Part 5

Most már Matyi épen úgy érzé magát, mint azon szepegett fiú, kit ingerkedő gyermek-csoport vett körül, de látván őrjét érkezni, vérszemet kap, s védői helyzetét ostromlóiba teszi által. Igaz arany ember is vala Leguli. Megmutogatá ő kegy-urának, a szeszély-csínek határszéleit, kijelelé azon réseket, miket jó eleink – kik a korlátoló törvényekben inkább jó szívöket és nemes büszkeségöket követték, mint a szigort – a törvénykönyvben hagyának: kinyújtá előtte a törvény pórázát, hogy lássa meddig nyúlik az, kifejtegeté a húzás halasztás jótevő menedékeit, és törvénykezés proteusi fogásait. Ó spectabilis amice! ekként örvendezteté Matyit Legulink, nincs jó ügyvédnek rossz ügy, s kit kerékben törének, csak abban vétett, hogy ügyészét nem választá meg. A fiscalis actiók? nevökben rémítők talán, de miként méh az első csípésben, ki is eresztik a levátában fúlánkjokat, s azontúl keveset ártanak. Bár halálunk órája ne érkeznék előbb, mint ezekben az itélet!

Most vala már Matyi az igazi úton, vasgyúrói szenvedélye kielégítésében, a nélkül, hogy szorongva remegni kényteleníttessék, a törvény vaskarjától lehető meggyúrattatását.

Legulinak első dolga vala: életre hozni a Bélteky-nemzetség minden elavúlt pöreit, vizsgálatra venni minden ősök lehető jogait, s a törvény kerekét, miként kegy-urának üdvös vala, vagy megindítni, vagy megakasztani. Matyit úgy is berántá a törvénykezés szenvedélyébe, hogy ez csakhamar egyik elemére ismert benne. Szintúgy létezvén ebben új birtok-hódítás, visszahódítás, egész háborút sejtett a törvénykezésben. Szavak pattognak lőszerek, és sértegetések nyilak helyett, ügyészi fortélyoskodások benne a tactica, oklevelek a fegyverek; s abban is szépen megegyeznek, hogy bő eleség és pénztár kell mindkettőhöz.

Most Matyi legelőbb is, roskadó ősi háza helyébe, lovagi vár-kastélyt építtete egy domb oldalába, bástyákkal, felvonó-híddal, és vár-toronynyal övedzettet. A bástyákat, ágyúk helyett mozsarakkal rakatta meg, melyek a vár ünnepélyein, s gyakran a vár-úr jó kedvében, borzasztólag ledurrogtak a völgyre, s be a falukba. Kapu felett a Bélteky-czímer pompázott; két oldalt pedig – minthogy Leguli kifürkészé vala, hogy egy Bélteky-ős, király vadászatján, egy kárpáti medvét fojta meg, másik pedig egy török bajvívót taposa halálra – ezen két történet álla, colosszi nagyságban, parázs kőbe, durva vésővel kifaragva, mintegy bevezetésűl a bent lakó hős ivadékhoz.

Az új lak nagyszerűsége és Leguli serkentései, nagyobb mérszereket nyújtának Matyi vágyainak is. Hős lelkének egyszerre szűk pálya lőn lakó faluja; kivágyott abból zajlani és bámúltatni. E végett nem esheték ezentúl installatio, restauratio, követválasztás és nevezetes gyűlés a megyében, mit Matyi hős jelenlétével meg nem tisztelt, s munkás részvétével egy vagy máskép meg nem jelelt volna. Minthogy pedig egy pár gyűlésben a hús árát, akkor midőn minden körülmények felemelésre mutattak, leszállítni segített, egy pár tisztválasztáson néhány cimborát, érdem helyett merő barátságból hivatalhoz juttatott: mint illik, méltó joggal számot tarta a szép hazafiúi névre is. Leguli, hű árnyéka mindenütt, ezt meg sem tagadá tőle.

