Part 7

Az orvost nem lelék honn, s a mint a kocsi üresen tére meg, a generál bősz kétséggel nyomá homlokára két kezét. Nem mintha nem biznék Uzory tudományában és ügyességében, kit e részben több esetekben becsült, hanem minthogy most gerjedve vala ellene, mint vélt oka ellen lánya bal-esetének, s e mellett mintegy elállottnak látá bódúlt elméjét ennek, más orvost óhajta. Újra elbocsátá tehát más orvosért kocsiját, s míg ez a távolból elérkeznék, lelkére köté leánya gondját Uzorynak. Nem vala erre szükség; Uzory éjet napot az ágynál töltött. Lesett minden változáskát betege körűl, s úgy gyógyítására, mint enyhűleteire fordított gondjának nem volt mértéke, határa. A generál maga is enyhűlni kezde iránta, sajnálva, hogy kifakadásaival élesíté az ifjú keblében azon fájdalmat, melyet miként vélé, önlelke vádolásai már fölösleg is özönlének reá.

Másik, kit Máli ágyától el nem lehete vonni, Klárcsi vala. Ha kedvellé egymást a két lányka gyermeki korban, szenvedélyesen tapada most egymáshoz, mióta Klárcsi visszatére az atyai házhoz. Úgy látszik, két különböző vérmérsékletek, szorosabban kötődnek egymással össze, mint egyezők; amazok egymást egyenlítgetik és pótolgatják, míg ezek untalan hasonnemű érdekekbe ütköznek. Máli elevensége ki-kikapkodá Klárcsit szelid csendéből; ellenben Klárcsi lágysága enyhítgeté Málinak szelességét. Klárcsi vidámabbnak s öröm-vágyóbbnak érzé Máli körűl magát, s ez részint jobbnak és engedékenyebbnek magát Klárcsi társaságában. Nélkülözhetetlen lévén a két lányka egymásnak, nap sem tele el, hogy egymást ne látták volna. Most Máli balesete mélyen zúzá meg a barátnét; ápolása végett elhagyá ez az atyai házat, s betegéhez költözködék által.

Málit iszonyú gyomor-fájdalmak gyötrötték, s untalan csak gyomra szájára mutogatott. Uzory nem lévén tanúja a veszélyes rúgásnak, legtöbbet rótt a lyánka bajából az ijedésre. Gyanított ugyan sérelmet, de nem veszélyest, a vizsgálást pedig, mit másoknál legelőbb fogott volna megtenni, Málinál, ki nem tolmácsolható szeméremből elhalogatta. Eleinte házi szerekkel orvosolta a bajt, s időtől és kinyugvástól reménylett legtöbbet. Lement fűszeres növényekért a kertbe, hogy kötést készítsen a lányka fájdalmas gyomrára, s egy úttal nyaláb-virágot is hozzon fel az üveg-házból, miben Máli mindenkor kedvteléses örömét találta, s ágyához vitte azt a betegnek. Hintse édes Uzorym, majd sírom hantjaira! szólt alig érthető bágyadt hangon Máli, s könny rezgett szemében. – Búsan tevé virágait Uzory a kehelybe s búsan távozék ki a szobából.

Máli nem javúlt, betegsége óránként súlyosodott; más nap szava elállott, s immár csak kevés jelével feküdt az életnek. Uzory gyógyszertári szerekért küldött, de azt a határozatlanságot eszében és kishitűséget lelkében, mik őt most gyötrék, még nem érzette soha!

Éjfél felé volt az idő, Uzory épen a generál körűl bajlódék, kinek lábfájdalmai a balesetre megújulának, a mint a küldött legény a patikai szerekkel megérkezék, s azokat a generál több szerei mellé, egy ablak-asztalra leraká. Málika igen rosszúl volt. Gyúladó hőségben feküdt, mint látszék, előbb nagy kínok között, későbbre az azokra következett elbágyadásban majdnem elállt lélekzettel. A generál kétségbeeséssel arczában és pillanatában, állott kedves leánya felett, Uzory pedig kapkodó bódulásban forgott körűltei ápolásaiban. Most ez az orvosság-üveget tartá kezében, nem eszmélve, hogy kanala sincs a beadásra. Klárcsi hozá azt kezébe, s az első adagot maga adá be Uzory betegének. A bevétel után nyugtabban vala ez; álom fogá el nem sokára, s ápolói mély csendben ülének mellette, vagy vonúlának el ágyától, nehogy bolygassák nyugalmát, melytől mindenki jó sikert remélt.

