Part 12

Egy másik mese arról a királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse a boldogságot és az élet célját és értelmét. Az élet hegyén, ahova mindenféle kalandok után a királyfi eljutott, hatalmas szellemek kinálták neki, hogy vezetni fogják. Ott volt egy komoly, szép angyal is; de mikor a királyfi megtudta, hogy ez a komoly, szép angyal a halálangyal, akkor haragosan elfordult tőle és más szellemek kalauzolását fogadta el. A királyfit vezette előbb egy szellem, aki minden hatalomnak az ura volt. De a királyfi nem találta meg a boldogságot. Azután vezette egy szellem, aki a szerelem szelleme volt, de a királyfi itt sem találta meg a boldogságot és az élet célját és értelmét. Azután vezette a bölcseség szelleme, de a királyfi még mindig boldogtalan volt és nem értette, mi célra és mi végre való az élet. Közben elfáradt és megöregedett és ekkor kétségbeesetten visszatért mégegyszer az élet hegyére. A szép angyal ott várakozott még mindig. A királyfi kinyujtotta feléje a kezét és keserűen mondta, vezesse hát ő, most már ugy sincs mit remélnie. És a halálangyal megfogta a kezét és vezetni kezdte, és a királyfi egyszerre érezte, hogy megtalálja a boldogságot és egyszerre világos lett számára az élet célja és értelme; csak azon az egyen csodálkozott még, miért vesztegetett el annyi időt a hiábavaló kereséssel, sajnálta, hogy elfáradt és megöregedett, ahelyett, hogy már fiatal korában rábizta volna magát a komoly és szép angyalra, de örült, hogy most végre mégis eljutott odáig, ment előre a halálangyallal és nagyon, nagyon boldog volt.

A gyerekek hallgatták a Judit meséit, azután sorra lehunyták a szemüket és ülve elaludtak. Judit az alvókat csendesen lefektette a földöre és a többieknek tovább mesélt. Végül a gyerekek mindnyájan aludtak.

A férfiak a másik pincenyilásban egy csoportban ültek. Velük volt az asszonyok nagy része is. Néha töprengve hallgattak, néha megszólalt valamelyikük.

– Fel van jegyezve, – mondotta Mihály, – ez a történet. Egy népnek egyszer el kellett hagynia a hazáját. Hajókra szálltak és elindultak uj hazát keresni. Hosszú keresés után találtak egy szigetet, amely teljesen elhagyatott volt, de olyannak látszott, hogy nagy munkával termékennyé lehet tenni. Ez a sziget azonban nem volt sziget. Egy irdatlan nagyságu szörnyeteg háta volt. A szörnyeteg a tenger mélységeiben élt, de néha feljött a tenger felszinére pihenni. Ami a szörnyetegnek rövid pihenés volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. Igy a szörnyeteg hátára a tenger iszapot hordott, az iszapba a szálló madarak magokat ejtettek le; az iszapból termőföld lett, rajta fű nőtt és fa nőtt, és az uj hazát kereső nép azt hihette, hogy kemény munkával a földet termékennyé fogja tenni. Munkához láttak tehát és verejtékesen dolgoztak, és a föld csakugyan termést kezdett adni nekik. És amikor már egy-két nemzedék verejtéke öntözte meg a földet és amikor a hazáját vesztett nép már kezdte magát otthonérezni, akkor a tengeri szörnyeteg pihenőideje épen lejárt, a szörnyeteg megrázta a hátát és lemerűlt a tenger mélységeibe. Vele merültek le a vizbe a vetések, ligetek, szöllők és házak. Elpusztúlt az emberek nagy része is. A kevesek, akik hajókra tudtak menekülni, könnyes szemmel néztek arra a helyre, a hol a szigetük volt, a tengerre, a mely mindenüket elnyelte, az apáikkal, testvéreikkel és fiaikkal együtt és nem tudtak mondani csak ennyit: Azt hittük, szárazföld. – Miért jegyezték fel ezt a történetet őseink? Azért, mert Izráel története ez. Nemzedékeken át azt hiszi Izráel, hogy végre hazát talált. Azután egyszerre minden elsülyed a lába alatt. – Hol van, amire épitettünk? Nincsen sehol. És mi… azt hittük… szárazföld.

A zsidók sokáig hallgattak, azután Sámuel megszólalt:

– Mikor az Ur engedelmével Sátán elvette az Uz földjén lakó Jób fiait és lányait, akkor megszaggatta Jób a köntösét, leborotválta fejét, földre borult és igy szólt: _Az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen az Urnak neve._ Mikor az Ur engedelmével Sátán csontjában és testében verte meg Jóbot és undok fekéllyel boritotta el, és a felesége igy szólt hozzá: „erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? – átkozd meg az Istent és halj meg“, – ezt felelte neki Jób: „úgy beszélsz, mint a bolondok; ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadnók-e el?“ Azután barátai jöttek Jóbhoz. És versengtek vele és a szavaikkal meg akarták törni a Jób lelkét. És Jób lázongott és feddődött, az Ur lelke azonban igy szólt hozzá: „Ki az, aki elhomályositja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg tanits engem. Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki huzta el felette a mérőzsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert? Eljutottál-e a reggelnek forrásáig, bejártad-e a mélységnek a fenekét? Megnyiltak-e neked a halálnak kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e? Áttekintetted-e a föld szélességét? Melyik ut visz oda, ahol a világosság lakik és a sötétségnek hol van a helye? Eljutottál-e a hónak tárházához vagy a jégesőnek tárházat láttad-e? Melyik ut visz oda, hol szétterjed a keleti szél a földön? Ki hasitott nyilást a záporesőnek és a mennydörgő nyilásnak utat? Van-e atyja az esőnek, és ki szülte a harmat cseppjeit? Összekötötted-e a Fiastyuk szálait; a kaszáscsillag köteleit megoldhatod-e? A hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a göncölszekeret forgathatod e fiával együtt? Ismered-e az ég törvényeit, vagy te határoztad-e meg uralmát a földön?“ Azután továbbmondta az Úr: „_Aki pert kezd a Mindenhatóval, hazudtolja meg, és aki Istennel feddődik, feleljen neki._“ Jób pedig töredelmesen igy szólt: „_Ki az – mondod, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy én nem értettem; csodáknak dolgai ezek nekem és fel nem foghatom őket._“