Matyi különczségei, elvonák ugyan köd-páraként Mari szép egét, de még sem sötétíték el azt végképen. Szokás és kötelesség szent kegyelete, élöket szedék nála Matyi fonákságainak. Boldog kéjes nem lesz ugyan házasságom vele, így szóla magában, de nem is örömtelen! s Gyulájára tekinte. Férjével nem vala ugyan elégedett, de külön vágyak sem nyugtalaníták szívét. Kedvteléseik nem egyezének tehát nem keresék egymást. Csak mult században is, ha nem egyeztek a házasok, nem húzakodtak, nem váltak mindjárt; hanem tűrt a jobbik, vagy gyöngébb, s ház becsületére nézett a hibásabb, az erősb is. Mari lelki ereje, nemes érzelmekben és biztos tapintatban állott. Ő csak kötelességet érzett férje iránt, nem szeretetet; de kötelessége felől kétkedni sem tudott, nem annyira elvbeli meggyőződésből, mint homályos, de mégis biztos erős érzelemből, mintha az máskép nem is lehetne. Ezenfelül most egészen anyává olvadott ő által, s kisdede vala mindene.

Azonban egyszerre verődtek felette össze a fellegek. Gyulája, ki eddig kirekesztőleg sajátja vala, petyegni kezde. Kedves hajnala ezen kor, a testi és lelki fejlődésnek, s a szüléi kert első zsenge virága. Kéjes órákat varázsolt ez pillanatokká a szerető anyának; de az atyát sem hagyá épen érzéketlenül. Elveink inkábbára önünk kivonatjai; s így kedves eszméje lévén Matyinak is, fiából nagy magyart nevelni, zajgó örömmel kapogatá fel, és tolmácsolgatá a kis gyagyogónak minden szócskáját és mozdúlatját, s fejtegeté azokból barátinak az egykor leendő nagy magyart; mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem, látni vagy csak hinni is, hogy tőle valami nagy születék? A czimborák, mint gondolhatni, még a fejtegetésen felül is látának és hallának; ömlő dicséretek, magasztalások kapának meg apát és fiút, és ragadának gyakran túlságok felé, nem csekély aggodalmára Marinak, kinek most egész estéken át, el kelle lennie kedves fia nélkül.

Zöld mente, skarlát-szín nadrág fekete üleppel, sárga csizma sarkantyúval, s tollas kucsma öltetett a fiúcskára, s Matyi így beöltöztetve mutatván be őt Marinak: nézd annya! így kiálta villogó szemekkel, így járnak az angyalok! vagy járnának, igazítá magát, eszmélvén, hogy az angyalokat mind köntösetlen festve látá, ha ruhára volna szükségök. Mariban az első pillanatban, édesen küzdött anyai hiúság a tisztább eszmélettel; mert Gyula valóban angyal volt.

De édes férjem, ily szókkal simúla Mari esdekelve Matyihoz; az angyal nem beszél ám olyakat, milyekre ti fiamat tanítgatjátok!

Ej mit! dörgé Matyi, a magyar ne legyen czukros szájú. Én édes Marim – itt némi oktatói tónt és állást vőn magának Matyi – különbséget teszek ledér szitok és káromlás között. Ez fekete lélekből, amaz csak pajzán szájból jő, mely nem egyéb vaktöltésnél, és puszta hangnál: elpattog, a nélkül, hogy sértene: azonban hagy mégis egy kis katonás edződést szívben és viseletben, melyben az ember szívesen tetszik magának, s melyet én a gyermekben szeretek. Hidd el édes Marim, az oly asszonyos ajakkal, melyet minden kis szitkocska kificzamít, rendesen asszonyi puhaság, vagy legalább némi gyávaság van egybekötve; pedig nem szenvedhetem azt, ki még önvédelmekor is béketűrő tud lenni! Aztán a hová parancsolás kell, s tekintélymutatás, a szitkok pattogtatása nem megvetendő segítség. Ismerek fiatal szolgabirót és katona-tiszteket, s Vilmos hadnagyom még többeket ismert, kik gondos gyakorlással tanulták be ezeket.

