Part 4

Ezen szép okoskodás utasításából, mindent katonai lábra állított Matyi, házában és falujában; mint gondolhatni, ezen érdemes állapotot a maga modorjában tolmácsolgatván. Minden cselédnek bizonyos órára kelle felkelni, peczkesen megállni urok előtt, vakon rohanni minden parancsa teljesítésére, rapportirozni minden munkát, minden kis hibáért kiállni czifra szitkait, vagy kiülni a pincze-börtönt, vagy elemelni a pálczát. Az utóbbi fenyíték leginkább akkor került elő, ha a kutyasikoltásra kirohanván Matyi, méltatlanságot tapasztalt kedves ebein, vagy hazaérkező lovain ostorvágást és tajtékot vett észre. Mindkét esetben kérlelhetlen vala.

Semmiben sem telt oly kénye, mint igaz véres, Bendegúz-fajú magyarnak, és semmitől meg nem rettenhetőnek tartatni. A minthogy, ha a veszély kétesen, vagy messze utótájban mutatkozott, vasgyúrónak is vélhetnéd őt: de a nyilvános veszélyben, vitézségét sokan kétségbe szereték hozni. Elég az hozzá, hogy a választó pontig és maga körzetében, valóban rettentő magyar volt Matyi, s az ismeretlent, szőrárnyékos képével, hadverői állásával, hetyke viseletével és szitkaival, egyszerre meglepé, s ez rendszerint azon kínos dilemmába jöve, hogy vagy elvonuljon tőle, vagy úgy járja, miként ő fújja.

Ezen dilemma még szigorúbb értelmű volt az idegen nemzetűekre nézve. A nyírett ajak, hosszú kabát, nyúl-szív, miket együttjáróknak vőn, elég alkalmat adtak Matyinak a csipkedésre. Ezeket, ha vendégét azon szerencsétlenség érte, hogy asztalához maradt, azzal szereté nevelni, hogy rakásra főzeté a burgonyát, laput, sárga répát s többefféléket, miket mint idegen silány étkeket, nemzeti büszkeséggel utál vala; de azokkal a sógort unalomig kinálgatá. Másik fortélya ilyenkor a leitatás vala, hogy annál biztosabban éreztesse külföldi vendégével a magyar föld gazdagságát és lakósai vendéglátását; s miként a jó szónok sír ha ríkatni akar, nem gyéren esék meg, hogy Matyink mene jó példával elül, s szivacsként elázék.

Sokat tartott Matyi arra, hogy hosszú köntös nem fedé testét, s némely úgy nevezett sváb ételt nem kóstolt életében soha. Ezektől, mintha már szagjoktól is idiosyncrásia bántaná, vonult szájjal szoká elfordítgatni arczát, s kedves alkalomul használni arra, hogy rólok nem egész válogatással szedett tréfák, segítsenek emésztést, a többi magyar étkekre nézve.

Hogy az illetőségből mi se hibázzék, egy pár öreg zsellért, kik az ifjú uraság katonai szabályaihoz már nem szokhatának, kibecsültetett Matyi a faluban, s hangász-czigányokat szállított helyökbe. Ezek gyakorta úgy felbolygaták Matyinkban a nemes búslakodást és hős lelket, hogy kesergő nótáikon könnyeket is pergetne; miket igen szerete érzékeny szíve jelenségei gyanánt árulgatni. Így az asztali robaj és mulatozások, vidor tusshuzásokkal, és ébresztő czimbalom-csengéssel is szaporodván, Matyi udvara csakhamar első víg tanya lőn a környékben, és gyűlpontja a dőzs barátságnak.

Azonban valami hiányzott még is a háznál. Egy kettő a czimborák közöl – így nevezék művész szóval egymást víg vendégei – szemügyre véve a jó birtokú ifjat, megpendíté nála a húrt; de a hang hatástalanul rezgett el, mígnem az idő érésre hozá a dolgot. Tudniillik az egymást váltó gazdasszonyok – vagy nem tartozván ezek a katonai kormány alá, vagy ezer módjuk lévén kibúvni alóla – mindig méhrakottan menének el a háztól, a kiürített éléstárt nem győzé meg-megtöltetni Matyi, bátor az ebeken kívül, minden sovány volt az udvarban; cselédek, aratók panaszkodtak, a fonás nem ment, rend nem volt semmiben! egy szóval: arra eszmélt Matyi, hogy állandó gazdasszony hiányzik a háznál. Továbbá: példákból látta, hogy apáink is megházasodtak, mint hivé, szíve is súgott valamit s így eltökélé magát, hogy nősüljön.