Másnap délfelé járt az idő, a mint a megrendelt orvos elérkezett, s a beteg ágyához járúlt, ki még mindíg mély álomba merűlve nyugodott. Egyszerre gyanúsnak tetszék mind az orvosnak mind Uzorynak, a lányka arczán ülő hideg veríték, s rövid vizsgálás után csakhamar meggyőződének, hogy Málika – örök álmát alussza. A virító lányka nem vala többé!

Uzory kétségbe meredt pillantattal tekint Málika ágy-asztalkájára, s felragadja a gyógyszeres üveget, mely mellett még a kanál nyugvék: hatalmas egek! elordúl bőszült fájdalmában, s élet nélkül omlék össze. Most lövell fény a generál iszonyodó lelkébe; midőn bontatlanúl látja a gyógyszertárból hozott friss üveget, s helyette a hason nagyságú és színű mákonyost találja Uzory kezében. Vért fagyaszt e borzasztó tévedés a háznál minden érben; de a generálnak egész férfiúságára vala szüksége, hogy vesztését, ily vesztését megbírhassa!

A felocsúdtatott Uzory, kivánszorgott, miként sír rémje a szobából, s nem volt látható többé!

Emberi sors: elhalnunk egykor, s ha aggodt öregek, vagy lelkünknek idegenek halnak el körűltünk, megnyugszunk, hogy ezen emberi sorsunk, maga adóját fizeté le bennünk; de ha azok dőlnek is mellőlünk, kikért és kikben éltünk, virító korban, mosolygó örömnek közepette, s mintegy emberi sorsot előzve és kijátszodva dőlnek ki, – elborúl utánok az élet nekünk, elkietlenűl a világ lelkünknek!

A generál, súlyos bújában, szívszorúlásokat kapott, melyek az orvost aggódtatni kezdték. Ez részint azzal kivánta enyhíttetni a bajt, hogy a szegény atya egyedűl ne hagyassék bánatával, s a generál Klárcsit kéré ki atyjától; mert a lányka még egyszer oly becses lőn előtte, Máli körűl tett gyöngéd ápolásaiért; annyira, hogy gyakori futó ámulásaiban önvesztett leányát képzelé benne. Klárcsi, a másért mindenkor kész önszivességével és áldozataival, örömest marada, beszálla Máli volt szobájába, átvevé a generál háza gondját, s csakhamar mintegy leánya lőn ezen családnak.

Addig vagyunk mély bánatunkban legszerencsétlenebbek, míg az idő fordítását reményleni sem merjük, s öröknek véljük fájdalmunkat. Azonban az idő, e biztos szelid orvosa a szenvedőnek, nem marad el tőlünk, s nem mulasztja el a jótevő feledés fátylát halkkal fellopni sebünkre. A generál nagy vesztesége, újságát veszté előbb, majd edző mérgét, s végre a kínzó bú, bánatos emlékezésekre enyhűle le. Klárcsi szíves figyelmei sokban segélék elő ezen kedvező változásokat keblében.

