Part 4

Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is nyugodtnak tudjam a magáé alatt!

Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson Gyulájával össze.

Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek, gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni akarni.

Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a generálnál.

Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk, egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend vesztened soha.

Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy újra veszteni legyen kénytelen.

*

Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás, asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám. Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról, a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét. Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon, tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta ebét.

A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is, im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.

Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe, a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé: nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik, mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá töltött borát s e dalt éneklé:

Szegény subás! egy szeretőt Ne tarts, intlek, hanem kettőt! Tartsd a nyalkábbat úrfinak; Komaságba majd meghínak.

Bóbás kalap jő fejére, Páva gyanánt lép előre; Ha rá ér, majd rád is tekint, De az úrra másként kacsint!

Ne süss le nap oly derűlten, Gaz s hűtlen jár itt elhitten! Megérem még, hogy borúba Merűlsz te is, mint én búba!

Meg, hogy a ború méhéből A menny nyila szív-rablót öl! S lány is megbánja későre, Hogy haját tűzte fésűre!

Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.

Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat, reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.

*

Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök. Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt, mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora késlelteté.

Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá, vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály aggodalma.

Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala, szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde, térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül, körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben, s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.

Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.

Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának. Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak, sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle, elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede, mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.

Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg, miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.

Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.

Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.

Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?

Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.

Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak. Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját bizonyosan felfogja találni.

Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan, hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan tűnődve találá.

Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha. Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni. Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr, különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett, csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne, szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind, új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a beszélgetést és figyelmet.

Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és tisztesség; mert ezek szép jegyesét, még egyszer oly széppé tevék, s tekintélyt adának ipája házának.

Kornél el volt bájolva Erzsike által. Nincs ledér csapongó indúlatnak ösztönzőbb ingere, mint vele ellenetben álló ártatlan tiszta kedély, és szeplőtlen épségnek bájai. A lánykának ritka szépsége, arczán és tagjain az ifjúságnak kelleme, melyet természetnek ártatlansága leplezett, Kornélnak mint értőnek, ritka bájos jelenetek valának, s szíve gerjedelmeinek csakhamar hő vágy-tárgyai levének. Már előbb rokon kedvtelések némileg barátságba hozák őt Kálmán báróval; most mint ház fiscálisa, kinek mindíg akada dolga künn, örömmel ajánlkozék ki vele nyiretésre.

A mi két városi uracskánk, miként efféle esetekben lenni szokott, gondosan titkolá egymás előtt külön saját kinézteit.

Remélem barátom, mondá útközben a báró, a szép paraszt leányka iránti czélzásaid, nem fognak gázolni annak szerencséjén?

Kornél hajlott neheztelni a kérdést. Szeretés és szerettetés, úgymond, oly szükséges játéka a szívnek, miként testnek a mozgás, s oly nyájas, és boldogító önmagában, hogy abból minden czélzás biztosan kimaradhat. Kölcsönös becsadás, kiválasztatás a tág teremtésből, léleknek egymáson csüggése – már magokban is kedves gyönyörök! összehangzani érzetben, gondolatban, kölcsönösön példány-képűl szolgálni egymásnak – magokban is nyájas büszke érzelmek! Szabad jószág a hajadon egész az oltárig, s a velei mulatozás, nyert idő és nyert birtok mind a két részről; sőt bár kié legyen is idővel a leány, azon órák öröme az enyém, miket jelenben vele töltök. Nem nyomorúlt szűk keblű önzés-e, csak kirekesztőleg akarni gyönyörködni birtokunkban, s nem silány portékává válik-e a szerelem, ha ekként birattatik? Nyájas tűzhely a lányka szerelme, mely ha egynek lobog is, többeket melegíthet. Kálmán báró mosolygá a lelkével rokon elveket. Szabad-e nagysád tett kérdését önmagához intéznem vissza, Angelica iránt? kérdé csalfa mosolylyal Kornél.

Bizvást, felele Kálmán, én neki mindenek előtt férjet nézek ki embereim között.