Tapasztalhatjuk, hogy az éretlen, időben vagy lélekben, legszívesebben nősül. A házasság fontos dolog, s ki ne szeretne, ha csak egyszer is életében, valami fontost követni el, kivált olyast, mely a fontosságok közt egyedül áll hatalmában, erejében, s melyhez titkos vonzalma is van a természettől? Aztán úgy látszik, a házasság fontosságából reánk is háramlik valami. Előtte, rólunk beszél a vidék, utána, többeknek látszunk és házat kezdünk alakítni, míg nőtlenségünkben csak fityegtünk a világban! Érzé, legalább sejté ezeket Matyi; tehát siete magát leánynézői lábra állítani.

Mindenekelőtt egy barna pej ötös fogatot szerze össze, melyben a lánczos szilaj mén, büszke nyerítéssel adott szerte jelt az úton, hogy délczeg magyar levente nőszül. A sallanggal bűvös szerszám, egy ügyes szíjgyártó-legényt teve mesterré, ki főkép a gyeplőt javából szelé a szíjnak, megértvén az úrtól, hogy a kemény zablájú táltosok megfognak viselni gyeplőt és kezet. Az ernyős szekeret, legkedvesb fuvarzatát Matyinknak, egész fedelű hintóval váltá fel most, melynek alkújában fő figyelme volt a kocsisi helyre, mint leendő kedves ülésére. Cselédjeit új posztóba vonatá, melynek színét azonban az elöntött sujtások, inkább csak gyanítni, mint látni hagyák. Ezen cselédjei, kiken eddig csak vászon ruha lengett, új gáláikban, kitömött borsó-vázakhoz nem kevéssé hasonlítának. Magának Matyi, néhány lattal súlyosabb sarkantyút üttete fel sarúira, dolmányán oly súlyos ezüst lánczot hagya lógni, mely szükségből kereket is köthet vala; ujjára pedig a vaskos és nagy rendeltetésű arany karika mellé, más izmos, nemzetiségi czimerrel díszlő pecsétgyűrűt vona fel.

Ily illő készülettel, hajt Matyi Mogyorós, Szögváry tanácsos laka felé. Fő ereje lévén a kocsiskodás, s különösen most nem állhatván ellent azon kedvteléses ingerének, hogy új lovai bravourjainak közelebbrőli tanúja lehessen, beültette lényegét a hintóba. Maga a kocsis mellé szökött fel, megragadta a gyeplőt, s porfelleg közt hajtott, hogy szinte szemfény veszett belé, a sallangok repkedtek, a lovak pedig föld és ég között szökdeltek. Megállott az útbani helységben nagy és kicsiny, szemet tátni czifra cselédre, kocsisra, lóra, kocsira; de az uraságot hasztalan keresé az utolsóban. Egész úton nem vala egyéb dolga a kocsisnak, mint tüzet adni az úr pipájába; és inasnak, mint beakadt ostorát az úrkocsisnak kiakasztgatni, és kihágott lovait behágatni. A mátkás falu előtt megállítá fogatját Matyi, egyfelől maga, másfelől kocsisa megtörölgeték a tajtékzó lovakat, megegyengeték a szerszámot rajtok; magok zsebbe rakák pipáikat, megsimíták nagygyából porlepett hajaikat, s isten nevében behajtanak.

