Part 5

Ágnes, az Erzsike anyja, szelid, kegyes lélek volt, ki békében élt az egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál. Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz, hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz. Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább, hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak minden körűlménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró körűlményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert, melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel, égjelek, természeti tünemények, világi események – mind kisebb vagy nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.

A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb, győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez, s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama, örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen, mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek, csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak, kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s pontos áhítatosság – valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örűlt az előforduló szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit, tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike, anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem vala elégedett áhitatosságával – mert egyébb súly mégnem nyomá ártatlan lelkét – elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.

Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól. Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek! Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.

Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme – hatalmas ellenetek valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb, borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások, daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és szerelem arany boldogsága!

A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét; de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt magával a feszűlet alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszűletre s lassú hangon mondta: szeretlek!

Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e? Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindíg, s tett fogadásához. Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most, templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni megszentelt fogadásának.

A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak. Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven fúlánkja szakad!

Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt eljátszatni.

Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet, mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az elsietett udvari követet.

Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint illik! – Az anyja kifogásokat mere férje előtt. – Ej mit? dörge ez, vagy látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el fülét az urak is! – Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be titkos kivánata.

Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve, s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének, s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását. Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel, tarták aggtalan ámulatban eszméletét.

Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett – egyedűl Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben: maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél, Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala. Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez sok tünődés után arra birá magát, hogy tánczra felkérje kedvesét. Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.

Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának tevéseit.

Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség. Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-, gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített, foglalatos volt Erzsike is, galyjat kötözött öszve, hol ritkább vala az árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg s eltaszíták a lánytól.

Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető lánykára tekintett. – Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a cseléd is közelíte. – Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.

S ez a gulya után való, jegyesed? kérdé Kornél; sajnállak lányka, hogy így veszted el magadat; te többre születtél! Erzsike mentést dadogott, szüléire vetett, s az egybekelést bizonytalan háttérbe taszította. Kálmán jött a cselédekkel, rendezve volt minden, s Erzsike szorongó szívvel ment haza, elsietve és szemet elfordítva Pista ablakánál.

Még szorongóbb szívvel játszá másnap szerepét az előadásnál, a nézők közt vélvén Pistát, kinek zajlását rettegni kezdé. De Pista nem vala jelen; nyugtalan kínokban sinylé át otthon a játék alatti hosszú órákat, s csak szüléitől hallá a gyászos híreket; híreket, mik fenékből felforgaták lelkét.

Tóth Erzsi, annyi mint úrnő! mondá a gazdáné; teli az udvar és falu vele. Más után tekints édes fiam.

Pista szája nevetésre vonaglott, és kiomlott az ajtón.

Még e történet korában, minden szerelmes szövetkezés czéljaúl, csak tisztességes házasságot remélt a falu becsületes népe; azt remélt Kornél és Erzsike közt is. Pista sem tudott mást gondolni, csak az nem fért szívébe és fejébe, miként feledheté a lányka régi szerelmét, hűségét oly hamar? miként tett fogadását a feszűlet alatt?

Élet vagy halál! így kiálta fel egyszerre; berohana szüléihez, ezektől nagybátyjához, ki kérőnek vala kijelelve, s másnap szokott szertartással kéreté meg magának Erzsit.

A lányka szerette Pistát, lelke mélyében ő ült; de képzete már idő-óta a Kornél körűlményeivel, nyájas simaságával és míveltségével festegette őt. Kornélnak nem annyira személye, mint rangja és míveltsége volt előtte kedvelt, szívét Pista birta. Azonban a kertbeni utóbbi kirohanása, homályos idegenkedést szült iránta keblében, mi után új kedvetlen oldalát ismerteté meg ebben vele, s némi okai támadtak remeghetni a jövendőtől. Szüntelen hangzottak füleibe Kornélnak szavai, hogy vesztve van, hogy többre született.

