Part 13

Tilda. – Na hát, magán kívül, mert maga nem tud aludni, ha be nem néz oda, és ez szép kilátás annak a nőnek, a kit majd boldogítani fog, ott volt, azok közül, a kiket az imént láttunk: Pirókréthy, a képviselő, és a mi már nem járja, ott volt Pirókréthy barátja is, a Vinczellér Gyuri.

Dóri. – Miért nem járja? És mi az, a mi nem járja?

Tilda. – Én megmondom, fiam, mert tessék engem párbajra híni! A mi még járja, az, hogy Pirókréthy otthon hagyja a feleségét és elmegy a Maison Blanche-ba. No jó. Pirókréthy, az hagyján! Az egy Toggenburg. Fordret keine andre Liebe, denn es macht mir Schmerz! Hanem, hogy Pirókréthy elviszi magával a Maison Blancheba a felesége egyetlen udvarlóját is, ez már szemét dolog!

Dóri. – Maga óriási gyerek, Tilda!

(A dohányzó ajtaja kinyílik; Berzsenyi báró és Várai-Fejér jelennek meg.)

Tilda (pukkedlit csinál és kezet csókol a bárónak.)

A báró. – Na, na, kis lány!

Tilda. – Zsaki bácsi, igaz, a mit a Zelma mond, hogy nekünk nem szabad a dohányzóba bemenni, csak az asszonyoknak?

A báró (meghatottan, Várai-Fejérhez). – Ezen gyermekről lesír az ártatlanság. (Tildához). Miért nem? De hogyan legyen ott egy is az én tánczosaim közül, mikor egyéb termeimben egy ilyen angyal tánczra csábítja a legöregebb embereket is, úgy hogy lakodalmán még én is tánczolni fogok?!

Dóri (Zelmához.) – Attól alhatik az öreg! Mert az a Siegfried, a ki ezzel a sárkány-csemetével ki merjen kezdeni, még nem született meg!

Tilda (olyan szemeket vetve, mint egy-egy régi négy-krajczáros.) – Ó, Zsaki bácsi, én úgy szeretem hallgatni a komoly embereket! És a Zelma czigarettázni akar! (Ezzel a merész fordulattal a két hölgy és lovagjuk elmenekülnek az öregek elől s a dohányzón át tova vonulnak pletykálni.)

Várai-Fejér. – Na hát én igen örülök rajta, hogy te, a ki nekem régi spéczim vagy, így meg lehetsz elégedve!

A báró. – Őszintén megvallom neked, hogy én a legboldogabb apa vagyok a világon. Tudod, én sohase kivántam azt, hogy az én leányaim herczegnék akarjanak lenni és haszontalan rangot vagy efféle holmit keressenek a házasságban, a minek a mai világban már semmi értelme. Minek nekem a rang? Rangom van nekem magamnak is! És egy arrogáns főúr, a ki az igazi rangot, a polgári munkával szerzett rangot, nem tudja átérteni, sőt netalán könnyelmüen elkótyavetyélné, a mit én érdemeimmel szereztem, miközben engem tévesen lenéz, egy ilyen szamár, bár százszor legyen gróf, ez, mint te érteni fogod, nekem nem kávéház, és előbb keljen fel, ha az én becsületesen megszerzett filléreimet akarja, nem tudom milyen nőkre, elkölteni, míg gyermekeim otthon sírjanak! És én mindig hevesen tiltakoztam, ha szegény nőm, ki végre is asszony, és mint beteg, érzékenyebb minden ostobaságok iránt, azzal jött elő, hogy egy ilyen fráternek, kinek egyebe sincs, mint ősei egy képtárban, mely nem az övé, biztató szavakat engedményezett. De, szerencsére, ezek a félreértések kiderültek, és végre teljesülhetnek az én régi óhajtásaim. Így Elza leányom, a ki fölkérésemre megtagadta az engedelmességet, midőn szegény nőm egy hivatalnokot, a ki esetleg grófi czimre hivatkozhatott, előtérbe akart tolni, az én okos és megfontolt Elza leányom párisi öcsém fiához fog nőül menni, a mivel teljesülni fog egy régi családi terv, hogy a két szolid ház egyesüljön. De Blanka leányom nemkülönben szerencsét csinált, mert őt egy önkészítette kitünő ember kérte nőül, egy igazi tehénfiu.

