Part 8

A generál négy faluinak majd közepette feküdt a fűvesi állodalmi, egy pár ezer holdat tevő pusztácska. Kies egy falat föld a maga pár nyájas dombjával, búja füvével és szerencsés vegyületű föld-anyagával. Ezt jelölé ki a generál terve kezdő oskolájául. E végre mindjárt hazakerűlte első évében, széttekinte egy alkalmas férfiú után, kit maga czéljára használhatna. Föllelé azt azon ifjúban, kit későbben elhalt öreg tisztje helyébe igtata be. Gonda, jeles készűletekkel kerűle ki oskoláiból; tudomány, józan ész és bizonyos vele született éber ügyesség, valának azon tulajdonai, mikbe a generál reményét veté. Az első évben megutaztatá őt a haza különféle vidékeiben, hogy ezeknek rendszeresebb gazdaságaikat megszemlélhesse, s később józan számolással elhatározni tudhassa azon arányt, melyben különféle részei az országnak, mind külön, mind általánosan, viszonyban állanak egymással, s még sikeresebben állhatnának gazdasági és kereskedelmi tekintetekben. Ez után egy évig maga oldala mellett tartá az ifjat, hogy czéljaiba közelebbről beavathassa. Megismerteté vele a vidék sajátságait, földnépének lelki, testi és szorgalmi tulajdonait, irányt ada ismereteinek, józanságot ifjúi heveinek, és kitűrésre oktatá őt azon számos előitéletek ellenében, mikkel rendszerint minden új kezdetnek, megvívnia kell. Szívébe nemes büszkeséget olta, előtüntetvén lelkének azon szép czélt és irányt, mely embert boldogítván, egykor háláva jutalmazandja szorgalmait.

Ekként elkészítvén emberét, tizenkét próbált erkölcsű ifjat válogata ki uradalmacskája parasztjaiból; úgy vélekedvén, hogy kelő ivadékot könnyebb nevelni, mint előitéletes korosbat, s a nevelés bár lassúbb, de legbiztosabb eszköze minden javításnak, mely csak előitéletek levívásával jöhet divatba. Kiházasítá saját költségén ezekből a még nőtleneket, s Fűvesre szállítá által mindnyáját. Segélyt nyújta nekik, az ő állapotjokhoz képest tetemest, úri erszényhez képest csekélyt, oly föltétel alatt, hogy gazdaságaikat egyedűl az uraság czélja s Gonda oktatásai után intézendik. Tőn az első években több apró engedményeket is, s atyák és fiak nem ellenkezének, látván uroknak jóakaratját, s ez, már előbb megnyervén számos jótétivel bizalmokat. Nem hiányzott azonban, miként szokott, egy kettő itt is az öregek közől, kik főt ráztak az újításokra, s aggódtak, nem lappang-e urasági érdek és haszonvágy a szándék alatt? Ezeket azzal nyugtatta meg a generál, hogy szomszédban leendenek fiaik, s idővel is az idegenkedő akkor fog térhetni atyja házához vissza, mikor neki tetszik.

Nem tért vissza egy is. Gonda s maga a generál halk kiméléssel, miként józan orvos szokott a lelki beteg körűl, léptek fel közöttök; tanácsló, oktató, példaadó barátaik voltak nekik inkább, mint uraik. Csakhamar nyílni kezde eszök, tágúlni ismereteik, tisztúlni fogalmaik; kedvbe jött ezzel nálok a szorgalom, s közikbe szállott az ezekkel járó vagyonodás. Lakházaik hollándiai csinnal álltak festői díszben, gyümölcs-fáknak árnyékában; kertjök fáit egyfelől drága gyümölcs vonta le, másfelől aprók növekedtek termés alá, rakodt méh dongott gazdag rétjeiken, hajlott kalász rengett zsíros földeiken, vakart marha és velős ló játszadozott szép legelőiken. Úri tanácslóik aprónként tovább haladának. Új s még eddig a vidékben ismeretlen forrásait fedezgeték fel ők az iparnak előttök, s mint gondolhatni, oly czikkeken kezdék ezekett, miknek jutalmaik legközelébb fekvének a rájok fordított munkához. Fűvestől egy kis postányira, látogatott érczes víz állott szép ferdőjével, melynek emésztése a nyári hónapokban, némely kis városéval vetélkedett. A generál gonddal vala erre. Ritka nyári gyümölcsöket óltata kis gyarmatával, és nemesb növényeket hagya termesztetni kertjeiben. Asszonyait finom sütésekre tanítgatá; maga pedig gondoskodék, hogy alkalmas út vezessen a ferdőhöz.