Az öreg Gyomay, féltvén leánya hírét, már az első hetek teltével visszakövetelé Klárcsiját; de a generál mindíg talála még elintézni valót számára, s úgy tuda érte esdekleni atyjánál, hogy ez mindíg engedni, s új határnapot szabni vala kénytelen. Hónapok telének el így, s Gyomay eszméltetve Szögvárynak némely gondolatlan szavai által, nem hagyá leányát tovább a generálnál. Most kezdé ez először sejteni a maga érzelmeit, mik szívébe észrevétlenül simúlának be. Szivesen fészkel keblünkben jó akarat azok iránt, kik kedvelték azokat, kiket mi kedveltünk. Ezen jóakarathoz hála is szövetkezett a generálnál Klárcsi iránt, ki oly szíves önfeláldozással ápolá kedves leányát. A lánykának, a bánatos atya iránti kimélő figyelme, mint tiszta tükör tiszta lelke, ártatlan kedélye, csendes szorgalma, bájoló szépsége, s a mindennapi látás alkalma, nyájas összeszokássá előbb, majd szerelmes vonzalommá nevelték ezen érzelmet nála. Jövendője Klárcsi nélkül, elborúlt tekintete előtt.

A generál hajlandósága nem szűkült meg táplálékban; bánatja, elvont magánossága, menték gyakori látogatásait Gyomaynál, miket ez leányostól együtt majdnem naponként visszonza. Különben is, főkép ha vendég érkezék a generálhoz, meghívá ez a Gyomay-házat, hogy így Klárcsiban rendezgető gazdasszonyt nyerhessen; ez, a szives, kettőzteté szorgalmait, hogy a hízelgő bizalomnak megfeleljen, nem sejtve, hogy a hálás figyelem borékja alatt, a nyájas szerelem növényét élesztgeti. A generál Klárcsi iránti érzete, inkább forró barátság, érett győződés, hogy boldogíthat és boldogíttathatik, s vágyás örökre oly kedves lélekkel lenni egybeköttetésben, mint heves láng és gondolatlan indúlat vala. A nélkül, hogy büszke becset tulajdonítna körűlményeinek, érzé: miként rangja, vagyona, köz tiszteltetése, nem megvetendő eszközei a világi boldogságnak, s mindezek jó, tiszta, feddetlen szívével párítva, mire már büszkébb vala, nem fiatal kora mellett is olyanok, melyek egy léha hiúság felett álló lánykát szépen boldogíthatnak. Ezen győződés bátorítá a lányka iránti szerelmét; de más részről háttérben remegteté őt azon ál-szemérem, hogy mit fog szövetségére mondani a világ? Ő ugyan nem vala azon szűkkeblüek és kishitüek közül való, kik minden jó szándékról lelankadnak, mihelyt a közvélemény előitéletét ennek ellenében tudják, sőt gyakran vitézül és győzelmesen harczolt meg ő azzal; de mindekkor bizonyos volt szándéka, czélja, tette tisztaságában, s mindezek nem annyira személyét, mint a közjót érdeklék. Ily esetekben lelki gyávaságnak vélé engedni, s hajló vala az engedőben csak félakaratot, félerőt, félembert gyanítani. Most azonban az álszemérem másként festé finom eszméletének a dolgot. A lányka szép és fiatal, s nem leend-e valószinű a világnak azon gyanúja, hogy éretlen lobbanás gyújtá a korost, a törődöttet felé? A generál eleitől fogva oly kényes volt becsületére, mint városi hiú leányka a maga finom bőrére, vagy is inkább mint szűz hajadon a maga tiszta erkölcsére, s meg is tudta azt gondosan óvni lelkének egyenes tisztasága által.

Gyomay sejté a generál hangúlatát, s terve és reményei, büszke keblében nagyszerűbbek levének. Azonban kevélysége átallá az első szót adni, vagy elárúlni azt, hogy gyanítgat. Így tele el ismét néhány hónap; melyek alatt a generál küzdelmei naponként gyengűlének, s szíve naponként lágyabb érzelemmel hajolt Klárcsi felé. Irántai figyelme szembetűnőleg kötelezőbb lőn, s Klárcsi meg nem tagadhatá tőle, s nem is akará megtagadni a viszon-figyelmet, a tisztelő jóakaratot. Minden új rendezés és alkotás előtt megkérdeztetett Klárcsi a maga izlése iránt, s rendesen ez ment vagy egészen, vagy csekély változtatással eszközlésbe. A különben ís tiszta öltözködésű férfiú, most naponként csinosabb és gondosabb lőn öltözetében, leventásan paripán tevé látogatásait Klárcsinál, vagy ennek ablaka alatt tánczoltatá el büszke lovát. Apró ajándékokat, miket üvegház, kert, s gazdaság nyújtogattak, mert árosabbakkal félt közelférni Gyomay büszkeségéhez, külde naponként a lánykának, vagy a ház egyébb tagjainak; így kölcsönös tervek és kölcsönös figyelmek, a legszebb egybeköttetésben tarták a két szomszéd úri házat.