Várai-Fejér. – Hogy érted ezt?

A báró. – Látom, hogy te, mint egyszerü, komoly ember, megmaradtál régi erkölcseidnél, és üres szórakozásokra nem fecsérled idődet, a melyet nekünk, idősebb embereknek, kétszeresen meg kell becsülnünk. És ne hidd, hogy én esetleg a tétlenségnek élek, midőn olvasmányokat is forgatok, a legjobb szerzőktől, mint például Theodor von Rózefeld, a ki Amerika koronázatlan királyának tekinthető. Az olyan szerzőtől, ki az elnökségig vitte, bizonyára érdemes egyet-mást meghallgatni, és ez nem ugyanaz a dolog, mint ha egy könyvíró meghal a kórházban, a mely esetben mit tanuljak tőle?! Ezen jeles ember vadászati és saját élettörténeti könyvében olvastam, hogy Amerikában az úgynevezett tehénfiúk vagy angolul Kuh-bojok, mit Cowboynak írnak, de Kaubój-nak kell olvasni, ezen Kuh-bojok mily érdemes szerepet játszanak. Először sajátlag őrzik állataikat, és igen vegyes életet élnek, végül nagy karriert csinálnak és többnyire az elnökségig viszik, mint Theodor von Rózefeld. Mindíg az volt a vágyam, hogy egy ilyen önkészült emberre bízzam legalább egyik gyermekem sorsát, és a sors megengedte ezen vágyam teljesedését, mert Blanka leányom kezét egy ilyen igazi férfiu kérte meg, ki úgyszólván tehénőrzésből vitte fel a magasba, és mindjárt csodálkozni fogsz, ha megmondom, hogy ez a férfiu: a nagy Springinsfeld, saját személyében.

Várai-Fejér. – A kiről a lapok azt írták, hogy tíz krajczárral olcsóbbá fogja tenni a villamosságot?

A báró. – Igen, ő maga, a nagy feltaláló.

Várai-Fejér (megdöbbenve). – Na hát ez igazán szép!

A báró. – És tudod-e, mi a legszebb az ő élettörténetében, mely minden Kuh-bojt megszégyenít?

Várai-Fejér. – No?

A báró. – Az, hogy a találmányát nem ő maga találta fel, hanem még a kellő időben, a tizenkettedik órában, megvette egy mérnöktől, a ki később megőrült.

Várai-Fejér. – Ez aztán szerencse!

A báró. – Ez nem szerencse, barátom, ez a kereskedelmi zseni!

Várai-Fejér. – Nem gratulálok, barátom, mert nagyon irígyellek.

A báró. – Mindig tudtam, hogy igaz barátom vagy!

XVI. HOLDAS ÉJ.

– Történik: a német-ujlaki kastély parkjában, diner után. A falu tornyában tíz órát harangoznak. A teli hold lebámul a parkra s néha-néha két sötét alakot pillant meg, a mint ki-kibukkannak valamelyik fasorból. A két sötét alak: Berzsenyi Elza bárókisasszony és vőlegénye, Gaston Beer, a párisi Beer fia. –

Első fülemile. – Itt a jegyes-pár! Zengjük el tiszteletükre a nászindulónkat!

Második fülemile. – Nem értik ezek a mi művészetünket!

Első fülemile. – Akkor nem vagy igazi művész. Az igazi művész, ha senki se hallgat rá: énekel maga-magának. Az igazi művésznek a közönség csak ürügy.

Második fülemile. – Mit, én nem vagyok igazi művész?!… (Trilláznak.)

Első százszorszép. – Jaj, a mátka-pár! Mindjárt letépnek bennünket!

Második százszorszép. – Ugyan, hova gondolsz! Csak nem képzeled, hogy az Elza »Szeret? Nem szeret?«-et fog játszani?! Vagy talán a másik? Az ugyan tisztában van vele, hogy fehérszemély őt még nem szerette és nem fogja szeretni! Csak nézd meg ezt a pofát!

Egy öreg tölgyfa. – Hallod, mit beszélnek ezek a parvenük?

Egy vén nyárfa. – Én le se nézek rájok. Nekem, ha százszor megvásárolnak, akkor se léteznek. (Reszket és sóhajtozik.)

Az öreg tölgyfa. – Megértem egy pár száz esztendőt, de ilyen alakokat még nem láttam. Micsoda furcsa állatjai vannak a jó istennek!