Gonda legtöbbet panaszkodék arról, hogy folytonos ipart nem bír állandósítni telepénél. Arra ugyan reá mentem immár, így szóla, hogy az eddig önkínzással járó nyári munkákat, némi enyhítéssel, maga könnyítésével s józan felosztással tegye; de arra nem, hogy a mezei munka végeztével: késő ősz után egyebet munkáljon, mint marhája etetését. Felosztani magát az év minden szakai közt, nem szokhatik.

Gyanítnom kell, felele a generál, hogy itt magyar nemzetünknek lelki bélyege áll leginkább ellent. Köz vádjok az ellene az idegeneknek, mit históriánk is igazolni látszatik, hogy a magyar, nem borzad ugyan az óriási tettektől, nagyszerű munkáktól, csakhogy azok tartósak és hosszas kitűrésüek ne legyenek. Első láng, első lobbanás határoz nála, úgy csatáiban, mint polgári kezdeményeiben, és mindennemű vállalataiban; ekkor ritka erőteljt fejt ki, de azután pihenni siet. Tartósan idegeztetve lenni nem szeret. Tagadni nem merem, hogy lappang bennünk magyarokban bizonyos ázsiai nyugalom-vágy, mely korántsem lomhaság vagy túnya lelki henyeség, hanem önmagunkkali könnyű elégűlés, mely csak akkor ösztönöz tettekre bennünket, ha hír- és dícs-vágy, lelkünknek ezen kitűnő jellemei, csiklándnak, vagy a hatalmas szükség bolygatja fel nyugalmunkat.

Azonban a generál gyógyszerét találá ennek is. Kiválasztá gyarmatából a legszemesebbet, s kosárfonásra taníttatá ezt, mire elég anyagot nyújta egyik falujának rekettyése. A könnyű haszon hamar ingert ada a többinek, s nem sokára az egész gyarmat mívessé lőn a kosárfonásban, s később másban is, a tél unalmai között. Asszonyai fontak, szőttek, oktatás után mindíg nagyobb tökélylyel, s így a kis telep, néhány év múlva valódi példánya lőn a paraszt szorgalomnak, vídám jólétnek és tehetősségnek.

Gondja volt a generálnak arra, hogy a gyarmat példája ne legyen rejtve tartott fáklya, hanem jótevőleg szerte világítson az. E végre legjobb eszközöknek vélte az ünnepleteket. Bús ház az, úgymond ő, mert teherként vonszolja az életet, melynek ünnepletei nincsenek. Ily helység és nemzet is az! E végett azt rendelte, előbb saját költségén, majd később néhány évi tized-engedésből tőkét alapítván reá, hogy a mezei munkák végeztével, a gyarmatnak baráti és rokoni, mind a négy faluból összegyűljenek egy napon Fűvesen vendégségre.

Felváltó vígságok, apró jutalom-osztások, mulatozás, de főkép megvendéglés, vala ekkor a napirend. Ezen utóbbira, árért, mindegyik lakosa a telepnek, vételkedve, legszebb, legritkább termését adá fel az asztalra. A férfiak mezei termesztményekben, borban, húsban, a nők kerti zöldségben, virágban, asztal fehérneműiben, és sütésekben büszkélkedtek, s a diadal kéjes lőn nekik, látva, hallva, a rokon vendégek csodálkozásaikat. Ilyenkor természetes lett az, hogy egy részről tudakolások, másról utasítások tétettek a szorgalom minden ágaira nézve; s egy fűvesi ünnepély sem múlt el a nélkül, hogy a rokon vendég hasznos ismeretet ne vitt volna gyarmati rokonától haza. Büszkeség ennél, és követés amannál, majdnem csodákat tőnek néhány év alatt, a generál kis uradalmában.

