha ezt nem juttatod eszembe, mert ujra fel fogok háborodni! Nem esik meg a szived egy atyán, a ki ernyedetlen kitartásával az ország zászlósurai közé küzdötte fel magát, és a kinek hol az egyik leánya tréfálkozik egy szinészszel, hol a másik leánya utazik el egy ujságíróval?!

Elza. – Te azt nagyon jól tudod, hogy ezek mind nagyon ártatlan dolgok voltak. Mit szóltál volna ahhoz, ha én például őrülten beleszeretek a zirczi apátba, vagy ha a Blanka egy czigányprimással kezd kokettálni?! Pedig ilyesmi is megesik. És vannak arisztokrata családok, a hol erről többet tudnának mesélni.

A báró. – Csak ne légy olyan nagy leány! Azt hiszed, hogy ha nyelves vagy, ezzel engem mindjárt ki fogsz engesztelni?! És hogy ha te engem fenyegetni kezdesz, akkor csak kétszeresen sajnálom, hogy nem voltam mindig szigoru apa és néha gyöngeségből hallgattam arra, a mit nekem összecsacsogtál. A szülőknek a házasságot mindig erőszakolni kell. Olyankor, a mikor erőszakolva van, a házasság kivétel nélkül szerencsésen sikerül. Ott van a Van der Bilt leány házassága, a miről az én ujságomban olvastam. Ez a leány gyermekfejjel nem hallgatott apjára, a ki mint a kimutatásból láthatod, a világ negyedik legokosabb embere, és tudni se akart az angol herczegről, a kit a hírneves férfi kijelölt. De ez természetesen úgy rendelkezett, hogy mégis az angol herczeghez menjen és minden jóra fordult. Egy-két év mulva szépen elváltak; ha nem akart, hát nem kellett neki az angol herczeggel élni, és azért mégis herczegné maradt, mert egyszer már az volt és ezt éppen úgy nem lehet levenni valakiről, mint egy pofont. Így tesz egy okos apa, a kit nem tesz gyöngévé az elvakult szeretet. És így tehettem volna én is, ha nem hallgatok a könyörgésedre. A legkitünőbb partikat csinálhattátok volna, és ha most nem tetszenék a herczeg vagy a gróf, szépen elválhatnátok.

Elza. – Köszönöm, de én nem azért akarok férjhez menni, hogy elválhassak.

A báró. – Csak már ott tartanánk, hogy elválhatnátok! De egyelőre még csak ott tartunk, hogy megint nem tudtok férjhez menni. És ez mind azért van, mert ma a gyermek mind okosabb akar lenni az apjánál. Pedig az isten nem engedi, hogy a fák az égbe nőjjenek, és nem engedi, hogy a gyermekek nyakukra nőjjenek a szeretetből engedékeny szülőknek. Ezentúl az én házamban visszaáll a természet rendje. Ezentúl ti nem a lágyszivü apát fogjátok látni, hanem az oligarchát. Én pedig nem a hegedüművészt fogom látni, hanem a szabót, a kit nem kivánok látni. Irj neki egy hosszu és széles levelet, és magyarázd el neki az esetet udvariasan. Irj neki a mit akarsz. Ha akarod, ird azt, hogy a hegedü nekem nem hangszer. Ha akarod, irj csak annyit, hogy ezt a dolgot még meg kell fontolni. De a levelet meg fogod irni. Lehet, hogy nem fogtok férjhez menni. De inkább százszor ne menjetek férjhez, minthogy az én egyik leányom férjhez menjen egy olyan egyénhez, a ki a művészetben fejedelem ugyan, de Ausztriában csak szabó. És most menj a szobádba! (Elza el.)

A báróné. – Jacques, én ebbe belehalok!

A báró. – Nem, Eliz. Hanem ha a Várai Fejér véletlenül akkor találja nekem azt a dicséretet mondani, hogy megmaradtam egyszerü polgárnak, a mikor ez a házasság már megtörtént – akkor ebbe valóban mindaketten belehaltunk volna. Mégis csak jó, hogy ellenségeink is vannak!

XXI. A TIZENKETTEDIK VŐLEGÉNY.

– Történik: Elza szobájában. Elza egy fiatal embert vezet be. –

Elza. – Ide jöjjön, Feri!…

Feri. – Aztán itt szabad volna czigarettázni is? De hiszen ez a maga szobája!

Elza. – Úgy tele füstölhetjük a szobát, mint két diák. Éjfélkor, a mikor magát elküldöm, majd kiszellőztetek. Persze, ez is egyike azoknak a kiváltságoknak, a melyeket csak a mátkaság adhat meg és az esküvő napja örökre beszüntet. Hogy ne mondjam: egyike a vőlegény soha vissza nem térő szelid örömeinek. De ne ijedjen meg. Ha férj és feleség leszünk, akkor is lesz egy diákszobánk, a hol semmi se lesz tilos.