A vén nyárfa. – Bizony másféle fából faragták azokat az embereket, a kik engem ültettek!

Az öreg tölgyfa. – Talán azt mondhatnád, hogy »bennünket«?! (Magában:) Büdös, vén arisztokrata!

A vén nyárfa. – Te, te még gyerek vagy, s az igazat megvallva, egy kissé jöttment. De én, biz én már nem igen fogok megváltozni!

Az öreg tölgyfa. – Ne susogj olyan hangosan, mert nem hallom, mit beszélnek. (Félre:) Gyalázatos szokásai vannak az öregnek! Folyton motyog magában!

Elza. – Na és?

Gaston. – Na és semmi. A Diane de Lys-história igaz, de önt, a ki olyan okos, mint egy egész rabbigyülekezet, és a ki annyira fölötte áll mindennek, mint egy egyiptomi isten, ez a viszony nem zsenirozhatja. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy félteni fog?! És ha netalán, kivételes kegyből, megtisztelne azzal, hogy a minden női erénynyel ékes feleségek hagyományos féltékenységét kiterjesztené rám is, a ki semmiképpen sem vagyok méltó önre: csak nem lesz féltékeny egy Diane de Lysre?! Tudja, hogy hívják Diane de Lyst a családias nevén? La Goulue! Remélem, nem mondja komolyan, hogy La Goulue zsenirozhatja önt?!

Elza. – Ön rabulista, barátom. Ki beszél féltékenységről? Itt csak a hiuságom kérdése forog szóban. Ön szives volt elismerni, hogy az én kevélységem jogos. Nos, az én kevélységem nem tűrheti el, hogy az az ember, a ki a nyilvánosság előtt hozzám van atasírozva, egy dáma nevével kapcsolatosan szerepelhessen. Ezzel a kérdéssel egyszer s mindenkorra le kell számolni. Én azt nagyon jól tudom, hogy ezekkel a dámákkal semmiféle tisztességes nő nem konkurrálhat. Abban, hogy tökéletesek a művészetükben, olyan varázsuk van, a melyet a feleség sohase sajátíthat el, mert nem lehet hozzá elég praxisa. Tehát kétszer kettő négy, hogy az urak mind egy szálig visszatérnek ezekhez a dámákhoz, ha ugyan egyátalán megszakítják a viszonyt, mondjuk a mézeshetek idejére. Visszatérnek azok is, a kik jóhiszeműen fogadkoznak, hogy szakítani fognak – csak úgy, mint azok, a kik rosszhiszeműen fogadkoznak, vagy mint azok az egyszerűek, a kik nem is gondolnak a szakításra. Nos, hogy tovább egy pillanatra se magyarázhassa félre szándékosan a szavaimat: kijelentem, hogy engem az ön multja vagy jelenje, sőt akár a jövője, egy cseppet se zseniroz, és nekem az is mélységesen mindegy, hogy ön szakít-e ezzel a dámával vagy sem, – hogy csak egy bizonyos idő mulva fog hozzá visszatérni, vagy fel se bontja a viszonyt, mert úgy se érdemes. Tőlem, akár holtukiglan mindennap meglátogathatná, ha ön ezt titokban tehetné. Csakhogy ezek a hölgyek a legnagyobb nyilvánosság előtt élnek, s az, hogy ön titokban szeresse őt – a mi ellen semmi kifogásom nem volna – tisztára lehetetlen. Ön talán megpróbálná a titkolózást, de hiába, mert visszatérését rajtam kivül az egész világ megünnepelné s La Goulue kiiratná a _Gil Blas_ba. Már pedig én senkivel se óhajtok konkurrálni, különösen a bizonyos vereség tudatában, és legkülönösebben, ha Diane de Lys kisasszonynyal kellene konkurrálnom azért, hogy bizonyosan vereséget szenvedjek. Szóval, az én kevélységem nem engedi meg, hogy engem csak egy perczig is együtt emlegessenek Diane de Lys vagy máskép La Goulue kisasszonynyal.