Ezen kívül e lelkes emberbarát, köz éléstárakat építtetett a szükség ellen, s kórházat a nyavalygó szegénység számára. Mindent csekély kezdeteken alkotott eleinte, s miként szükség kívánta, terjedezett azokkal. Így lőn, hogy néhány év alatt helységeiben nyájas udvarok fonódtak alkalmas házak körűl, s ablakról nem sértette szemét, s nem búsította szívét a generálnak, sűlyedt tekintetű és rongyosan kullogó jobbágy.

Ezen szorgalomnak híre ment a hazában, fel egész a trónig. Ha szomszédok, vidékiek látogaták a generál intézeteit, nyájasan hízelgett ugyan ezen figyelem a lelkes férfiú öneszméletének; de a mi édes reményű örömmel töltötte őt, az volt, hogy terjednek köz üdvű eszméi, s a példa, miként szokott, sikeresebben fog szerte hatni, mind ezer szemlődési oktatások. Ez volt egyik kilátása, mely őt a herczeg érkeztében is örvendezteté; úgy hitte tudniillik, hogy a nagyok ügyelő szeme jótékony nap a kelő növényre, a serkedő szorgalomra nézve, s vídám tenyészést önt el azon.

Klárcsinak és Veronkának bő rész jutott a készűletekből, egész napokon át volt dolguk a generál kastélyában. Ez jótevőleg vonta el Klárcsi figyelmét saját szívének érzelmeitől; valamint a cselédnek és jobbágyságnak örvendő figyelme és szíveskedései is, mikkel már előzve tisztelék jövendő úrnéjokat, nyájasan hízelegtek a lányka lágy eszméletének. Érzeni vala kénytelen, hogy itt is mosolygó remények csüggnek elhatározásán, hogy hozandó áldozatja itt is boldogítni fog.

Ez vala azon időszakasz, melyben ifjaink a generálhoz behajtatának. Halkót nála találák, ki most a fejérnépnek, a sütemények alá czifra papírt metszegetett. Klárcsi épen a herczeg leendő szállását rendezgeté, a mint szekerök bezördűle. Megállott a lányka szívverése, a mint a vendégekre ismert, majd ismét sebes ütésekkel zúdult meg az, sejtve, hogy itt a kisértés kínos végórája.

Gyomay borús vala és hideg, szótlan az ifjak iránt, annyira, hogy a generál is, ki rokonságukat tudá, megütközék benne. Veronka, féltő szorongattatási között, tapodtnyira sem hagyá szeme elől testvérét, hogy minden nyilatkozásoknak eleit vehesse; maga fogadá el és szolgáltatá az ifjakat, mikre Klárcsi jelen hangulatában nem is fogott volna lenni képes. Az ő szíve újra küzdé most a vesztés csatáját, újra vérzének annak felszaggatott sebei. Lelkére tódulának egyszerre a múltnak boldogsága, s a jelennek kínjai.

Annál nyájasabb vala vendégei iránt a gazda. A magyar szíves vendéglátás, különben is egyik jelleme vala a generál szívének, mit ifjaink iránt annál vonzóbban gyakorla, hogy a lelkes, s utazás által több oldalúlag kimívelt ifjakkal nem lehete nem kedves a társalkodás. A generál meghordá gazdaságában őket, megmutogatá nekik kezdő, vagy már folyamatba jött vállalatait, s örvende azon, hogy bennek több részben oly értőkre talála, kik tudják: mit miért kell becsűlni? s úgy jót, mint rosszat különválasztva feltudnak szinte forrásokig kisérni. A lelkesre nézve nyájasabb érzelem, értők által apróságokban gáncsoltatni, mint nemértőktől általában csodáltatni; amazok gyalázva emelnek, s magasztalva nyomnak ezek.