Feri. – Tudja, édes, aranyos Elzám, engem rettenetesen csábít az, hogy minél tovább kettesben maradhassunk, de egy kis lelkifurdalást érzek, és bizony isten nem fogok visszaélni a maga kedvességével. Füstfelleget hagyjak magam után, a mikor elmegyek?!… nem tudom, mennyi ideig tartó emlékezetül?!… Nem, inkább nem czigarettázom.

Elza. – De ha én magam is czigarettázni fogok?!

Feri. – Nem mehetnénk inkább a dohányzóba? Ott most nincs senki. És ha látnak bennünket, kinek lesz szive, bennünket zavarni?

Elza. – Nem, nem, azt akarom, hogy semmiesetre se zavarjanak bennünket. És a többiek se fognak az ebédlőben maradni. Egy pár percz mulva fölkelnek az asztaltól és elözönlik a szomszédos termeket, kivált a dohányzót. A dohányos embernek nincs szive; ráül az a szerelmesek nyakára is. Ide pedig nem jönnek utánunk; a jegyesek eltűnése mindig érthető. Üljön csak le; majd meglátja, milyen pompásan leszünk itt. Akar valamit inni? Cognacot vagy édes pálinkát? Van itt minden, mint a jó boltban.

Feri. – Megmondhatom, a mit gondolok? Szabadon?…

Elza. – Hogyne! Hisz ez a mi titkos ülésünknek az első programmpontja.

Feri. – Tehát, ha kérhetek valamit, akkor egy csókot kérek.

Elza. – Azt is kaphat. Persze egyelőre csak tisztes menyasszonyi csókot. Szóval nem annyira kapja, mint inkább adja. Ide, a bal arczomra.

Feri. – … Milyen hamar elkapja előlem az édes arczocskáját!…

Elza. – Legalább harmincz másodperczig tartott.

Feri. – Becsületszavamra, még félig se voltam készen.

Elza. – Jól van hát, a másik felét elhelyezheti ide, a jobb arczomra. De ez a legutolsó.

Feri. – … Kegyetlen! Milyen szomjassá tett!

Elza. – Nem, Feri. Százegy okom van rá, hogy könyörtelen legyek. A százkettedik pedig az, hogy egy tapasztalatlan menyasszony még nem találhatja ki csak úgy, hamarjában, hogy meddig terjedhet az engedékenysége, és hol kezdődik a netovább. Nem akarom kitenni magamat annak a zavarnak, hogy tanakodnom lehessen: vajjon nem ez-e a végső határ?… annál kevésbbé, mert az ember akkor találja meg legnehezebben a fejét, a mikor a leginkább szüksége volna rá.

Feri. – Maga angyal!… És a végzés indokolása isteni!… De egy csók mégis csak többet ér a legszebb indokolásnál és minden bölcseségnél!

Elza. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában!… Akkor cseveghetünk erről, a mennyit akar. Egy hónap nem a világ. Most legyünk okosak.

Feri. – Egy hónap alatt tízszer lehet meghalni a szomjuságtól, aszkórban.

Elza. – Nem, kövér fiú, maga nem szomjazhatik annyit, hogy aszkórban haljon meg. Szépen leülni! És tisztes távolban! Ugy. És most nyugodtan felelni a kérdéseimre!

Feri. – Komoly értekezésre akar kényszeríteni?

Elza. – Nem azzal a szándékkal jöttünk ide? Különben ez az értekezés nem lesz minden kellemesség nélkül, mert egészen bizalmas lesz, nem igaz? Ne tessék elfelejteni, hogy programmunk első és egyetlen pontja: a legteljesebb őszinteség.

Feri. – Olyan nyilt lehetek, ha akarja, mint maga a szókimondó asszonyság. Nincsenek titkaim.

Elza. – Majd meglátjuk.

Feri. – Hát kérdezzen.

Elza. – Jól van, ki fogom vallatni. De várjon, mert úgy kell föltennem a kérdést, hogy a nyiltsága ne essék rosszul. Hát, kedves Feri, mi már régóta ismerjük egymást… évekig gyakran, minduntalan találkoztunk, a nélkül, hogy magának eszébe jutott volna nekem udvarolni, mig másoknak elég hévvel udvarolgatott… olyan pajtásság volt köztünk, azt lehetne mondani: egymás látásának olyan megszokása, mely szinte kizárja a szerelmet… nemcsak a szerelmet, hanem azt a gondolatot is, hogy mi ketten valaha férj és feleség lehetünk… Igaz, nem igaz? Ugy-e, igaz? Nos, hát mi idézte elő a fordulatot? Legalább is: mikor történt a fordulat? Mikor tetszettem meg magának, a ki előbb olyan közönbös volt irántam, mint a Hitelbank? Mikor támadt legelőször az a gondolata, hogy mi tulajdonképpen egymáshoz valók vagyunk? Valami kis esemény idézte elő ezt a változást? Vagy valami lassu átalakulásnak köszönhetem?… Talán maga se tudja, hogyan történt? De egészen őszintén feleljen!