Gaston. – Sohase hittem volna, hogy ön ennyire vieux jeu, kedves Elza! Először is, Diane nem utolsó személy. Tudok, még pedig femme du monde-okat, a kik rettenetesen irígylik a lovait, a kocsijait és az ékszereit, és nem tudom, hogy mit nem tennének meg ezekért a holmikért. Vannak, és tisztességes asszonyok, a kik mindenáron úgy akarnának öltözködni, mint Diane, és utánozzák a toilettejeit, már a mennyire az anyagi eszközeik megengedik. És ismerek előkelő, a nyilvánosság előtt kifogástalan hölgyeket, a kik úgy kendőzik és úgy friziroztatják magukat, hogy Dianera hasonlítsanak. Ha egy asszony Párisban él és magas életet visz, akkor szükségképpen versenytársa a Diane de Lyseknek. De édes istenem, ebben nincsen semmi megalázó. A femme du mondenak mindig megvan az a pokoli elégtétele, hogy végre is ő marad felül s hogy a Diane de Lysek épp úgy irígylik a tisztességes asszonyokat, a mennyire a tisztességes asszonyok irígylik őket. Minthogy nekik csupán ez az egy hiányzik, mindent odaadnának ezért az egyért, összes ékszereiket s talán még a kocsit, lovat is.

Elza. – Köszönöm szépen, de nem kérek ebből a pokoli elégtételből. Megvagyok így is.

Gaston. – Szóval, ön belekapaszkodik a Gouluebe, hogy lerázhasson a nyakáról.

Elza. – Nem, csak lassankint belátom, hogy a tervezett házasság lehetetlen. Mindig több és több akadály merül fel előttem!… Nos, én fáradtabb vagyok, semhogy küzdeni akarjak a hamis Diane de Lys-szel! Talán az igazival se konkurrálnék… pedig az, ha jól emlékszem, femme du monde volt… Nem lelkesülök a tapasztalt szivekért, s az öné túlságosan tapasztalt, édes Gaston.

Gaston. – Hm. Ez a pofon, úgy látszik, arra való, hogy kihozzon a sodromból, és az inzultus hatása alatt megfelejtkezzem a tárgyról. Maradjunk csak a tárgynál. Bocsásson meg, ha untatom, de nekem kitünő okaim vannak rá, hogy ragaszkodjam a tervezett házasság eszméjéhez. És én küzdeni fogok az ön érveivel, bár ezek az érvek épp oly hamisak, mint a Diane de Lys neve. Nem csinálok belőle méltóság-kérdést, hogy ürügyek ellen kell hadakoznom. Csak konstatálom, hogy ez az ürügy nem jó. Ön hiába kapaszkodik bele a Gouluebe, ez az álláspont nem tartható, mert én hamarosan meg fogom győzni arról, hogy önnek Diane de Lys-szel nem kell konkurrálnia, hogy önt Diane de Lys-szel sohase fogják emlegetni, hogy Diane de Lys, máskép La Goulue: fuit, nem létezik.

Elza. – No, erre kiváncsi vagyok.

Gaston. – Hát pedig ez igen egyszerű. Én a tervezett házasság nélkül is szakítottam volna Diane de Lys kisasszonynyal. És már szakítottam is, örökre, a visszatérés minden reménye nélkül. Abból az érthető okból, hogy Diane de Lys kisasszony nekem egy kissé drága.

Elza. – Ah, bah! Önnek megvan a betevő falatja, és ebben a pontban a legfösvényebb emberek is képesek minden nagylelküségre. Lesznek órái, mikor nem lesz ilyen smuczig.

Gaston. – Ön nem ismeri a Gouluet. A Gouluenek ötszáztizenhét czipője van… Egyszer megmutatta a czipőit: azt hittem, hogy czipőkereskedésben vagyok. Egy más alkalommal megmutatta az alsónadrágjait: azt hittem, hogy a szerályban vagyok.

Elza. – Talán hagyjuk a részleteket.