Külső befolyások, szóra hozták a generál titkát, mely Klárcsit kivéve, nem vala titok többé a környéken. A septemvírné aggódott azon, hogy túladjon Klárcsin, s így véget vetvén fia epekedéseinek, azt más terv felé fordíthassa. Szét nézett az ifjak között, s tekintélye, ajánlásai, és befolyásai, csakhamar feltaláltatták vele a keresteket. Néhány kérő jelent meg egymás után a Gyomay háznál, s köztök olyan is, kitől ez kedvezőbb kilátás hiányában, bizonyosan nem fogta volna megtagadni leányát. Gyomay ennek halasztó választ ada, s miként régóta közleni szokta dolgait a generállal, közlé vele ezt is; most tanács helyett inkább nyilatkozást óhajta. Megtörténék ez; a generál szemérmes zavarral jelenté ki a boldog atyának, leányához viseltető indúlatját, s katonai egyenességgel kéré meg tőle kezét. Gyomay, lepetten a generál egyenessége által, nem halasztá a szerencsét, azonnal megajánlá leányát; noha titkon illendőbbnek tartotta volna, rangos házak szokása szerint, szertartásosan kéretni meg, s adni ki a leányt.

Mindjárt haza mentével, tudtára adá Klárcsinak szerencséjét, s azon örömkéjben, melyben saját szíve, betölt óhajtási közt úszék, nem látá, vagy látni nem akará, hogy leánya halotti sáppadással fogadá a szerencsét. Most tűne fel tiszta fényben minden, ennek lelke előtt. Most érté által a generál figyelmeit, atyjának és nénjének homályos czélzásait, s egyszerre borzasztón elhagyatottnak érzé magát. Atyja menthető vala előtte, de sokszorosan fájlalá azt, hogy Veronka, kit oly forrón szeret, kitől oly forrón szerettetik, s ki az ő Vinczéjeért lángoló szívét ismeré, ellene esküvék boldogságának. Vincze, ki csak ez előtt néhány nappal tévé látogatásait Harsagon, annál becsesebb lőn most szívének, minél közelebb vala ahhoz, hogy örökre elveszítse őt. Remege látni atyját és testvérét, kik boldogtalan ámúlatból boldogságát dulják; rettegett találkozni a generállal, kinek nem tudá: miként számoljon tisztelése mellett, érzéseiről szívének?

A generál nem sejtve a lányka szerelmét, s még szabadnak vélvén annak szívét, nyájas reménnyel jelent meg másnap a Gyomay-háznál. Gála-ruhát ölte, s már tűzve valának erre a vitéz rendek czím-jelei, a mint elpirúlva hiúságra eszméle azokban, s leraká ismét, nehogy viszont hiúságot kisértni láttassék azokkal. Szorúlt szívvel lépett be Gyomaynál, mint olyan, ki úgy követi saját szívét, hogy némi homályos eszmélete van ellene. Szivesen, ámbár némi feszességgel fogadtatott, miként ez ilyes új viszonyban lenni szokott, mit azonban a generál egyenessége hamar felolvasztott. Beszólíttatott Klárcsi, s a generál ütközni fogott volna a lányka halvány arczán, ha Veronka már előbb nem előzi őt azon ujsággal, hogy testvére pár nap óta főfájásról panaszkodik. Szelid, csendes vala Klárcsi, miként áldozatnak báránya, s haló hangja, és bágyadt szemei mutaták a generál előtt, hogy valósággal rosszúl van. Míveltségnek tapintata azt határoztatá ezzel, hogy kimélje a lánykát, s ez úttal mit se szóljon előtte szándékáról. Más tárgyú beszélgetés közt tőlte pár órát a háznál, s tisztelő nyájassággal emlékeztetvén Klárcsit, hogy vigyázzon drága egészségére, búcsut vőn.