Feri (egy pillanatnyi habozás után). – Megmondjam?

Elza. – De meg ám! Emlékezzék rá, mit igértünk egymásnak?! Mindig, mindenben a legteljesebb nyiltságot!

Feri. – Tudja, ha megmondom, egy pillanatig se fog tovább kételkedni az érzéseim őszinteségében. Csakhogy az ilyet nem illik a leánynak megmondani.

Elza. – Akkor annál inkább mondja meg.

Feri. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában.

Elza. – És maga azt hiszi, hogy ez után a bevezetés után én majd olyan bolond leszek és egy egész hónapig várok a feleletre?

Feri. – Megadhatom a feleletet most is. De ingyen nem. Egy csókért, egy becsületes csókért igen… ide! (A szájára mutat.)

Elza. – Szép eljárás!

Feri. – Legalább őszinte.

Elza. – No, olvastam már magánál önzetlenebb lovagokról is.

Feri. – Én nem vagyok lovag; én kalmár vagyok.

Elza. – Jól van, úgy kell magának. Megérdemli hogy az első komoly csókot ne kapja – ajándékba – hanem csak megkeresse – egy üzlettel. Itt van. (Rövid szünet.) Hohó, már elég volt!… már vége!… És kérem szállitani, a mit megfizettem.

Feri. – Tehát, megvallom, hogy a fordulatot, a mint maga nevezi, igenis, egy kis esemény idézte elő. Emlékszik rá, mikor Bokros Arturt megfegyelmezte?

Elza. – Azt a kis pimaszt, a ki azzal akarja magát érdekessé tenni, hogy az asszonyoknak és a leányoknak folyton két- és egyértelmüségekkel kedveskedik?! Igen, emlékszem rá, hogy egyszer megleczkéztettem. De hisz az már régen volt! Már nem is tudom, hol és mikor történt az eset; azt pedig még kevésbbé, hogy mit mondtam neki.