Gaston. – Hát hagyjuk a részleteket. Elég az hozzá, hogy önnek, mert Budapesten él, s itt a méretek mégis kisebbek, nem lehet fogalma a Goulue pazarlásáról. A Goulue néha, ha kicsípi magát, csipkékben és egyebekben, egy egész uradalmat vesz fel magára. Szomoru, és az erkölcsre nézve kissé megalázó, de igaz, hogy ez a piszok nő, néha, mikor cake-walk-ot tánczol: egy vagyont képvisel. Hát mondja, kérem, ki állja ki ezt? A czivilizáczió haladtával elmultak azok az idők, a mikor az Aszpáziákat egy-egy Periklesz szutenálhatta. Ma már nincs olyan Periklesz, a ki ezt győzze. Az első márkáju horizontálokat csakis részvénytársaságok exploatálhatják, és a Diane de Lys esete is ez. Abban az időben, a mikor a legjobban bele voltam bonyolodva: én csak harmadsorban voltam angazsálva nála. Rangban megelőzött a venezuelai köztársaság elnöke, a ki a második barátja volt, és az elnököt is megelőzte Smith, a guano-király. De mivel az összes részvényeket ő se akarta jegyezni – és nem is tehette, mert hamar koldusbotra jutott volna – abszolút jogokat ő se gyakorolhatott. Úgy, hogy mikor egyszer, váratlanul, megérkezett ő felsége II. Chlodwig király, a vén betyár, a mi Dianenak occasion volt, a venezuelai elnöknek, a ki előbb a szalonban várakozott, a szemetes ládába kellett bebujnia, mert a boudoirt már lefoglalta Smith, a ki hamarjában nem tudott elillanni. Szerencse, hogy én nem voltam jelen, mert nem tudom, hogy hova kellett volna bujnom.

Elza. – Lássa, Samuka, azt szeretem, hogy maga ilyen móka-ember. A móka-embereknek sokat megbocsátok; hisz az élet olyan szomoru! Egyáltalában, velem lehet beszélni, csak érteni kell a módját.

Gaston. – Ne kaczérkodjék, szívtelen!… Különben, tudja-e, hogy a szépatyánk, a kinek éppen ilyen ocsmány pofája volt, mint nekem, lakodalmi mulattató volt? Arra ütöttem.

Elza. – Ez már garstiges Lied. Beszéljen csak Párisról.

Gaston. – Mit beszéljek? Verklungen war jetzt die Legende! A románczom abból áll, hogy eleinte megfontolatlanul sok részvényt jegyeztem Diane-nál, aztán lassankint túladtam a részjegyeimen, végül, voltak némelyes obligóim, de leszámoltam, storniroztam az ügyet és punktum. És Diane nem létezik többé.

Elza. – Hiszi a piszi.

Gaston. – El fogja hinni, ha egészen nyíltan beszélek. És mért ne tenném? Ön, Elzácska, olyan okos, hogy magának még az igazságot is meg lehet mondani. Hát nézze, én elismerem, hogy nem tartozom azok közé, a kiknek a házasság egyszersmind megtérés. Az erényem még igen zsönge palánta, a magamban való bizodalomnak még nem volt alkalma megszilárdulnia, s nem merném azt állítani, hogy örökre leszámoltam minden rossz gondolattal. Ez csak becsületes beszéd, mi? És egy évvel ezelőtt, két évvel ezelőtt, még az is megtörténhetett volna velem, hogy elveszek valakit, de azért nem mondok le Dianeról. Csakhogy most már nem ez az eset. Én, tekintet nélkül a tervezett házasságra, felmondtam a barátságot Dianenak, nem erényből, hanem kénytelenségből. Higgadt gondolkozásu ember vagyok, bár nem látszom annak, tudok egy kicsit számítani, s be kellett látnom, hogy ez a Diane nekem átkozott rossz üzlet. Mert ez a rongy teremtés annyiba került nekem, hogy, ha tovább is így folytatom, kilencz és félév mulva magam is elmehetek lakodalmi mulattatónak. Azért túladtam rajta; czedáltam őt, akármi következzék. Már most itt van a tervezett házasság. Hát ez nekem sokszorosan kitünő üzlet. A családi politika kivánalmairól, azokról az érdekekről, a melyeket a Jacques bácsi a leginkább méltányol, de ön talán kevésbbé, nem is beszélek. Hagyjuk a két czéget, beszéljünk egy pillanatra rólam. Nos, elég volna annyit mondanom, hogy ezzel a pofával, melyet még a különböző Diane-ok is szemtelenül megadóztattak, s melyért, akárkit vennék el, a házasságban is adóznom kellene… mondja, kérem, ezzel a pofával hol találhatnék önnél ideálisabb feleséget?! De én nemcsak ezt mondom, bár ez untig elég volna, hanem megvallom a titkos gondolatomat is. Azt, hogy ha én másvalakit vennék el… nem önt, hanem egy tuczatfeleséget, a ki egyébként konveniál, ez rám nézve igen nagy financziális hátránynyal járna. Előbb-utóbb gondoskodnom kellene Diane utódjáról, a ki talán nem olyan comme il faut, mint Diane, de nem is olyan pimaszul követelő. Így megszabadulok ettől a gondtól, véget vethetek annak az életnek, mely nemcsak bűnös, hanem, mi több, szörnyen drága is, s remek üzletet csinálok, mert a képzelhető legideálisabb feleségen kívül, ingyen kapok…