Úgy látszik, nagysás asszonyom! megjegyzé Leguli, hogy a szitok, mintegy kiemeli a haragot a szívből, s megelőzi az ocsmány bosszút; s tán ez az oka, hogy a csendes emberek bosszútállóbbak szoktak lenni. Egyébiránt úgy vélem, Gyulánál mi helye sincs az aggodalomnak; gyermek felejtni szokta idővel azt, mit nem értett.

Marinak több ellenvetései valának ezen apologia ellen; de mikkel elhallgata, jól tudván, hogy úgy sem fognának sikerre vezethetni. Nem illik! ezt veté egyedül ellen Matyinak, mintegy kitérvén, a nyomósabb okoknak; mert ismeré férjét, hogy hol ez fejét kötésbe hozhatá szíve kedvtelésével, s ennek okot vagy színt adhata, nem bíra tágítni többé; magyar és katonai vétségnek tartván ingadozni, vagy engedésre bíratni. De Marinak is anyai örökje vala, nyílt mezőn nem harczolni férjével soha.

Mari atyja, az öreg Szögváry, mint nagy és gazdag nemzetségből származott ifjú, egykor óhajtott vőlegény volt a maga környékében; annak nézték őt Mari anyjának szüléi, maga a szűk örökű lyányka is. Könyv-tudománya ugyan csekély vala, de az élet forgása, s körültei öneszmélések, úgy megedzék gondolkozását, hogy általában egynek tartaték a legjózanabb fejek közöl. Innen nője megtevén maga szerencséjét, szerelmen kívül mély tiszteletet is viselt férje iránt kebelében. A világért nem fogta volna őt tézni, sem saját akaratát előzve vagy tolakodással pendítni meg. Akarás és rendelés a háznál, azt tartá, isten után férje dolga, segítés és eszközlés a szelid nőjé. Ez vala az első szabály a háznál, s második az illés. Illik, nem illik, ez vala az elhatározó ige, erkölcsi életfolyási körülményekben, mely igék a háznál inkább némi homályos, de mégis ritkán hibázó tapintatban, mint mesterséges okoskodásban gyökereztettek. Innen későbbi korban, az asszony ritkán fogadhata el első látogatású új házaspárt, bosszankodás nélkül; látván sok új menyecskét, miként új csalánt, zsartos akaratocskákkal korán csipkedni férje körül, korán felibe indulni a házfőnek, s hamar feledni a szerény hátravonulás bájos korlátit, melyek közt oly nyerő, oly hódító a nőnem.

A nevelésben is, e két szabály vala Szögvárynénál a vezér-fonal. Fia ugyan szabad akarattal s tőle függetlenül neveltetett iskoláiban; de Marit egyedül ő képezé. Leány-gyermekeknek akaratot engedni káros, így vélekedék. Holtaiglan más fog neki akaratot kölcsönözni; szüle előbb, férj később. Sors teendi, hogy a függés ezen lánczai rózsák legyenek-e egykor vagy durva érczek? Minek zsartos vágyakat költeni és éleszteni, az öntagadásra mindig készen állni kellő kebelben? Szokjék a leány lehető rosszabbhoz; lehető jobbhoz mindenkor könnyen bírunk szokni. Így növekedék Mari, szívében anyja után, elméjében pedig atyja és Káray nevű tanítója után. Ez utóbbitól úgy látszék, inkább kapott kedvet a tudományokhoz, mint azokban nyomósabb ismereteket.

Matyi, ki a vendég-szeretést egyik fő magyar jellemnek tartá, mohón kapa minden alkalmat, vendéget láthatni házánál, annyival is inkább, hogy ez víg kedvtelésével is egyezék. Most születése napját ünneplé, s az udvar tele állt hintókkal. Estére azonban csak zajossa maradt a vendégnek. Mari szobájába vonódék vissza, de Gyula, atyja parancsára a vendégeknél maradt, s gyermeki pajzánkodásival segítette ezeknél nevelni a zajos vígságot. Éjfél körül belépe Marihoz, ki még fenn dolgozott, Matyi, ölében hozván fiát, és Leguli.