Másnapra esék a Vincze megkérése és kikosaraztatása. Ezen történet különösen hangozá a ház két leányát. Klárcsi szerelme, Vincze küzdelmei, és szenvedései által, miknek annyi tanúságait adá, új élelmet nyervén, övé lőn a lánykának minden érzete, csak őt gondolá, óhajtá egész lénye, minden csepp vér érte buzga erében, őt czélozá szívének minden ütése, elméjének minden gondolatja. Érzé, miként most még inkább mint valaha, egészen övé s viszon-birásában fekszik üdve; s az egész lányka szerelemmé olvada Vinczéje iránt. Hévvel újítá meg hűsége felől Vinczének tett fogadását, s lelke lángolásában még arra is erőt érze magában, hogy a generál előtt fel fedje szerelme titkát, s Vinczén kivül másé ne legyen soha.

Veronkának, a gyöngéd lelkűnek, nem fekvék szívén egyébb, mint testvére boldogsága. Ezt eddig a generállali szövetségben vélte elérhetőnek inkább, mint Vincze szerelmében, melyet hajlott oly gyermeki múlékony hajlandóságnak venni, mely játékközben szövődött, s játék közben enyészik el. Klárcsi évekig távol élt Vinczétől, azon hír-szálacskák, melyek őt kötésben tarták vele, oly csekélyek valának, ellenben azon hihetőség, hogy ellenkező szüléi kedvökért, lemondhatott régi szerelméről, oly nagy volt, hogy ellene, bár Vinczéjében nem tudott kétkedni soha, remélleni sem mert jót szerelme számára. Innen már régóta csak szívébe zárt epedés volt szerelme, mely szavakba soha, s csak boldogabb pillanataiban, nyájas ábrándozásokban olvadt fel. Ez volt az, miben Veronka ámult. Nem vélte, hogy még él, s oly erőben él a Klárcsi indúlatja, melyet némaságáról már rég kihaltnak képzelt. De ha nem ámúl vala is ebben, az öregeknek egyezése az ifjú pár egybekelése iránt, mint tudá, igen kevéssé vala remélhető. Ellenben igéző nyájassággal állt lelke előtt azon gondolat, hogy szeretett testvére tőle néhány lépésnyire fog lakni, csillogó körűlményekben, bőség ölében, ragyogó kastélyban lakni. Ehhez járúlt atyjának ezen utóbbi szövetségbeni kéjes megnyugvása; s mi kelle több egy oly szelid jó lelket megnyerhetni, mint Veronkáé vala? Maga a szerelem vészei közt nem hányattatván soha, nem sejté nyomorát ennek hajója törésének.

Azonban szemet és szívet nyita nála Vincze kérői megjelente. Most látá igazi alakjában az ifjú pár szerelmét, az egymást birhatásában határozott boldogságot, az egymást-vesztés kínjait, a szaggatott szíveket; s kevesebb is elég fogott volna lenni, szerelmök felé pártoltatni lágy szívét. Egyszerre Klárcsihoz és szerelméhez szegődék, s mintegy jóvá tenni törvén, mit eddig a generálért rontott, nem létezett mód és eszköz, miket meg nem kisértett volna, hogy atyjának akaratját és szívét meghajthassa. Sikeretlen volt iparja, nem enyhűlt a megsértetett, s most szebb reménnyel tőlt atya; és Veronka habzó gyötrelmében, nem tudta ismét: melyik részhez csatolja magát? a Klárcsi pártjához-e, nem remélni semmit? vagy atyjáéhoz, szaggatni segítni testvére szívét? Kínjai a jónak, a gyöngéd szeretőnek, valóban súlyosak valának!