Feri. – De én emlékszem, mintha most is látnám az egész jelenetet. Maguk, négyen, egy sarokban ültek, a Várai Fejérék szalonjában: maga két asszony között, Bokros az egyik asszony mellett, a ki látnivalóan igen jól mulatott azon, a mit Bokros halkan adott elő. Mi, a kik távolabb ültünk vagy álldogáltunk, egyszerre csak azt halljuk, hogy maga felcsattan, és ugyancsak hangosan, úgy hogy mindnyájunknak arra kellett fordulnunk, igy torkolja le a kis Bokrost: »Hallja, Bokros, én már egy negyedóra óta hallgatom a maga izetlenségeit, sületlenségeit és disznóságait! Egy negyedóráig türtőztettem magamat, mert azt reméltem, hogy majd csak megkapja a bőven kiérdemelt rendreutasítást azoktól, a kiket nem illik megelőznöm, tudniillik ő nagyságaiktól. De ő nagyságaik sokkal türelmesebbek, elnézőbbek és kegyelmesebbek önnel szemben, semhogy tovább is hallgathatnék. Azért azt mondom önnek, hogy ezekből az úgynevezett kétértelmü vicczelődésekből már éppen elég volt, és minthogy nem kívánhatja tőlem, hogy ön miatt én hagyjam itt a helyemet, hát: vagy beszéljen tisztességesen, ha tud!… vagy pedig álljon tovább!… És ez alkalommal egyszer s mindenkorra tiltakozom az ellen, hogy az én jelenlétemben disznóságokat beszéljen!« Mindenki elhallgatott; a kis Bokros sápadtan mentegetőzött, s láttam, hogy az ajkai remegnek az izgatottságtól: »Bocsánatot kérek, Elza nagysám, de én tulajdonképpen nem önhöz intéztem a szavaimat, s ha azt a hibát követtem el, hogy az ön jelenlétében beszéltem, mentségemül szolgál az a hitem, hogy ön úgy sem érti, mit mondok!… Még egyszer bocsánatot kérek, de ismétlem, azt képzeltem, hogy: a szentnek minden szent!« A jámbor azzal áltatta magát – meglátszott rajta – hogy ő kerekedett felül. De nem sokáig élvezhette ezt a sovány elégtételt, mert maga hamarosan véget vetett a pillanatnyi dicsőségnek. »Akkor ön egyszerüen nem mond igazat! – hallottuk ismét a maga hangját – mert ön nem képzelte azt, a mit mond; ön nem olyan ostoba! Ön nagyon jól tudja, hogy a mai világban a leányok is tudnak mindent és a leányok is tisztában vannak vele, hogy miről van szó, mikor olyan leplezetlen rondaságokat kell hallaniok, a minőket most nekem kellett hallanom az ön szivességéből. Ön nagyon jól tudja, hogy a mikkel ön most kipakolt, azt a leányok is megértik; megérti az ön huga is, csakúgy, mint a többiek, csakúgy, mint én! Persze, hogy megértem; hogyne érteném meg! Nem vagyok én hülye! A leányok is látnak, hallanak, gondolkoznak, kénytelenek látni, hallani, gondolkozni. De nekem szabad arról gondolkoznom, a miről nekem tetszik; és önnek ehhez még sincs semmi köze! Azért önnek, ha van egy csepp fogalma a jobb társaságokban megkövetelt illendőségről, még sincsen joga, effélékkel hozakodni elő az én jelenlétemben, és sehol, semmiféle tisztességes társaságban, a hol a hozzám hasonlók abban a föltevésben keresik fel egymást, hogy ebben a körben nem hallhatnak olyasmit, a mi őket – akármiért – felháboríthatja, mert ebben a körben csak jónevelésü emberekkel találkozhatnak! Mi jogon akarja ön kierőszakolni, hogy én azokról a dolgokról gondolkozzam, a melyekre talán nem akarok gondolni?! Hátha ezek a témák előttem nem kellemesek?! Mi jogon akarja leolvasni az arczomról, hogy én miképpen gondolkozom ezekről a dolgokról?! Mi czimen kényszerít engem nyilatkozattételre, hogy vajjon én szivesen gondolok-e az effélékre, vagy nem szivesen?! És föltéve azt az esetet, hogy én szivesen gondolok akármire, a mire akarok, mi czímen akar ön tanuja lenni az ilyen pillanatoknak, mi jogon keresi és erőteti, hogy ebbeli nézeteimet vagy hajlandóságaimat önnel, ha csak hallgatólag is, meg kellessen ismertetnem?! Hátha én akármikor szivesen gondolok ezekre a dolgokra, csak éppen akkor nem, a mikor véletlenül ön is jelen van?! Én szerethetem a levest, de azért nem kell, hogy a legyet is szeressem a levesemben! És most, miután kikényszerítette belőlem, hogy miképpen vélekedem erről a tárgyról, ezentúl legyen szíves, és kíméljen meg attól, hogy az efféléket előttem még egyszer szóba hozza!«

Elza. – Hát nem volt igazam?

Feri. – Hogy egészen igaza volt-e, és hogy a kis Bokros eléggé rászolgált-e erre a kegyetlen leczkére, azt én nem tudhatom, de annyit mondhatok, hogy a kis Bokros tönkre volt silányítva. Nem tudott többé felelni; elállt a szava. És nem lehetetlen, hogy maga egy kissé igazságtalan, vagy legalább is nagyon szigoru volt, de hogy a leves és a légy hatott, az már bizonyos.

Elza. – De micsoda összefüggése lehet ennek a régi históriának azzal…

Feri. – Hogy én megszűntem közönbösnek lenni? Nagyon is összefügg ezzel, mert én tulajdonképpen ekkor láttam magát először, legalább is, ekkor néztem meg magát először érdeme szerint. Az arcza lángolt; az orrczimpái remegtek; a szeme villogott, ragyogott… Huh, be szép volt! Nem is képzeli, hogy milyen szép volt! Nyomban beleszerettem magába. Vagy, hogy minden túlzás nélkül beszéljek, a legtökéletesebb nyiltsággal, a legteljesebb őszinteséggel: attól fogva egész nap maga járt az eszemben. És később is minduntalan arra kellett gondolnom: milyen gyönyörü lehet maga akkor…

Elza. – Mikor? Csak ki vele!

Feri. – Nos, akkor… ha talán mégis vannak olykor szerelmes gondolatai!

Elza. – Szóval maga egy húron pendül Bokrossal!

Feri. – Ohó, nagy különbség van köztünk!… Mert én csak akkor mondok ilyeneket, a mikor felhatalmazott rá, sőt kötelességemmé tette a nyiltságot. Különben, ha folyton a teljes igazságot kell beszélnem: akkor is gyanakodtam, és most is gyanakszom, hogy kegyelmesebb lett volna a kis Bokroshoz, ha ez véletlenül másféle alak.