Gyula lelke kényben úszott, miként Columbé úszhatott, midőn a sejtett újvilágra kihágott. Felköltve, s teljes ragyogásban látta itt maga előtt állani a lelkében szunnyadt szép ideált, teljesedve szép álmait, létrehozva nyájas sejtéseit. Keble büszkén dagadozott a generál új alkotásira. Érzetei kiemelkedve a jelennek szűk köréből, századokon keresztűl terjedeztek előtte. Csupán egy homályos lappangott köztök, mely fanyarúl ülte szívét: az, hogy nem ő vala az első, hogy megelőzteték szép tervei kivitelében; nem ő lehete a szerencsés alkotó, s számára már csak a követés ösvénye álla nyilva. Gyönge nesze az irígységnek fészkelődék mellében; de nem sokáig boronga ez lelke körűl, jobb eszmélete csakhamar megadá lelkének józanságát.

Ó hogy az ember, legnemesebb szándékában, érzelmében is gyarló bír lenni, s el nem felejtkezhetik ön kis személyéről soha? Nem gyáva jelensége-e az önzésünknek, ha honunk javát csak azon föltétel alatt óhajtjuk, hogy általunk történjék az, s mi ragyoghassunk mellette? Oly szűk-e az ösvény jó hazám boldogításához, hogy mással meg ne férhessek azon? vagy csak egyetlen viszen-e hozzá, hogy nekem ne jutott legyen már több tapodni való? A generál egy fáklyát gyújtott meg a maga vidékének, gyújtok én róla mást a magaménak, s többeket szerte a hazának! – Nyugodt lőn keble, kéjjel telt el a látott javításokra, és tisztelettel a generál iránt.

Vinczének leginkább az tetszett a generál házánál, hogy minden inkább rendre és alkalmasságra volt intézve annál, mint fényűzésre, melynek a generál épen nem látszék barátja lenni. Magok a herczeg elfogadására tett készűletei is, csak annyit vőnek fel a fényűzés czikkelyeiből, mennyit a szoros illedék elkerűlhetlenné teve. Fényűzés, úgymond a generál, oly országban, melynek még nemzeti gazdasága nincsen, vagy ennek forrásai még dugúltan állanak, nem vihet egyébre, mint szegénységre és erkölcs-romlásra. Én azt épen olyannak tekintem hazámfiainál, mint betegnél az orvos által kiszabott életrendszerek általhágásait. Valamint azon egész gyógyszertárak sem segíthetnek, míg hibás és káros életrendszerét nem változtatja, vagy legalább korlátolja, úgy szegény országot sem fognak gazdagúlásra segíthetni más eszközök, mielőtt veszélyes fényűzését korlátolja.

Csalatkoznám, megjegyzé Vincze, ha nem a lábra kapott fényűzés tenné azt nálunk, hogy kevesebbre érünk, telünk a közjó körűl.

Helyes, mondá Halkó, s tán miatta nincs már ma annyi barátságos vígalom, annyi mulató tanya, mint hajdan. Ezeknek költsége, gondja, már ma terheli a gazdát, mik miatt inkább szenvedőleg van mulatságaiban, mint résztvevőleg. Hajdan jókedv volt első tál étek a mulatozásokban, ma már pompa állt helyébe, utolsónak jő amaz, ha egészen ki nem marad belőlök! – Vincze azonban nem nyílhatott meg egészen a generál intézményeinek. Lelke Klárcsinál lebegett, és saját bús körűlményei körűl. Homályos csüggedés borongott benne, óránként inkább meggyőződvén a felől, hogy a generál minden tekintetben, kivévén kort és szerelmi jogot, méltóbb nála Klárcsi birtokára. Ezen gondolat több ízben arra birta elhatározását, hogy végkép lemondjon róla; de ily kétségbeesett elhatározásban maradhat-e remény fentartás nélkül az esengő szerelem?

*

A herczeg érkeztének napja felderűlt, s a generál pompa-ruhában lovaglott fényes kisérettel eleibe, egyik faluja határaig, melyen keresztűl jönnie kellett. Két sorban állott ki a nép ünnepi köntösében, zöld galyakkal kezében, mozsarak szegeztettek ki a határszélre, s mindkétnemű urasággal tőlt hintók várták a nagy vendéget, hogy bemenetét pompás kisérettel fényesítsék. Szónok volt rendelve a győzelmi kapu mellé, melyen zászlók, dobok, fegyverek, mint hadnak czímjei, álltak felrakva. Készen vala minden, s már csak maga a nagy vendég hiányzék, ki, nem tudni mi okból? remény felett késni látszék.