Ha eddig nagy volt, még nagyobb lőn most ingere Matyinak, fontos szerepe ellenére, kettős dicsőséget aratni szép lovaiból, úgy mint tulajdonossok és mint kocsissok azoknak. E szerint megtartván ülését s a gyeplőt kezébe, hogy dicsőségaratására még inkább elárassza a bőség szarvát, megereszti a lyányos ház kapujába fordultában ostorát, közikbe vág vele lovainak, s ezek annyi felé rúgnak a mennyien vannak. Bajra, épen egy sereg lúd ült tanyát oldalt a kapu mellett. Ezek a nem vélt háborításra, riadt lármával kelnek szárnyra, épen fejök felett a tüzet kapott lovaknak. A lánczos mén ágaskodva kap félre, utána az egész fogat, szügybe vágja mindnyája fejét, s megkapja a hintót. Matyi erőlködik, izmos karral szorítja a gyeplőt, izmos lábbal a kocsis-zsámolyt; de ím a kocsigyártó nehezen számolván ily idvtelen esetekre, a zsámoly leszakad, s ha a legény testvéres karral nem öleli körül urát a hintóból, Matyi minden dicsőségével együtt bizonyosan legördül üléséből, mint ezt kocsissa a más oldalon már valósággal tevé is. Most már a szabad kényökre kapott lovak megkerülék vele néhány izben az udvart, oly sebességgel, minővel nehezen futtatott valaha az olympiai fövényen egy görög is. Minthogy a kert ajtaja előtt asszonyok tilóltak, s ezek sikoltva szökdeltek láb alól félre, a gázolt, még töretlen kender ropogott, egy pár tiló homlokba rúgva dőlt hátra, az udvar ebei pedig ugatva versenyeztek a lovakkal; minden bizonnyal megtoldják vala ezek cyclusaikat még egy párral, s úgy jöhet veszélyesebbel, ha a leperdült de lábrakapott kocsis, egy pár házi cseléddel meg nem kapják őket, s véget nem vetnek a gonosz carousselnek. A kiriadt háznép rémülése, összecsoportozott cselédség újság-vágya, Matyi levert képe, szitkozódó cselédjei, reszketve tüsszögő lovai, ecset alá való jelenetek valának!

Legkínosabb vala Matyinak helyzete. Maga is kétkedvén, ha úgy köszönt-e be leendő ipájánál mint leventa, ki veszélyes hős tettet álla ki, vagy mint egy meghurczoltatott Phaeton? nagyon kétértelmű képpel állott, az őt szem-szegző háznép előtt. Eleinte meg nem állhatá, hogy maga-felejtésében, egy pár nem épen díszes epithetont ne vessen a kocsigyártó neve mellé; kinek tulajdonítá teljesen azt, hogy jó erkölcsű lovai, miként nevezé, erőt vevének a nem épen gyönge karú kocsison, miként szóla szerényen önmagáról. Hosszas mentőzése közben, egészen megfelejtkezett fontos járatáról; de végre eszméletre hozák őt, a folyosón mintegy tűkön álló leendő tisztes ipája, napája, s utótájban, félrevonúlva leskődő jövendőbelije, egy sugár testű, s szemeiben ártatlan lelket hordozó leányka. Azonnal eszébe ötlék, hogy még sem köszönt, sem nevezte magát. Lángoló zavarral ugrott a nagyasszony keze csókolására, s innen czélzott kedves tárgya felé. De ím még ekkor hágott fő pontra zavarodása, a mint meghajtása közben beakadt sarkantyúja, őt arra eszmélteté, hogy ostora még most is kezében van, s csak a nyél hajlósága menté meg őt az elbukástól. A társaságokbani illedék iránt, mindenki bír kisebb vagy nagyobb tapintattal, kiki a maga modorjában; de kivált a házasulandó rendszerint egy pontba gyűjti össze külsejét belsejét, s örömest maga ünnepi oldalait mutogatja. Nem csodálhatni tehát, ha mogyorónyi veríték-cseppek gyültek Matyi vőlegényi homlokára. Az asszony udvariasan beerőteté Matyit a szobába; de Matyi helyre akarván ütni botlásait, hogy bebizonyítsa jártasságát az illés fogásiban, világért sem mozdult volna előre s kínált és visszakínált «tessék» «méltóztassék» után, csak ugyan ő leve a győztes, és szerencsés: legelőször tehetni be a a háznép után az ipai ház ajtaját.