Jámbor név-viselőt! kaczaga Kornél; a terv nem rossz, sőt némi színét is viseli a nagylelkűségnek; sajnálom, hogy hasonlót nem tehetek magam is. Ezért becsűlöm én a pénzt és vagyont; még lelkünknek háborgó hullámzását is, tükör-simává birja az kiegyengetni.

Uracskáink jól érték egymást. Mindketten olyannak képzelék csábos kedvtelésöket, melynek fonalát biztosan vélék tartani kezökben, s akkor szakíthatni azt meg, mikor tetszeni fog. Eredeti gondolatnak nevezgeték magok közt, az ön becses személyeik ügyelete alatt esendő nyíretést, s puszta mulatozási vágy ürügye alá rejték külön kilátásaikat. – Folyt a nyíretés, miként különben is fogott volna folyni, ha a méltóságos uraság otthon marad is; mert a két uracska hűs szobában enyelge a szép báránykával, a csinos Erzsikével, ki váltig fárasztá magát körűltei sziveskedéseivel; majd zsindiczét hoza tiszta tálban fel, a varrott szélű abroszszal terített asztalra, majd friss nyomású gomolyát tőn vendégi eleibe, majd a környéket mutogatá meg nekik, tele gonddal, ne hogy unatkozzanak, s nem sejtve, hogy kis személyével mi jól mulatják ők magokat! Tréfa és pajkosság özönlék az ifjak ajkairól; Erzsike híven viszonzá a viszonozhatókat, s igézőn pirúlva mellőzé a szabadabbakat. Szárnyon röppent el neki azon pár óra, melyet leereszkedő urasága a majorban töltött; de nehéz ólom terhelte az időt szegény Pistára nézve, ki hűs forrásnál, a két fánál, lesben ült kínos féltés között, s hegyen tengeren túl óhajtotta a nyájas uraságot, s főkép Kornélt, kivel nyájasabbaknak lelé Erzsike szemváltásait.

Készűltek az udvarban, Pólinak Szögváryvali egybekeléséhez. Kornél, a színészet barátja, megpendíté, hogy színdarabot kellene előadni, mi nem is vala a háznál szokatlan dolog. Szívesen felkapatott az eszme, s kiválasztatott a játék-darab. Kornél kiosztotta a szerepeket, mikből Szögvárynak is jutott. Személyzetbe vétettek a szobaleányok is; de egy leány-szerepre nem akadt személy. Ide czélzott Kornél, s Erzsikét javasolta erre.

Épen hűs forrásnál borongtak a szerelmesek, a mint Póli Erzsikeért küldött; borongtak, mert Pista elégűletlen volt lányának az úrfiak körűl elvesztegetett nyájasságaival, s kitört szemrehányásaival, mik nem igen szivesen vétettek. Most egészen elborúla Pista tekintete, sötét lőn arcza, megrázá subáját – s mene nem ügyelve Erzsike hivásira.

Habozott ez: menjen-e, nem-e? Tartá még élő szerelme, vonzá már csapkodó hiúsága. Nyert még is amaz, s eltökélve volt nem menni. De újabb követ jött érte, atyja illetlennek látta megvetni az uraság parancsolatját, mit eddig nem tőn; Erzsike felöltözött legdiszesbb ruhájába, s a kastély felé indúlt. Utcza-szegleten állt Pista, komor pillantattal felelt Erzsike nyájas intésére, és szembe vágott kalappal csapott be előle a közön. Erzsike, mintha súly vonná vissza lépteit, nehéz szívvel tette útját. Gyakran történik életünkben, hogy előérzetnek borongási járják lelkünket akkor, mikor baleset csügg sorsunk felett. Erzsike is szívszorongással tért be az udvarba.