Végre egy a kiküldött lovas kémek közől, előnyargalt, jelentni a generálnak, hogy érkezik a herczeg. Helyére rándúl mindenki, s az érkező kocsiknak tétetnek a tisztelkedések, és elfogadás szertartásai. Hangzik az «éljen», lengnek a levegőben a zöld ágak, durrognak az ágyúk, a szónok siet a herczegi hintóhoz, mondja a betanúlt beszédét, s nyájas választ nyer reá; de a generált csodálat fogja el. Nincs herczeg! helyette a segédje, s más főrangú tisztek ülnek a hintóban.

Ismered barátom herczegünket, így szól ki egy régi bajtársa az ülésből. Megtudta, hogy pompával készülsz fogadni őt; azonnal kedve jött, mint szokott, egy kis tréfát csinálni belőle magának. Nekem kelle felvenni rangját, ő pedig korán más uton indúlt meg egy csézán Harsag felé. Ezóta alkalmasint házadnál vár bennünket.

Úgy is lett. A herczeg behajtatott kopott kabátjában és agg csézájában, a generál kapuján, hol őt összetódúlt nép várta, s kaczagta, hogy minden ügyelés nélkül besimúlhatott. Klárcsit és Veronkát tele munkával találta az asztal rendezgetése körűl, s mint orvosa a herczegnek, űzte tréfáit velök. Veronka szivessége csakhamar megnyílt előtte; kipanaszlotta ez neki melbeli szenvedéseit, s testvére merűltségét futólag főfájással mentegette. A herczeg gyógyszereket hordott elő, melyek illő köszönettel fogadtattak; de Klárcsinak nem akart egyebet rendelni, mint egy fiatal szép kapitányt a herczeg kiséretéből, kiről sok jót, szépet tudott mondani. Klárcsi búsan mosolygotta meg a tréfát, s hogy megszakítsa azt, a herczeg ételbeli ízléséről tudakozódott. Az orvos oly csodás étkeket horda elő, hogy a gazdasszonyok homlokait veríték kezdé verni, látván, hogy a herczeg különös ízlését, már kész ebédjökkel épen nem találák.

Zajlás esék és robaj, hogy jő a herczeg, s látván az orvos az ablakról, hogy érkeznek hintaji, két felől karjára ölté a házi lánykákat, s leindúla velök a lépcsőn, eleibe a népnek és ház urának. Tréfásan tolakodtak fel ezek, tréfás komolyságú beszéddel fogadta őket gazdaként a herczeg. Derűlten takarodott be vendég és gazda, s a víg tréfa oly kedvet alkotott mindkét részről, milyet fényes szertartások nehezen fogtak volna derítni.

Engedjen meg tréfámnak, édes Rónapatakym, így szóla bent a teremben a herczeg. Ismeri szokásom, én a régi vagyok most is. Feszes szertartások élét veszik úgy örömnek, mint fájdalomnak; azért gondolatom szerint csak ez utóbbira kellene azokat használni, s amarra nem soha. Egyébiránt ne búsúljanak édes szépeim, ily szókkal fordúla kaczagva a zavartan álló lánykákhoz; a herczeg, emberségemre mondom, minden jó étket szeret, mi csak a természet két országából kikerűlhet; a harmadikból pedig, úgy hiszem, a són kívül egyébbel nem fogják őt vendégelni.

Az alatt Gyulát és Vinczét is szép öröm érte, mely nyomott szíveiknek nyájas enyhűlet vala. Az álorvos szép kapitányában, Ongay Józsira ismertek, ki fojtott szívvel kisérte herczegét Harsag felé, hol egykor Máliban mennyét, üdvét bírta. Felszakadozott sebekkel ölelé meg egymást, az első fogadásnál a volt atya és vő, s idő kelle reá és erő, hogy urai lehessenek ki-ki törő bánatjoknak. Ennélfogva Józsinak is nyájas ír vala a baráti viszontlátás öröme. Lelkesen váltogaták az ifjak öleléseiket.