Emberi szokásunk: azon mély érzelmeket, mik más szomszéd szíveket dúlnak vagy kéjnek mámorával teltnek el, múlékonyoknak venni, s szintoly mértékben bízni ezekre nézve az idő enyhítéseihez, mint saját jelen érzelmeinket örökkétartóknak véljük, miket idő sem orvosolhat. Gyomay nem hegedhetőnek tartá azon saját sebét, melyet a septemvírék az ő büszkeségén ejtettek; de igen is gyógyúlhatónak azt, mely leánya szerelmes szívén zúzatott. A finnyogás elhangzik rövid időn! így szóla Veronkához; a boldogság pedig marad, melyhez szívesen hozzá törődünk. Mi szükség tisztességes szerencsét kieresztnünk markunkból azért, hogy kisebbet kolduljunk helyette magunknak.

Ily szavak, s kihunyása Vincze remény-csillagának, visszahajták Veronkát újra az atyja és generál pártjára. Rettege attól, hogy szeretett Klárcsija e habzás mindkét szerencséjétől eleshetik. Az ő javáért, atyja után szívesen elhívé azt, mit öntapasztalásából nem tuda, hogy idő, és kéjes jólét a generál oldalánál majdan megfogják nyugtatni Klárcsi szívét, s ezen kilátás őt arra birá, hogy ez ellen atyjához szegődjék.

Klárcsi eleinte enyhűlést lele abban, hogy kedves nénje az ő pártján áll; ennek vigasztalása, annak érzete, hogy nincs végkép elhagyatva, s létezik kebel, melyen panaszát kiöntheti, ír valának szíve sebére. Annál kínosabb lőn neki újra elvesztenie Veronkát. Saját lelkébe vonúla vissza a lányka, s már csak a generál nagylelke vala végreménye. Eltökélé magában, hogy első alkalommal nyilatkozzék előtte. Veronka ellesé Klárcsi szándékét és remege. Mi leend, gondolá aggodalmában, ha a generál megtudva a lányka szíve állapotát, eláll, atyja pedig Vinczéről nem fog hallani akarni? Veronka jól ismeré atyja sziklai keménységét, ki ostrom alatt kidőlhet ugyan egészen, de magából engedni nem tud. Szóla tehát jó alkalommal atyjával, s eleibe adá a lehető esetet. Gyomay elhatározottan parancsolá, tudtára adatni Klárcsinak, miként Vincze semmi esetre veje nem fog lenni soha!

Most tehát Veronka testvéri szent kötelességének ismeré, Klárcsi állhatatosságát venni ostrom alá. Vinczéhezi szerelme nem vala levívható, a lánykának élte, lelke csüggött ezen, s a gyöngéd érzelmű Veronka, kimélve is tisztelé ezt, s ovakodék nyúlni ehhez, miként kedves betegünknek fájó sebe körűl vigyázva motozunk. Ismeré ő Klárcsi lelkét, azon lágy kedélyt, mely csak áldozatokban él, mely csak boldogításban leli fel önboldogságát, s ezen oldal vala az, melyről a lánykát ostromlá. Naponként adá eleibe, azon ható szivességgel, melylyel a leggyöngédebb testvéri indúlat szólhat, miként mi remény sincs Vinczéjét bírhatni valaha, miként tartja sikeretlen hűsége által függőben mind maga, mind Vinczéje boldogtalan sorsát; ellenben áldozó engedése miként fogna borítni két nemes házat örömbe, üdvös kéjbe; mily nemes, és szívéhez mily közel álló lelkeket fogna tenni egy szavával boldogokká; míg saját szíve, ha boldog nem is, de boldogtalan sem fogna lenni ez által; mert mások boldogságának fűző láncz-szemének lenni, egyik szép neme saját boldogságunknak. Végre: hogy a csendes nyugalmas élet, s kötelességünk teljesítésében lelt önelégedésünk, szintúgy nyájas örömökkel kínálgatnak bennünket, habár oly mámorral nem zajlanak is, miként szerelem indúlatai. Mindezekkel addig simúla Veronka mindig közelebb Klárcsi szívéhez, addig festegeté nyájas képekben előtte a jövendőt, mígnem a festmény naponként színesedék, naponként elevenedék a jó lányka lelke előtt.