Én Bélteky Mátyás vagyok, mondá a szobában Matyi, össze pendítvén meghajtása közben sarkantyúját; erre esvén utam –

Finomabb eszmélet mint Matyinkké, megsúghatá vala, hogy szép és igaz járatára, alig lehete durvább és egyszersmind kopottabb palástot vetni, mint szembei nyilatkozást úr és asszony előtt, hogy házokat ezúttal csak fogadóul használá.

De a hol maga a szöveg kedves, kedvező ott a tolmácslat is. Ne vélje azt az ifjú, hogy nőszülésének czélját oly mély titokba tudá rejtni, hogy arról, ha csak gyönge szellőcske is ne lengett légyen, már megjelenése előtt az illető ház felé. Minden nemtők, kik jót vagy rosszat szülnek a világban, telemarkú munkásságba hozatnak a nőszülés dolga körül. Matyi nem épen vala váratlan vendég, s magyar vendég-látással és nyájassággal kínáltatott ülésre a vendégi pamlagon. Matyi teste egész hosszával és szélével foga azon helyet, s minthogy egy öreg rokon asszonyság is vala a háznál, a tanácsosnét szépen leszorítá arról.

Folyt a beszéd, miként szokott, midőn hallgatást kerülünk, és személyre ügyelünk inkább mint beszédre, érdektelen tárgyakról, időjárásról, gazdaságról; és Matyi, miként csekély forrás, hamar kiapadozott mindenből. Alkalomhoz jutván, váltott egy pár szót a házi lyánykával is; de mihelyt teheté, kisuhant az ólba lovait, s udvarra az ebeket venni szemle alá, s egy pár nap alatt jóval inkább ismeré ezek egyes tulajdonít, mint amazét.

Ifjas, lyányos házaknál, külön rovatú jegyzéket tartnak szülék, s különt ifjú és leány az illethető mátkapárok iránt. A szülékéből több rovat illett Matyira: jó házból eredt, szép vagyon szállott reá, birtoka szomszédságban feküdt, s így a nem egészen illő rovatok, kímélve mellőztettek általok: de annál élesebb szemre vonattak azok, a józan értelmű lyányka által, kinek jegyzékében, csak az egyetlen ép test rovata szólt kedvezőleg Matyiról. Minél nyájasabbak valának szüléi, annál szorúltabb melje szegénykének, borongván a jövendő, ártatlan lelke szép egén. De minthogy még akkoron kevés akaratjok volt a magyar hajadonoknak, s ezen fontos önügyben is inkább ünnepélyi szertartásból, mint szükséges kellékül adták szavokat, pár nap mulva keríté a lányka újját az arany karika, s néhány hétre kendős lovak repíték őt Béltekre haza.

Eleinte csendes körben tartá Matyit, a házas életnek újsága inkább, mint boldogsága, Marinak szelidsége inkább, mint irántai szerelem, s mindenek felett azon kedves kénylet, mely egy hű gazdasszony beléptével, a házon elterjedni szokott. Érzé, hogy gondtalanúl s alkalmasabban él, és még sem fogy általa, éléstára rendezettebb, minden házi munkák rendesebben s az ő felmentésével folynak, és vendégei alkalmasabban fogadtatnak; egy szóval: a nőtlen gazdasszonykodás gyarló foltjai eltüntek háza tájékáról.

De csendes birtok és egyszerűség, nem vala Matyi dolga. A zajos kebel, ha szélcsend uralkodik körülte kívül, bajt szül magának, hogy ne nyughasson belül, s miként Balaton, önmagában háborog. Szelid neje csak szeretni tudá őt és maga tisztét vinni; de nem fortélyoskodó hiúsággal nem olykori okos fejeskedéssel, vagy tekintélytartással, zajlásban tartani őt. E szerint Matyinál házassága, korán a végzett dolgok sorába rogyott. Az engedékeny szelid nő, csakhamar csekély becsű, hitvány törékeny cserép lőn neki, s nyugodt szerelme, mint vélé, magyar vitéz keblének sovány élelem.

Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt; de a magyar vasgyúrói név és szerep lévén azon nemes czél, miután vágyott és tört becsültetni, egymást érte házánál az úgynevezett szeszély-csín, melyek Marinknál, úgy szokatlanságaik mint fonákságaik által, kínos csodálást okozának. Matyi mint új házas, még mélyebb foglalást remélt hősködése által tenni kis nője kegyében, javalló czimborák nem hiányzottak soha; s így a czélzott dicsőség alkalmasint ki is vívaték általa; mert négy mértföldnyi körben, szinte beszéd-járássá váltak Matyi tettei, s hamis magyar lőn kelő nevezete.

Voltak azonban több oly pontok is Matyi gondolkozásában, mik a környék szigorúbbjainak is megnyerték javallásaikat. Ilyen vala az, hogy mással nem dolgoztatott soha, mint hazai kézmívessel, hogy sem maga, sem cselédjei testökre ruhát nem szabatott egyébből, mint hazai gyártású posztóból, asztalára csupán magyar fűszerű étkek és hazai borok adatának fel, a honföldi lakos és termény, mindenkor elsőbb becsűek valának előtte; ha bár e részben hazájának becsülése és szeretése, miket igen nevelt külfölddeli ismeretlensége is, szívesen túl szokta is őt e szeren és mértéken ragadni.

Marinak, Matyi szeszély-csinjeinél, gyakran igen szorúlt helyzete vala. Kivált eleinte sehogy sem lelheté magát azokba, s a mézes hetes Matyinak elég alkalma vala kaczagni kishitűségét. Később, ha a szeszély-csín csak idétlen tréfa, vagy pajzánság volt, s Mari előtt hérósi robajjal beszéltetett el, női kímélésből mosolygást erőltetett ez, mely közép vala javallás és kárhoztatás között, messze minden részvételtől; de mely finomabb eszméletnek mint Matyié vala, megérthető lehete. Ha Matyi a vadászaton széna-boglyát, vagy egy pár ölfát gyújtatott meg, hogy legyen, mint mondá, minél pipát gyújtani, ha vadászatbóli tértekor ruha-darabokat dobatott fel czélul, vagy hogy töltést ne vigyen fegyverében haza, szérűk közt varjat lőtt, ha törpéjét, házi bajjazzóját tánczoltatá, vagy idegen nemzetű sógort itatott le: Mari mindezekről erőlködék hinni, hogy férfias kitörések, erősb inazatnak kedvtelései, és csak neki, ki öregek közt növekedék, szokatlanok. Ezeknek írt az időtől, e jó orvostól várt.

De komolyabb lőn, ha a csínek komolyabb színt öltének. Az úgynevezett katonai rend és fenyíték udvarban és faluban, nem tuda szelid lelkének tetszeni soha. Az első hetekben szerencsés vala gyakran, többeket kiválthatni rímányaival a fenyíték alól, később kis tőke-pénzéből nyújta kárpótlást számos méltatlanságokért; s ha ezt sem tehette, érzékeny szíve egy pár szánó könnyet áldozott a szerencsétlennek.

Nyugtalan búsongása és kedvtelen előérzetei, leginkább szorongatták a szegény nőt a felett, hogy barátság őrve alatt, czimborák és dőzs-barátok szoktak be a házhoz. Mari szelid angyalként figyelmeztetett, intett, rimánkodott férjénél, olykor-olykor nem épen epétlenül kelt ki a dőzs-vendégek ellen; mind két résznél csak annyi sikerrel, hogy Matyi csakhamar kerülte jó nejét, mint lakatját szabadságának, ezek pedig, minden jó alkalommal szórák gúnyaikat a papucs alatt nyögő férjek ellen, és Simon bácsi pecsétes oklevelével bíztaták a házi gazdát. Matyi, lelki felsőbbséget érezvén nejében, s ezen érzet nyomasztó lévén lelkének, eleinte csak kerülte Marit, s örömmel látta többnyire menteknek szilaj társaságait tőle: de a tiszteletnek azon nemét, melyet az erkölcs magának kivívni szokott, meg nem tagadá tőle; s egyedül Mari vala ment darabos kifakadásaitól a háznál. Mari azonban naponként türetlenebb lőn, s barátinak gúnyai, hős lelkének kiállhatatlanok levének.