Azonnal külön vonódék a három barát, hogy tanútlan nyilatkozhassanak. Kölcsönös biztatások, remény-adások, ezen jótékony ömlengései a barátságnak, és öröm iránti szíves fogékonyság, ezen kedves tulajdona az ifjúi kornak, hamar felderíték ifjainkat, felűl bús körűlményeiken.

Az ebéd víg volt; mert a herczeg jovialitása száműzött minden feszességet. Kiki mintegy felfüggesztni látszott kiskorig azon saját érzelmeit, melyek vígságot gátolnak, s utánomlani a herczeg és gazda szép kedvének. Gyula eleintén ütközék, a mint az ebédlő terembe lépe, mert Szögváryt pillantá meg Pólival a vendégek között; de Szögváry minden elfogúltság nélkül, megfogá neje kezét, és az asztalnál Gyula mellé erőlteté őt. A féltés, úgymond súgva, csak előhetes házasok közé való; nálam az igen restelt indúlat. Gyulának, maga sem tudá miért? nem tetszék e nyilatkozás, s eleinte mind ez, mint Póli elfogúltsága, mi rajta szembeötlő vala, kedvetlenűl feszíté szabadságát. Azonban aprónként oszlott idegensége, eleinte szaggatott, később vonzalmasabb beszélgetést font szomszédnéjával, régi szebb érzelmeinek olykori gyönge viszhangjaival is vegyűltet. Enyhűlt Póli is, ámbár az ebéd vége felé, mindinkább nyugtalanabb pillantatokat vete férjére, kinek tréfaűzései és czélzásai perczenként szabadabbak levének.

Gyula kimélve kérdést fona be szavai közé: miként van elégedve női sorsával? mert régi kedvesének megvonakodott arczáról, és vesztett vidámságáról, nem sok jót vala hajló remélni. Póli nem panaszkodék: én úgymond, hajló vagyok azt hinni, hogy azon feleség, ki legkisebb alkalommal is, kész panaszokkal állni elő férje és házassága ellen, nem érdemes jó sorsra és házi boldogságra. Ily panaszok ellen legbiztosabb gyógyszernek tartom azt, hogy a nő szorossan kapcsolja lelkét a jelenhez, és ahhoz a mi van, és ne epedjen kínzó képzeletében az után, mi tán lehetett volna. Jó atyámnak bizony nem épen foganatlan vigasztalása az, balesetekben, hogy még rosszabbúl is járhattunk volna; mert mire nincs példa az életben? Engemet körűlményeim és nem szívem – gyönge pirúlással szólá ezt Póli – adtak férjhez, nagy reményekkel nem váltam el az atyai háztól; s így már előre birtam azt a szükséges tökéletet, melyet számos nő csak küzdés után vív ki szívének. Férjem a jobb emberek közől való, s ha egy kissé több finom tapintatot óhajtnék társalgásainak, másokért óhajtnám azt, nem magamért, kivel telhető figyelemmel bánik.

Pólinak ezen kimélő szavaira, nem a legnyájasabb tolmácslat vala azon szembetűnő aggodalom, azon gyakori pirúlat, melyet Szögvárynak növekedő gondatlanságai vonának arczaira. Azzal menté férjét, mert mentenie szükségessé lőn, hogy a barátság, otthoni szokásai ellenére, könnyen megszokta őt ily vígságokban feledtetni, s egy pohárral megtoldni szokott italát. Gyula látá, miként nem szállhat nyomasztóbb érzés keblünkre, mint az, ha hozzánk tartozóinkat, azok előtt, kiket tisztelünk, szégyenelni vagyunk kénytelenek. Ilyforma érzés látszék borongni Pólinak lelke körűl.

Terjedt a beszélgetés; mert Veronka közel ülvén Pólihoz, a szó csakhamar gazdasszonyi tárgyakra fordúlt, s Gyulának alkalmat nyújtott, ezekben különös jártasságot sejtni Póliban.

Nagysád a mint látom, kedvteléses gazdasszony?