Fiadnak változása történt, mondá Matyi.

Mari, mellé riadt kedves gyermekének, átvevé azt, s látá, hogy a gyermek lángban van, arczája tüzel, s erre csodás sebességgel szökdel. Aggódva nyomá ajkára csókját, s borzadva sejté lehelletén, hogy a fiú bort ivott.

Kedvesem! az istenért, ennek bort adtatok! – kiálta.

Nem sokat édes Marim, monda Matyi, így erősödik a gyermek.

Édes Matyim, én gondolnám, a természet maga rendjén és idő szerint erősít; s a lángvérű gyermeknek, tüzes ifjúnak csak méreg lehet a hevítő ital, mely jövendő sinlésnek magvait hinti el a fejledező testben.

Helyesen nagysád! mondá Leguli; de a szokás, ez a hasznos kiegyenlítő az életben, természetet változtat, told, pótol, s hozzánk simítja az elálló dolgokat is. Nem árt szoknunk azokhoz, miknek idővel ki nem térhetünk. Ki tudja mi lesz idővel Gyulácskánkból?

Úgy van édes Marim! hadd szokjék. A vízissza magyart, bor-ontó hazájában, úgy is úgy képzelem mindig, mint a mezítláb járó csizmadiát! Ezzel megcsókolván Matyi feleségét, visszatért Legulival a vendégekhez.

Marit, egyedül maradván gyermekével, gond tépte és aggodalom. Ez nyugtalan álomban hánykolódott, és tagjai rángatóztak, mígnem a természet émelylyel segíte baján, mire lassadán elcsöndesedék, s mélyebb álomba merüle. Anyja gondba sűlyedve ült felette, s hánytatta elméjét: miként menthesse meg jövendőre kedves magzatát? Nyílt csatára kelni a férfiakkal, sikeretlennek látá; fortélyt forgata tehát, s a szürkület már fejteni kezdé szobáját az éji homályból, a mint tervével elkészüle.

Fián, ki felébredtekor iszonyú főfájásról panaszkodék, legelőbb is nyájasan sajnálkodott, és korholta a czimborákat, kik kedves gyermekét nem kímélték. Majd ezt a bor káros munkálkodásira teszi figyelmessé. Ekkor, nehogy rontson másfelől, míg egyfelől építni törekszik, atyja tekintélyét kívánván megmenteni, festegeté ennek jóságát, Leguli és társai rovásaikra róva minden kedvetlent, mit a ház körül immár a gyermek is sejdíthetett. E közé számolta a tegnap estveli boritatást is. Hozott fel néhány apróbb eseteket, mikben atyja jóságával a czimboraság visszaélt, s amannak egyéb hibát nem engedett fia előtt, mint önerő hiányát, melyet egyedül a jó szív szerfeletti hajlékonyságából származtatott.

Mindezeket a gyermek felfogásához képest azzal a besímúló kedvességgel adá elő Mari, mely neki oly igen tulajdona vala. Eleven színekkel festé fiának, miként igyekszik a dős-társaság belőle majmot csinálni, miként használják az ő kedves gyermekét egyedül nevetség tárgyáúl; itatják, illetlenségekre tanítják, ingerlik, nógatják, hogy kaczaghassanak rajta. Felizgatá öneszméletét, s nemes büszkeséget gyúlaszta kis keblében, azt tolmácsolgatván előtte: mily dísztelen dolog legyen, nevetség tárgyául alacsonyíttatni le. Ha atyád parancsolja édes gyermekem, inté őt Mari, légy köztök addig, míg ő akarja, tedd azt mit ő rendel, de csak kénytelen engedelmességből és ne kedvből, hogy lássák az erőszakot rajtad; meg lássd korán felhagynak veled.