Azonban fia születék, s ez miként felöntött olaj, lobbra hozta a pislogott házi mécset. Örült Matyi, inkább ugyan az agg Bélteky-ház ivadékfája kisarjadzásának, a víg ünnepélyeknek, mik fiával házára születtek, mint atyai új viszonyának; mindazáltal Mari némi becset nyere szülésével előtte, miként kertünk fája, melynek gyümölcsét kedveljük. Több ízben forgatá végig a kalendáriumot, hogy egy tisztes nevet szemelhessen ki belőle, mely agg magyar háznak illő tisztességére vállhassék, s nem minden mester-ember házánál forogjon nyelven; s végre a magyar Gyula-névben, megállapodék. Gyöngén mosolygott a gyermek-ágyas, a mint Matyi hozzá találmányával berohant, tudván, hogy nem egyezés kéretik tőle, hanem elhatározás adatik tudtára.

A keresztelői lakoma zajjával, elzajgott nagygyára az atyai csengő érzelem is; de annál gyöngédebben és biztosabban hajlott a kisded felibe, a csendes édes anyai. A mindent vesztett nő ezt tartá még sajátjának, s az lőn világa.

Előálltak újra régi lármás kedvtelései Matyinak. Fogadói képet ölte az udvar megint, s Mari félnapokon át nem látta férjét. Ilyenkor jöttek elő az igaz vitézi vetélyek és zajos csínek; borhevület, czimboraság s bizonyos viszketeg emlegettetni – minthogy bohóságoknak szintúgy vannak közönségei – oly kicsapongásokra bírák Matyit gyakran, mik nyilvános ingerkedésekkel sőt méltatlanságokkal valának elegyesek, s Mari szivét aggódtaták. Így: vásárra hajtván czimboráival a szomszéd városba be, a fogadóban szomszédságába szállott éltes csehnek ablaka alatt, egész éjjel húzatta czigányaival a muzsikát; majd beköszönvén hozzá, őt, ki kénytelenségből jó száj-ízt mutata a keserűhöz, hangzó kaczaj közt reggelig oktatá magyar dalokra, s még ezen felül kínos boszújára, reggel az előjátszót beküldé hozzá fizetésért. Egy szomszéd birtokos erdőcsőszével, ki uraságának kitáblázott erdejétől merészlé tiltani Matyi embereit, zászló gyanánt hordoztatá, míg maga a tilalmast hajtatá, maga és czimborái előtt a tilalom-táblát. Egy Ausztriából leszármazott, bor-kedvelő gazdag pohos bérlőt, vacsorára hívott meg. Be kell avatnunk, úgymond czimboráinak, a sógort. Ölte ételkínálásaival, de bort nem tétetett eleibe; s valahányszor Matyi a czimborákkal pohár-borokat üríte, szintannyiszor zajgó tuss és kaczaj közt, kelle egy pohár vizet a bérlőnek kiürítni. Vajkaynak, szárazkóros szomszédjának kecskéire bukkanván vadászat közben, összeköté szemközt szakállaikat. A kölcsönös döfésektől megszilajodott állatok, addig huzakodtak egymással, míg egy bokron fennakadtak, hol éhen vesztek el. Szintilyen színezetűek valának Matyinak biráskodásai is. Szakácsnak, ha ételben hibázott, meg kelle azt egész tállal ennie; a vastag húsárost pedig, ha fontban hibázott, féllábra állítatta fel a vágó tőkéjére. Mindezeket Matyi magyar katonás tűznek, hunniai jóvérnek nevezgeté.