Atyja még mélyebben rántá be őt az örvénybe, mint saját szive is. Őt, leánya tekintetéből több kegyes szavakra méltatá most az uraság; így alkalmat nyere annak szájából hallani leánya dicséreteit, de egyszersmind Pólinak azon megjegyzését is Pistáról, hogy egy idő óta igen eldurvúlt, és Kornél azon sajnálkozását, melyet már Erzsike előtt tett vala. Ezekhez járúlának az udvar és falu suttogásai, saját szíve nagyravágyásai, követelt nemessége, lánya tulajdoniróli magas képzete, s mindezekből azt voná ki magának, hogy a Kornél és Erzsike közti házasság nem fogna lenni lehetetlen. Gondolatlan szókat ejte otthon, s bár az anya főt rázva azokra, sátán sugallatinak nevezgette is azokat és vétkes felfuvalkodásnak: lobbanó olaj valának azok még is, rangkóros hiúságára nézve Erzsikének.

Azonban mindezeken is diadalmas lőn, ennek Pistáhozi meggyökerezett szerelme, és vallásossága, mely szent fogadását lelkiismeretesen őrzé keblében. Övé vagyok, mondá magában, isten előtt vagyok övé; de azért martalékaul nem kötöm le magamat. Érdemeljen meg, mi előtt sajátja lennék, nyájassággal, kedv-előzéssel, miként Kornél úrfi s az uraság bán velem; tanúljon előbb engedő, simúló lenni, s ne kivánjon minden akaratot, durva paraszt férjként magához rántani; nyújtsa így idő alatt előbb kezességét nekem, hogy becsűlt nője, nem pedig heves forranásinak rabnője leendek – s kezem övé, és senkié másé a világon.

Így gondolkozék szerelmében Erzsike, vagy tán hiúságában így ámítá magát; mert bár gyöngédebb érzelmű vala is, semmint hűtlen akart volna lenni; de vágyai közt homályosan leskődék még szive fenekén egy, mely idő-nyerést óhajta; és az az emberi szívben rendszerint mételyre mutat, ha a jóban gyors elhatározás helyett, időnek és történetnek kétes hullámain rengeni vágyik.

Pista kérője nem vive ugyan rendes fonású kosarat haza; de a Tóth-háztól adott válasz, a Szőke-háznál nem véteték egyébnek. Az öreg juhász ifjalta még leányát, Erzsike időt és föltételeket kivánt, s Szőkéék a rang-kórságot átkozták. Pista pedig elmarjúlt lelkében, bizonyos jelét látni vélvén lánya hívtelenségének. Lángolva fájdalmában bolyongott szét a határban, látta a dombról udvarfelé sietni Erzsikét s viharként dúlt keblében e látás. Estére borúlva, szerelme tanyáján a forráshoz simúlt, kiszólíttatta anyjával, kit a ház-ajtóban talált, Erzsikét, s elöntötte a leányt kitörő szemrehányásival. Ez egy pár órával előbb vőn nyájas búcsut Kornél úrfitól, s annál szigorúbb ellenetben álla most lelke előtt, a szerencsétlen ifjúnak durva zajoskodása. Még élénkebb lőn szívében azon föltétele, hogy az ifjat megtörje előbb, mielőtt magát birtokába adja. Méltóságos és némi sértett büszkeséggel telt állást vőn tehát magának, s egyenesen kitárá Pistának, hogy szívét, kezét elraboltatni nem engedi; mindkettőhöz csak nyájas figyelem és sima tisztelet fog vezethetni. Kegytelenűl fordúlt meg e szavakra s betűnt a ház ajtaján.

Pista helybe meredve maradt egykorig. Világos lett lelke előtt elhatározott boldogtalansága. Erzsikét nem látá így soha. Kisasszony beszélt belőle velem, gondolta magában, és fogat csikart. E mellett a lányka fülében arany-függőt sejte meg, mint vélé, Kornél úrfi ajándékát; mit azonban Póli dugott volt búcsuzáskor, kegye emlékeűl oda.