De csakhamar felvidúla itten. Póli értesíté őt hivatása czéljáról, s mind ő, mind a szobaleányok oly ártatlan, oly kedves időtöltésnek, oly nemes mulatozásnak festék előtte a színi előadást, hogy Erzsike megkönnyűle érzetében, s majd neheztelni vala hajló Pistára, ki elég bohó bír lenni gyanakodhatni, ily gyermekség miatt, tiszta erkölcse és hűsége iránt. Kornél, mint rendező, azonnal leczkéi alá vevé őt; felfogatá előbb vele a darab szellemét, majd a külön szerepek jellemzéseit, eleibe adá a mimikának azon előrajzait, mik szerepébe vágtak, próbáltata vele hangot, állást, mozdúlatokat, s tanítá kiadni ezekben az indúlatokat. Erzsike a bámulásig fogékony vala, sokat adván neki az anyai-természet, s titkos kéj is munkálkodván mind tanításban, mind tanulásban. A játékszínnek regényes ingere, varázs hatalommal kapá meg a lányka éber képzeletét.

A nőnem körűl gyakorlott Kornél, kiszámolt fortélykodással használá a keresett alkalmat. Erzsike betanítása nem esheték meg apró biztosságok, tréfák és enyelgések nélkűl. Kornél csak gyöngén halada ezekben, ne hogy elriassza a félénk galambkát. Első gondja vala bizalmát nyerni meg, mintha csak nemes mulatozás volna minden czél; majd hiúságát vonni játékba, hogy emelve, becsűlve érezze magát általa. Eléré mindkettőben czélját; a lányka csakhamar bizalmas sőt hálás kezde lenni azon ifjú iránt, ki ismeretlen pályán oly biztosan, oly szíves fáradozással vezérlé őt, s nem sajnála bajlakodni vele, egyedűl azért, hogy nélküle örökre szunnyadni fogott tehetségeit kifejtegesse. Szintígy részint Kornél biztató dicséretei, részint játék-próbákon a többieknek magasztalásai, szédítve hízelgének a lányka hiú kedélyének. Becsültetve, inkább kezdé becsülni önmagát és nyájas önelégűlés dagasztni keblét. Horgon vala jó Erzsike, hiúságnak és csábításnak veszélyes horgain!

Ma vala ő először este a forrásnál boszús, Pistája és ennek szemrehányásai iránt. Neheztele, hogy őt rabúl kivánja tartni szerelmével, s elvonni a legártatlanabb kedvteléstől, sőt magától az illendőségtől is.

A próbák naponként tartatának, s mindegyikével növekedék a közelítés Erzsike és Kornél között. Szerepeik egymásba folyának, s ezeknek biztosságait, Kornél csakhamar áttudá vinni életi társalgásába is a leánykával. Epedő pillantatok, édes nevezetek, átkarolás, elkerűlhetetlenek voltak előbb a szerepben, később eltürettek azon kivül is, s végre szokottak és óhajtottak lőnek párunknál, hol szolgált az alkalom.

Eljátszatott a darab, s közelégedéssel fogadtatott az a nézők által; egyedűl Pista, ki a cselédséggel és szülőivel köztök vala, mene ki dúlottan a nézőhelyről. Egyszerre idegen lőn Erzsike neki, az új pálya, melyen föllépe, a színi képzetes köntös, kifejtett új tulajdonok, rangos test-állás, szavak, mozdúlatok, mind borúsan érezteték vele, hogy leánya felibe szökék neki és paraszti sorsának. De még inkább dúlta őt, látása a Kornél és Erzsike szerepei kölcsönös biztosságainak. Kínosan gyűrte e látásra össze, kezében tartott kalapját, s az e mellé Erzsike által tűzött virág, tépetten volt elszórva körűlte a nézőhelyen. Annál élénkebb öröm zajgott Erzsike atyja keblében. A sok magasztalás, mely leányára, a sok örvendezés, mely magára, úri rendek által halmoztatott, megszédíték a hiú öreget, s kiskorig magát az aggódó anyát is. Ezen utóbbinak az urakkali tartás nem vala inyére soha, s játékszíni szabadságok pedig, mint igen szigorú erkölcsű, s a babonáig vallásos egyszerű személynek, csaknem botrányok valának. De ő igen szokva vala, a háznál nem ügyeltetni akaratjaival.