Az effélék számos patvarba vonák Matyit, s rövid idő alatt néhány pör kezdeték ellene. Egymást érték a folyamodások, méltatlanságai ellen, a vármegyén; de kivált a pohos bérlő, ki gyomor-hűtésből majdnem sír szélére jutott, és Valkay, nyomósan dolgoztak ellene. Valkay szomszéd, valóban félelmes ellenfele volt Matyinak, többszöri ingereltetései után, majd kérlelhetetlen. A kecske-történeten kívül, egy másik még felebb idegzé gyűlölségét és bosszúját Matyi ellen. Ennek kertjében tudniillik egy nemes fajú cseresnyefa állott, melynek terepély ágai közül egy pár, áthajlott Vajkay kertjébe. A fa gyümölcsét szívesen vágta a madár, és Matyi le-le járt töltött fegyverrel a kertbe, s lövöldözött a nyalánk madárnépre. Ugyanezt tevé egy alkonyaton, zörrenést sejtve a fa-ágak között; de a lövésre egyszerre sikoltás esék; tudniillik Kriska, Valkay szomszéd agg leánya, a kertjökbe nyújt ágakról kobozgatott a kívánatos gyümölcsből s Matyi madár helyett a lyánka felnyújtott kezét srétezé meg. Valkay tűzbe, lángba borult ezen, nem tulajdoníthatván számos ingereltetéseiben az esetet egyébnek, mint készakaratnak.

Matyi a törvénykezés csal-kertjében vékony Theseus vala, s az ilyennek borzasztóbb rém a hosszu levél, mint annak, ki bírja a vezér-fonalat. A perek gondjai, miként Banco árnya Mackbet vendégségét, gyakran kedvetlenül zavarták Matyi bacchanáliáit. Széttekintett tehát, keresve egy alkalmas törvényhárítót; s ezt Leguli ügyvédben szerencsésen fel is találá.

Leguli, egy középnél alacsonyabb, zömök termetű, mintegy harminczöt éves férfiú vala, kinek külseje, terjedelmes hús-tömege, elhízott arczai – mik közül a kicsinyekre nyomott szemek, csak oly formán látszatának ki, mikép palócz házak apró ablakaik – bőkezű önvendéglőre, és szenvedélyes asztal-barátra mutatának. Haja, főtt-rákképe, s egész lényén egy bizonyos ki nem tolmácsolható valami, egyszerre megsúgák az idegennek, hogy Legulink azon félelmes ügyességüek és sok eszközüek közé tartozik, kiket meglátván az ember, szivében hálát ad az égnek, hogy velek semmi köze. Eleven szemei, ha beszélt szétlestek: mi hatást tettek szavai hallóiban? s ilyenkor rendszerint kissé selypes, de gyorsan haladó nyelvének commentátorai valának arczának minden vonásai, súlyt-adói a kezek, melyek minthogy több nem vala nekik szabad, a mint jött bizonyítottak, erősítettek, simogattak, szárazon mosódtak, fenyegettek, de kivált – már ekkor tenyérre fordítva – a sportulák sebes elfogadásában, különös ügyességgel bírtak. A világ eszes, élelmes és merő férfiúnak hirdeté Legulit, ki, ha a czélt érdemesnek látja kivitelre, nem épen gyermekes kishitű az eszközök megválasztásában. Ügyes pör-kertésznek tartaték ő, ki minden pörmagocskát ügyesen segíte kikelésre, különös gonddal tenyészté az eleinte kisded csirát, s gondos ápolással hosszú életű és csaknem perennis plántává tudá alkotni, a különben annuát. Egésze s minden mozdulata, árulá a világ ügyes emberét, s inté a vele-ügylekedőt, ha ez ember-ismerő vala, hogy oly fejjel esett szemközt, ki minden vizecskét ügyes önmalmára hajtani, már ha másé szárazon marad is. Különös tapintattal bírt Leguli, becsre eresztni az embereket, s azoknak külső belső erejöket, becsöket, egyszerre elhatározni. Ruháikat, állásaikat, szemjárásaikat, sebtében összevetegette magában, s egyszerre kész ön szerepeivel, miket új embereinél játszandó vala. Egyébiránt Leguli nem vala ellensége a jó falatoknak, hörpöknek, sőt barátja minden vígságnak, mely jó asztal körül essék; s ilyenkor hasító kaczajjával, mintegy serkentő trombitája volt a víg tanyáknak, sőt elmés ötleteivel, tréfáival nem ritkán fűszere azoknak. Matyi kinézé emberét, s Leguli házi fiscalisnak véteték fel.