Az vagyok, felelé Póli. Ohajtnám, hogy minden nő, ki a nagyvilágban nem lelé fel szíve vágyait, külön kis világot alkotna magának háza körűl, mely apró gondjaival, csalja, szórja és altassa ezeket. Foganatosb szer ez a panasznál, s némi becsültetést is von maga után, minthogy egyik rendeltetésünket tölteti be velünk. A naponkénti foglalatosságok rendje, ha jól végeztük azt, nyájas örömet nyújtogat, ha nem zajost is, csakhogy némi óvakodást kiván, nehogy a gazdasszonyi gond aggodalommá váljék, és apró rendetlenségek, mik minden háztartással járni szoktak, nyugtalan indúlatoskodást okozzanak.

Én úgy vélem, mondá Gyula, hogy a gazdasszonykodás ott is hasznos kis világ lehet, hol a nő szíve vágyai a nagyvilágban teljesedést nyertek; előző szerűl az ellen, hogy újabb vágyak után ne csapongjon lelke, és a feltaláltakat közelebb és nyájasabban simíthassa élethez és köréhez.

Úgy van, viszonzá Póli, igazán kedves szer leend ez mindenkor. A való jelene igazi tulajdona a nőnek; ebben élni, kelni, munkálni, ezt nyájasan simítni a fölcsapongó férfi-kebelhez, szép sajátú köre neki, mely előbb-utóbb egyik nemét nyújtja a nyugalomnak és elégűlésnek. Én legalább részemről azt tartom, hogy csak a gazdasszony mondhatja a házánál azt, hogy otthon van; mert csak ő vele állhat nyájas viszonyban, háztája, tagjai, bútorai és háztartási rendje, melyben kicsinyben alkot és fentart.

Ezen napot arra fordíták a generál nagy vendégei, hogy intézményeit meglátogassák. A herczeg szakértő megjegyzéseket tőn gyakran ezekre; de általában meg vala elégedve mindnyájával. Leginkább azt szeretem birtokában, édes Rónapatakym, így szóla mosolygva, hogy számos hízásnak eredt parasztot látok benne; mi alkalmasint biztos jele annak, hogy nem rosszúl áll dolguk.

Másnap a fűvesi paraszt ünneplet tartatott, fényesebb szertartással most, mint máskor szokott. A herczegnek különös kedve telt ebben; éber gyönyörrel szemlélte a parasztság egyűgyű mulatozását, tánczát, és játékát. Szép csapatja az emberi nemnek a magyarság! így szóla a generálhoz. Nyájas vegyűlete tetszik minden mozdúlatában az ázsiai komolyságnak és európai könnyűségnek; mi nem válhatik belőle, ha egykor álfény és utánzás helyett, valódi fény és míveltség, s több közszellem szálland közibe! Én a magyart úgy nézem, mint idei jó termésű bort, jó hordóban, jó pinczében; csak évek zamatja hiányzik neki, hogy felséges itallá legyen. A generál nemes hazafiúi hévvel hagyá közel remélni e boldog időpontot.

Estvére a generál, kastélyában tánczot rendele, hogy a vidék ifjúsága óhajtozásinak is eleget tegyen. A herczeg szintúgy barátja a nyugalomnak, mint jó kedvnek, nem hagyá helyben a bál rendeleteit. Azt tartá, hogy az egészség fő jó az életben, s mi szükség azt ok nélkül ostromolni? Tegyünk a nappalból éjt, ne pedig az utóbbit rongáljuk, mondá; berakatá a terem ablakait, gyertyákat gyújtata, s ekként előzve az estét, megkezdeté a bált. Csakhamar teljes lőn az ámulat, renge a padozat a tánczosok alatt, s így mitsem mulasztva az éj nyugalmából, s még is eléggé kifáradva, korán nyugalomra siete mindenki, mert a herczeg korán reggel indulni készűlt.

De a generál nem nyugodott; mély gondok hánykódtaták lelkét. Egy esemény a nap folyamában, dúlva riasztotta fel szép nyugalmát. Fűvesen különös kéjjel mulatott a herczeg; e pusztácska a maga kiességeivel, leginkább vonta magára tetszését. Mi szépek, mi jótékonyak intézményei, édes barátom! így szóla az egész társaság előtt a generálhoz; de ha mindezek idegen kezekre jutnak, ki felel arról, hogy az új birtokost is hasonló nemes tűz fogja hevítni? Fiú, fiú kellene ezekhez, ki a szép birtokkal együtt, örökölné lelkét is az atyának?