A szenvedő szív, mely közel vala mennyéhez egykor, nem szokhatik mindaddig vesztéséhez, míg minden remény-szálacskát szakadva nem lát maga előtt. Pista megkisérté még egyszer szerencséjét, s megfárasztá még egyszer kérőjét. Ugyan azon vala a válasz; noha Erzsike szavai lágyabbak, biztatóbbak; de miket mint keveset jelentő szólásformákat, s megszokott enyhítő szereit a kosárnak, felede a kérő híven megadni a kéretőnek. Pistának lelke elbúsult, de kínja benn emésztett csak, panaszt nem hallott szájában, könnyet nem látott szemében senki, szótlanúl járt-kelt, végezte dolgát, s magok a szülék sem sejték a vulcánt, mely belül lángolt. Pista nem átkozta Erzsikét, sőt szíve gyakran hajladozott menteni őt; de forrott indúlatja, boszúja Kornél, s általában úrfiak ellen. Egy pár hétre, mely alatt Pista nem látta Erzsikét, nagybátyja a kérő hírül hozá, hogy az öreg juhász jegy-váltásra viszi be leányát Pestre. Pista ekkor tett le végképen minden reményéről, s habár Kornél iránt nem is birt enyhűlni, enyhűlt a lányka iránt, kit rang és bőség könnyen leszédíthettek egy szegény subásnak szerelméről.

Bizonyos akart lenni még is: igazat tartott-e a hír? s megkémlelte a juhász-házat. Les-bokra mellől látta, miként ül fel szekerére a juhász, s mellé kissé megsápadt leánya. Ég és föld szakadt Pistának szívére, a mint a kocsi elzörrent. Dúlva, vesztve volt neki e pillanat óta minden, rém-árnykényt járt a faluban, irígylett minden öreget, ki nem soká viendi már a hosszú életet, irígylett minden halottat, ki nem kénytelen szenvedni többé! Ily bánatában, nem vala ereje bevárhatni visszatértét az úrfi menyasszonyának, fogá fegyverét, s szeme után útnak erede. Szüléinek nem vala ez szokatlan; mert fiok az uraság vadászával, vagy csőszeivel gyakran vadászott; de Pista nem tért estvére haza, nem következő napokon is! Pista nem tűrhető bújában a katonaság közé sietett, ellenség és halál eleibe.

Gyulának nyugtalan vala éje, s szemére álom nem ereszkedék. Kornéltól, eddig is titkos valami tolá el őt mindíg, de érzete iránt bizalmatlan vala; mert úgymond, hajlunk azokban, kik bennünket világi ügyességgel meghaladnak, hiányokat találni, hogy mintegy kiegyenlíthessük önmagunkkal őket. Most Pista szavai után, kénytelen vala tudni, hogy Cili kedves növendéke körűl veszély forog; aggódva hánytatá elméjében Kornél figyelmét a lányka iránt, s félté tőle annak nyugalmát, boldogságát. Eltökélé magában, hogy figyelmeztesse őt a veszély iránt, s reggelre kelve el is küldé Vincze a maga legényét, Gyula levélkéjével Várfokra, melyben ez általánosan, nem érdekelve Pista történetét, inti növendékét, hogy Kornéltól, szíve érzelmeivel ovakodjék. A legénynek parancs adaték, hogy a levélkét titkon egyedűl Cilinek nyújtsa által.

Gyula előbb Uzay dolgait hozá rendbe, mi végett Vincze is elkiséré őt, még távol esvén Klárcsi egybekelésének határ-ideje. Gyula reménysége felett boldogúlt a közbirtokosokkal. Zajoskodáshoz voltak elkészűlve eleinte mindnyájan, minthogy előttök heves ügyvédek vezérkedtek; de Gyula halkkal és simán lépett fel köztök, s hasztalan jogvitatások és törvény-dörögtetések helyett, békesen tört egyesítni a kölcsönös érdekeket. Engedett, hogy követelhessen, s így apró szivességekért fontos nyeréseket cserélt küldője számára. Itt közelebbről volt alkalma meggyőzni Vinczéjét a felől: miként minden emberi szív rejtekének van nyitó kúlcsa.

Harsagon Vincze a fogadóba akart beszállni. Nem barátom, mondá Gyula, a mely fát levágni akarunk, tövéhez kell annak állnunk, s a generálhoz hajtata be.

*

A generál egy volt azon kevés férfiak közől, kiknek minden tapasztalásaik és tudásaik kifolyók és tettbe menők.