Mari ezen fogása, a legóhajtottabb sikert szülé. Gyula egy vándorló olasznál látott majmot, czifra bohó köntösben tánczolni, s azon képzelet, hogy vele ugyan azont akarják, mit majmával az olasz tőn, keserű érzést szüle nála. Méltatlanságot érze maga iránt, és nemes kevélység kezdé emelgetni kis keblét. Ezen érzelem a történtek szégyenével párítva, annyira élesíték őt, hogy a mint atyjától először beparancsoltaték, csak anyja előtt tett azon fogadása, hogy atyjának mint jó fiú engedelmeskedendik, tartóztatá őt bosszús kifakadásoktól. Azonban csakhamar visszaparancsoltaték a kis duzmadt, s ez e nap óta teljesen haszonvehetetlenné lőn atyja czimboráinak. Képzelgő ez is mint annya! mondá végre bosszúsan Matyi, s néhány hasztalan próbák után felhagya fiával.

Mari szive örömben repesett az első diadalmon. Hogy kedvesét még inkább sajátjává tegye, önbizalmával sietett meghódítani viszonbizalmát annak. Úgy szólt, úgy bánt vele, mint érettebb korúval, kinek már eszéhez, szívéhez, bízni lehet, apróságokban megbízogatta őt, s kis titkokat kötött állhatatosságára. A gyermek ez által tiszteltetve érzé magát, s ezen érzet kedves ellenetben álla a majom alacsonyító képzetével. Csakhamar kitűnt ezen indulatja minden mozdulatán, képe komolyabb színt ölte magára, mely ritkán vonula mosolygásra s még ritkábban bocsátkozék kaczajra; léptei szilárdabbak, férfiasabbak levének. Kedvetlensége a czimborák iránt, naponként mélyebben gyökerezék szívében, s azt kifakadásoktól egyedül atyja tekintélye óvá, ellenben anyját a képzelgésig tisztelé, s gyöngéd keblének minden vágyai, iparjai, az ennek-tetszésben határozódának.

Mari ezen nevelési módja és figyelmeztetései, korán kifejték Gyula lelkének jellemét. Látván atyja példájáról: mily bíztalan kormányzó a csupán jó szív, korán megszokta ész-fontolásra eresztgetni előbb minden tettét, s azt fogadni vezérül. Szilárdság, önerejűség, önbizalom, büszkeség, mély de bevonult érzelem, szabadság szesze, és iszonyodás minden erőszakoltatástól, férfias rátartás és viselet, lőnek korán tulajdonai. A nemismerő könnyen tévedhet vala benne, komolyságát hidegségnek, józanságát érzéketlenségnek gondolhatván; a ritkán nyilatkozó, a nehezen szövetkező, a bizalmával fösvény fiút, könnyen önzőnek, barátságtalannak vehetvén.

De a ki felé szíve vonzott, ki bizalmát megtudá nyerni, győződve lőn az forró érzelmeiről, érte minden áldozatra kész jó szívéről, és minden jó és szép iránt lángoló lelkéről. Mert ezeknek úgy Mari, mint a fiú saját eszmélete, naponként több-több élelmet adának. Anyjáért égett indulatja a gyermeknek, s ő volt neki minden jóság, minden emberi tökély példánya.

Mari nem állapodott itt meg kezdett munkájában; magára vette oktatását is Gyulájának. Eleinte az olvasásig jól folyt a dolog, édes anya tanított, szerető fiú tanult, s bámulásra méltó volt a haladás. De most fájdalmasan érzette Mari, hogy maga sem sokat tanult valaha, s nemes elhatározással szánta magát tanulásra, hogy taníthasson. E részben nagy segélyére volt neki Káray, ki gyakran megfordúlt a háznál, és a kasznár, egykori tanuló-társa Matyinak, s mindig elsőbbek közöl való az iskolában Mari ezekkel értekezék, s mohó szorgalommal lőn tanítványukká. Olykor álmától lopott el egy pár órát, hogy fia oktatására szükséges könyveket olvasgasson. Miként jótévő csatorna, felfogá a forrás-vizet, hogy azt szükségre, haszonra vezesse; s míg a férfiak erdőn, mezőn zajgottak, ő vas béketűréssel tanítgatta fiát; s utóbb sokszori magányának legfűszeresb éldeletei, a tanítás ezen órái valának.