Ehhez járult a generál tisztelő figyelme, mely viszontisztelést szült nála: de főkép atyjának kitetsző elégedése és derűlt nyugalma, valahányszor leányára tekintett, azon büszkeséggel teljes boldogság, melylyel Klárcsiját melléhez szorítgatta, azon lánya érzelmei iránti bizalom, mely kétkedni sem látszott abban: hogy ez tudni fogja mi tevő legyen? De legtöbbet tett mind ezek közt a lánykának lágy lelke, mely szokva volt számba sem venni saját örömét és boldogságát, hogyha a másét eszközölhette.

Igy naponként enyhűle Klárcsi, lelkét azon örömökhez szoktatva, miket alkotandó vala, és háttérbe tolván saját szép óhajtását. A teendő áldozat naponként veszte szigorúságából előtte. Érezte, hogy szíve szerelme mindíg Vinczéjeé maradand, s csak szíves tiszteletnek érzete jutand a generálnak. Új élet nyílik meg előttem! így vigasztalá magát, mi tilthat el attól, hogy régi életem szép álmát át ne vigyem belé? szívemet úgy sem fogja az kötelességeiben gátolni soha. A generál ne tudja meg szerelmemet, nehogy a tudás nyugalmát bolygassa; én pedig kettőztetett figyelemmel, hálával és szorgalommal fogom eszközleni boldogságát, mit ő oly igen érdemel tőlem!

Klárcsinak ily elhatározása után, az egybekelésnek nem állott többé egyéb ellent, mint az, hogy a generál egy német birodalombeli herczeget kivánt előbb elfogadni, ki királyunk seregénél állván szolgálatban, most mint hazánk főhadi kormányzója, katonai utazását vala teendő a vidék felé. A herczeg rokonság volt uralkodó házunkhoz, jó ember és jeles katona, egyenes szavában és viseletében, minden kevélység és követelések nélkül, s bírta szívében az emberi érdemnek mérszerét, mi már magában is érdem. Mint egykorú a generállal s haditársa egykor a szolgálatban, némi barátságos lábon állt azzal. Egyébiránt a herczeg hajló volt a jó élésre, barátja a víg óráknak, s kerűlője, ha ejtheté, minden feszességnek. A generál, valamint tisztelé rangját, úgy becsűlé benne az embert, s igérkező levelét vévén, örömmel tőn rendelkezéseket illő elfogadásához.

*

A generál, mindjárt katonaságbóli hazajöttével, fő iparúl tevé magának rendbehozását jószágának, és jobbágyainak boldogítását. Vagyona rendbehozására nézve, az elszórt fekvésű szántóföldeket tagosítá, a pusztított erdőket rendes vágásokra osztá, réteket külföldi szokás szerint javítá és termékenyíté, földjeit kövéríté, s váltott vetésekre alkalmatosakká tevé; az önkényes utakat határok közé fogá, legelőt czélosan felosztá, s rövid időn azt eszközlé, hogy határaiban hasznot nem hajtó föld egy tenyérnyi sem marada fenn. Hogy ezen elrendelésben, a jobbágyság megnyugtatására nézve, mely a közelvesztés miatt, a távolabb eső nyerést nem mindenkor képes átlátni, áldozatoktól sem vala a generál idegen, könnyű elgondolni. Ki birtokában rendet nyert, ezt szokta mondogatni, új birtokot nyert az, és békés nyugalmat; rossz számolás tehát fillérezni ekkor.

Jobbágyai boldogításában, azon győződésből indúlt ki, hogy körűlte fő czél gyanánt szükség kitűzni a szorgalom és ipar felbuzdítását. Szükséget űz ez, s kényelmet és jólétet szűl, így gondolkodék ő, s egyszersmind elöli az erkölcstelenséget, melynek henyeség a szűlőanyja. Csak szorgalom köthet valódilag a hazához bennünket, mely pályája annak, s csak szorgalom eszközölheti azt, hogy legyen is miért szeretni hazánkat.