Elza. – Egy kedvest, a ki teljesen pótolhatná Dianet? Pardon, kedves Gaston, de ki kell önt ábrándítanom. Ön a tervezett házasságban semmiesetre se találhatná meg azt a… hogy is mondjam?… mondjuk: azt a családiasságot, a melyet Dianenál megtalált. És azért nem azt mondom önnek, hogy: köszönöm, de nem pályázom a Diane helyére, mert másféle ambiczióim vannak, mint hogy egy Diane után következzem sorban, és hogy egy Dianet pótoljak… azt se mondom, hogy bármennyire respektálom az ön üzleti érdekeit, ez nekem nem vásár, mert hisz ön, cserében, nem sok jóval biztat, még azzal se, hogy kifogástalan férj lesz… elengedem a hűség-esküt, mert ha még úgy fogadkoznék is, akkor se hinnék az esküjének, és ez nem csupán önnek szól… mindezt nem mondom, bár untig elég volna, nem igaz?… csak azt mondom… és én is megvallom minden titkos gondolatomat… hogy hagyjon fel minden reménynyel, mert a tervezett házasság amúgy se adná meg önnek azt a bizonyos családiasságot! Sokféle asszony szaladgál a világban… van, a ki a férjének sohase lesz a kedvese, mert ha a kedvese akar lenni valakinek, a kedvesét választja… van olyan is, a kinek elvei vannak… vannak vadak, és vannak, a kik csak a férjökre néznek vadul… Nem igen találhatja ki, hogy én melyik osztályba tartoznám, mert még magam se gondolkoztam erről… de gondoljon, a mit akar, annyit mondhatok, hogy a tervezett házasságban a bizalmasság nagyon is korlátolt volna, a mire elég ok az, hogy végre is, ezt a házasságot nem az égben kötnék, csak egy irodában, mert hiszen azzal csak nem áltatjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk egymásba?! Tudja mit, Gaston? Adok egy jó tanácsot. Térjen vissza Dianehoz! Kilencz és fél év még nagy idő; remélem, nem akar örökké élni… A legrosszabb esetben elmegy lakodalmi mulattatónak.

Gaston. – E szerint Diane csak ürügy volt, s ön azért vallat, mert kifogásokat keres?!

Elza. – Nem egészen. Az igaz, hogy önnek most nem igen sikerült rábeszélnie erre a házasságra. De nem élek vissza azzal, hogy nyiltan beszélt velem. Pedig azt is mondhatnám, hogy: nem igen bízom az olyan urakban, a kik sokat jártak a Diane-ok akadémiájába… s hogy nem szimpatizálok az olyan vőlegényekkel, a kik nagyon sokat tudnak… Mondhatnám, mert igaz. De nyiltságért nyiltság. Megvallom, hogy e nélkül is gondolkozóba estem volna. Eh, beszéljünk egészen őszintén! Igaza van, meggondoltam a dolgot: még se megyek önhöz feleségül!

Gaston. – No lám! És miért nem?

Elza. – Édes istenem… Rezon-házasság – rezon-házasság. De az ennyire rezon-házasság már ostobaság!

Gaston. – És ez csak most jut eszébe? A mikor már hetek óta a menyasszonyom?

Elza. – Azt hiszem, azért nem történt önnel semmiféle szerencsétlenség. Egy kissé talán szórakoztattuk önt; azt mondta, jól találja itt magát. Én is örültem, hogy jobban megismerkedhettünk; nagyon tanulságos dolgokat hallottam öntől a párisi szinésznők életéről.

Gaston. – Szóval, egy kissé az orromnál fogva vezetett, nem tudom miért?