Volt egy az atyai szív jellemei közt, mely a gyermekbe korán átgyökeredzett. Honszeretet vala ez, s kedvező hajlás minden iránt, a mi magyar. Gyakori beszélgetés anyagja volt a háznál: dicsérése a magyar földnek és névnek. Gyula korán megszokta önesze rovására kétkedni azokban, miket atyja monda vagy tőn, és Mari kiszámolt műve vala az, hogy a gyermeknél a fiúi tisztelet, csak engedelmességből, és ne tekintély-bálványzásból álljon. Így Gyula előtt gyanus vala eleinte Matyi magyarkodása is. De látá, hallá, hogy e részben minden vendégi kezet fognak vele, s maga édes anyja, és Káray is, kiknek gondolkozásokról magas képzete vala, tisztelő hévvel szólnak nemzetök, hazájok felől, s nagy részben javallják Matyi buzgólkodásait. Továbbá azon kevés idegen nemzetüek, kiket Matyi házához és asztalához kaphatott, rendszerint oly salakok valának, hogy azoknak a hasonlítgatásban, nemzetök kárára csak veszteniök kelle Gyula előtt. Mindezek korán nagyképzetet és forró buzgalmat szültek a gyermekben minden iránt, mi magyar nevet és magyar hazát illető.

Mari és Káray, kik győződve valának, hogy azon honszeretet, melynek csupán vak indulat és iránytalan büszkeség az alapja, nem egyéb önző pártoskodásnál; félvén egyszersmind a Matyiban mindig szem előtt forgó példánytól, arra törének, hogy a gyermek ezen kellő érzetének, korán nemes irányt adjanak. Figyelmezteték őt a magyarnak szép nemzeti tulajdonira, tehetségeire, sajátságaira; de egyszersmind hibáira, gyöngéire s szorgalomban, tudományban, és míveltségben, sok, történeteibe és körülményeibe szőtt gátló okok miatt lett elmaradásaira. Ezen figyelmeztetést azonban úgy intézék, hogy a jó oldal tetszőleg kitündököljön, s rést adjon a nemzeti előszeretetnek. Több szomszéd jeles nemzeteket hordának fel a gyermek lelkének, s kedvező színekkel rajzolgaták előtte azokat, úgy ejtvén az összehasonlítást köztök és a magyar között, hogy többekben ugyan ennek, de némelyekben s főkép a míveltségi haladásban, amazoknak nyujtassék a koszorú. Megjegyzék, hogy miként oroszlánt, tigrist, nem fogoly-ketreczeikben, úgy nemzetet is nem az idegenben, hanem saját hazájában kell megitélni; s az egy két csapongóról egész nemzetre húzott következtetés, épen olyan, mintha hullott férges gyümölcs után itélnénk a fa terméséről. Nemesíték a fiú érzelmét azon tanúsággal, hogy honszeretet és idegen érdem tisztelése, atyafiasan megállhatnak egymás mellett; emelék lelkét azon oktatással, hogy a valódi honszeretet és nemzetiség, áldozatul vagy legalább használatul kívánja minden tehetségeinket, s csak az az igaz honfi, ki hazája javát és díszét, saját köre és tehetsége szerint elősegélni törekszik. Mari ezek mellett gyakran nevetséges oldaláról festé fia előtt, a puszta csengő szavakban s hetykeségekben alakoskodó hazafiúságot. Káray pedig a görög, római és magyar históriából hordogata eleibe nemes hazafi-tetteket, s feláldozásokat; s így e kettős iparral, korán józan fogalmakra nyílt a gyermek elméje, korán lelkes buzgalmakra hevült szíve, szeretett hazája és hontársai iránt.

A gyermek, azon korban, melynek még önfontolás nem tulajdona, szivesen ered azoknak tekintélyök után, kiket kedvel és tisztel, s kedveltetve és tiszteltetve lát maga körül. Így Mari és Káray szavai, vetett égő üszkök valának a fiú gyúlékony lelkében. Lángoló képzeletét órákon át foglalatoskodtatta azon gondolat, miként leend ő egykor hasznos fia a magyar hazának, miként fogja elősegélni ennek haladását, miként fog erőket költögetni benne, miként ellesni a külföld míveltségi haladtait, hogy áthozhassa honfiainak azokat. Órákon át gyötré kérdezéseivel, nyomozásaival anyját és Kárayt; s amazt kifogyasztá gyakran feleleteiből, ennek pedig több-több idves oktatásokra nyújta alkalmat. Káray sejté a fiú kérdéseiből lelkének repteit, s nemes irány- és ipar-adásra használá azokat. Kifejté Gyula előtt, mily józan, mily sok ágazatú, mily tiszta fogalmú tudomány, míveltség, szorgalom és béketűrés kivántatik a jóakarat mellé abban, ki boldogítója, példa-adója vágyik egykor lenni nemzetének; s így ingert, erőt kölcsönöze a gyermek tudás-vágyának, szorgalmának, kitűrésének, s felkölté benne a gyermeki kor egyik legsikeradóbb rúgóját, az önmunkásságot.

Gyula nemcsak bámulatos előmenetelt tőn a tudományban, hanem mi a jó tanításnak egyik legkedvesebb gyümölcse, kedvet is nyere ahhoz. Atyja és a czimborák csodálattal lepettek meg, a mint a gyermek előttök, s néhány szomszéd vendég előtt tudásait kitárta. A kényben úszó anyát fúlasztá a köz magasztalás tömjéne; de lehivellé azt Matyinak egy kissé kétes javallása. Könyves Kálmán lesz belőle, s nem egyéb! dörmögé ez bajsza alól; magyar apáink kardot tudtak forgatni, nem könyvet.

Igen barátom! közbe szóla Leguli, ki egy idő-óta biztosabb lábon állt kegy-urával, s most mintegy birtoka megtámadtatását neheztelte; de a Rákoson nemcsak kardot, hanem tanácsokat is forgattak őseink.

Tőled hallám, felele Matyi, hogy míg tanácskoztak, egyik karjok a kardot fogta, másik a kantárt; ma már üres tanácskozásainkban, kezünk üres levegőben hadaz.

Azonban a többieknek udvarias vitatkozásaikra, megállapodék Matyi abban, hogy ha fia véres magyar nem lehet, mihez asszony-kormány alatt már csekély is a reménye, legyen tudományos!

A kasznár, ki jelen vala a vizsgálaton, s méltán részt tulajdoníta magának a köz megelégedésben, másnap jutalomul, egy nyaláb képet hoza Gyula számára, miket részint még iskoláiban, részint téli unalmaiban festegete. Nem nagy haladásra mutattak ugyan azok a festészetben; de Gyulának villogtak szemei az új kincs felett. Különösen a tájfestmények vonták magokra figyelmét. Bámult, kertet, mezőt, fát, hegyet láthatni papirra öntve; s keblében erős vágy éledezett: festeni tanulni. Nem hagya kérelmivel anyjának nyugtot, s az első képárústól, ki viasz vásznas festmény-nyalábbal járá a helységeket, vásároltattak számára kép-minták, és ólomtoll. Gyula órákról-órákra rajzolgatott, szinte az önfeledésig. Könnyen gondolhatni, hogy az első kísérletek, majd minden vezetés hiányában, mázolások valának inkább mint festések; azonban tőlök a korai lelkességet, s idővel a gyermeknek különben is vas türelmű hajlama mellett, a haladást nem lehete megtagadni. Most már, ha anyja el volt foglalva, s atyjánál vendég zajlott, legkedvesebb foglalkozása volt Gyulának a kertbe lopódzni le, s majd mintáról, majd néha egyenesen a természetről festegetni, s hogy anyja ne tévedjen a felismerésben, aláírni: mit tárgyaz festése? Elég inger vala neki minden jóra és szorgalomra az, ha kép igértetett, ha idő engedtetett neki ezen kedvtelése űzhetésére. Anyja vele naponként elégedettebb volt, s lágy szerelme hozzá, felebb már nem hághatott.