Elza. – Ah, a szemrehányás nagyon gyöngéd, de azért érthető! Nos, igen, ön csakugyan szivességet tett nekem. Mátkaságunk jó volt arra, hogy egy kissé elfelejtesse azt a históriát, a melylyel meglehetősen kompromittáltam magam. Magának nem ártott, nekem egy kissé használt, hálásan ismerem el, hogy lekötelezett, s bizony isten mondom, hogy nem ezért a haszonért, nem czélzatosan tettem, ha egy kis ideig bolondítottam önt. Jóhiszemüen mondtam igent; s azt hittem, hogy az igéretemet meg fogom tartani. Megvoltak rá az okaim, hogy belenyugodjam a rezon-házasság gondolatába; elmondanám ezeket az okokat, de minek?! Mást gondoltam és most már vége.

Gaston. – Kissé röviden tárgyal le.

Elza. – Ha ön, mint kitünő üzletember, nagyon sajnálja az elvesztegetett idejét, meg kell jegyeznem, hogy egy kissé megérdemelte, ha hiába fáradt. Nagyon sietett felhasználni a furcsa helyzetet, a melybe egy jókora meggondolatlanság sodort…

Gaston. – Hja, élnem kellett az alkalommal! Más körülmények között nem lehettek kilátásaim. És, úgy látszik, így is nehezen megy a dolog. Hanem azért még nem rázott le a nyakáról.

Elza. – Ó, vissza fog lépni, biztosítom!

Gaston. – Nem hinném. Egyelőre legalább nem adom fel a partit. Vannak, a kik támogatnak ebben a küzdelemben. Jacques bácsi az én pártomon van. Várok. Még az ön nézete is megváltozhatik. Szeszélyből mondott igent, szeszélyből mond nemet, egy harmadik szeszélye is lehet, a mely javamra dönti el a dolgot.

Elza. – Nem, Gaston, nem az én nézetem fog megváltozni, hanem az öné. Legalább remélem, bár ön túlságosan szerény. Egy kis folt, egy csekélyke kis folt a menyasszony hírnevén, önt nem alterálja. De az talán mégis alterálni fogja, ha elárulom önnek, hogy én sokkal inkább kompromittáltam magam, mint önök képzelik.

Gaston. – Hogy érti azt?

Elza. – Úgy! Nemcsak csak, hanem ugyancsak! Nem tréfából kompromittáltam magam, hanem pour de bon!

Gaston. – Hm. Ön hamarjában egy legyet fog s belelöki a levesembe. De csalódik, mert én megeszem a levest. Nem, kedves Elza, én nem vagyok olyan szamár, hogy ezt elhigyjem. Ha igaz volna, nem mondaná.

Elza. – Ó, hiszen nem hiresztelem! Nem vallottam meg senkinek; sőt azt erősítgettem, hogy semmi se történt. De annak, a ki a férjem akar lenni, csak kötelességem megmondani!

Gaston. – Nem, ön csak azért flanczol a… a bűnnel, mert le akar rázni a nyakáról. Nem fog felültetni. Nem hiszem.

Elza. – Nem hiszi? Akkor hát ne beszéljünk többé az ön házassági tervéről. Ön annak képzel, a ki nem vagyok, és én nem akarom önt megcsalni. Ahhoz, hogy megcsaljam, túlságosan önérzetes vagyok. Megmondtam. Nem hiszi. Tehát nem érthetjük meg egymást. Adieu!

Gaston (elbámulva). – Komolyan beszél?

Elza. – Csak nem képzeli, hogy azért mindjárt a lábához fogok borulni?!

Gaston. – Hm.

(Egy-két perczig semmit se hallani, csak a vén nyárfa zizegését.)

Elza. – Nos?

Gaston. – Mit nos?

Elza. – Várom a feleletét.

Gaston. – Mit kérdezett?

Elza. – Azt kérdeztem, hogy nem lép vissza?

Gaston. – Nem lépek vissza.

Elza. – És megbocsátja?

Gaston. – Édes istenem, nem, nem akarom hinni!…

Elza. – Soha, sohase beszélünk erről többé!

Gaston. – Soha.

Elza. – Tehát megbocsátja?

Gaston. – Hogyan? Csakugyan?…

Elza. – Utóljára kérdem, megbocsátja?

Gaston. – De, nézze Elza!…

Elza. – Igent vagy nemet mondjon!

Gaston. – Nos hát, igen… de…

Elza. – Ne mondjon semmit. Egy szót se többet erről. Soha, soha! Az utolsó szavam erről az a kérdés, hogy föltétlenül megbocsátja-e?

Gaston. – Föltétlenül.

Elza. – Ön hamarjában egy legyet fog, belelöki a levesembe. De csalódik, mert én nem eszem meg a levest!