A virasztók sokáig hallgattak, azután Simon szólalt meg:

– Azt mondatta Ezsajás próféta szájával az Úr: „Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot; te nép, kinek szivében van törvényem. Ne féljetek az emberek gyalázatától és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek.“ És ezt mondta tovább: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én is és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást.“

Ültek és hallgattak. Azután halkan ismét megszólalt valaki. Azután imádkoztak és azután könnyeztek. Egyikükre másikukra néha rászállott egy derengő félálom, de azután megint mindnyájan ébren voltak, virasztottak, hogy erősitsék a lelküket és vigasztalták egymást, mint a testvérek. Zakariás halkan váltott néha egy-egy szót Józseffel. Dávid azonban elhúzódott a börtön legtávolibb zugába Eszterrel és itt, ahol egyedül voltak, megkérdezte Esztertől, megbocsát-e neki és szereti-e őt. Eszter szótlan odaadással simult hozzá és pehelykönnyű karral ölelte meg, hogy mindenütt fájó testét ne bántsa. Dávid azonban elkinzott karjával magához ölelte őt, és az ajkuk megint találkozott, és néma könnyek és néma csókok között, fájdalomban és gyönyörűségben bucsuztak az élettől és készültek a titkokkal teljes, uj utra, amelyre együtt kell lépniök.

Emberek voltak mindnyájan, sok hibával és sok fogyatkozással megterheltek. De most felemelte és megszépitette őket az a kiválasztottság, amelyet a bánat ad azoknak, akik hordozzák. Életük minden alacsonyságát és kicsinyességét lerázták magukról, és egész fényével rajtuk ragyogott az a nemesség, amely rajta ragyog az igazságtalanul üldözöttön és az ártatlanul szenvedőn.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pénteken reggel a városháza előtt levő térre kitettek egy hosszu asztalt. Az asztalt letakarták fekete posztóval; az asztal közepére feszületet állitottak; a feszület körül gyertyák égtek. Az asztal mellé székeket tettek a biróság tagjai számára; az asztaltól jobbra karosszéket Tamás grófnak. Az asztal körül Tamás gróf huszárjai négyszöget formáltak. A négyszögön túl korán gyülekezni kezdtek az emberek. Még csak félkilencet ütött a városháza órája, amikor a tér már zsufolásig tele volt emberekkel. Nemcsak a baziniak voltak ott – férfiak, asszonyok és gyerekek – és nemcsak a szomszéd városokból és falvakból jöttek át emberek, hanem voltak ott nézők egészen távoli vidékekről is, akik a környéken jártukban meghallották, mi készül Bazinban és eljöttek ide, hogy tanui legyenek a rendkivüli eseménynek. Kilenc órakor a városháza boltozatos kapuja alól kivonultak a biróság tagjai és elfoglalták a helyüket a nagy asztal mellett. Azután kijött Tamás gróf. A biróság tagjai felállottak és csak akkor ültek le megint, amikor Tamás gróf is elfoglalta helyét a karosszékben. A városbiró ekkor megparancsolta, hogy a városi darabontok hozzák a biróság elé a zsidókat. A tömeg meghalkult zugása ekkor egészen elhallgatott. A darabontok között nemsokára kijöttek a városháza kapuján át a térre és a biróság asztala elé a zsidók. Fáradtak voltak mind, fájdalmaktól megtörtek, börtöntől és virrasztástól sápadtak. Világosságtól elszokott szemük hunyorogva erőlködött az áradó napfényben, hogy szembe tudjon nézni mindazzal, ami a kapun kilépvén elébük tárúlt. Zakariás Józsefre támaszkodott. Az asszonyokba gyerekek kapaszkodtak; egy-két anya a karján hozta a gyerekét. Mikor a zsidók kiléptek a kapun és lassan megindultak a birói asztal felé, a tömegben néhány kiáltás hangzott fel ellenük. De olyan nyomasztó volt ekkor a nagy feszültség, amely az egész teret eltöltötte zsibbadásával, hogy az egy-két kiáltás belefulladt az óriási mozdulatlanságba. A zsidók halálos csendben állottak oda a birói asztal elé. A városbiró szólni készült, de a csendet ekkor lódobogás zaja zavarta meg. A tömegben, amely belenyult a szomszéd utcákba is, mozgás támadt; az emberek tolakodtak, hogy lássanak és hogy utat nyissanak, és egy szomszéd utcából belelovagolt a tömegbe és lassan haladt a birói asztal felé Ferenc gróf. Mikor odaért a négyszögbe, amelyet a huszárok alkottak, leugrott a lováról és a lovat beküldte egy huszárral a városháza udvarára. A városbiró karosszéket akart számára hozatni, de ő egy mozdulattal elháritotta a szándékot és odaállt az öccse mellé. Tamás gróf fel akart állni és át akarta neki adni a karosszéket, ő azonban a vállánál fogva visszanyomta a helyére és intett, hogy folytassák, ami itt elkezdődött. Ekkor megint csend lett, de nem jött vissza többé az a mozdulatlan és dermedt csend, amely az előbb mintha a lelkek megzsibbadásából született volna.

A városbiró felállott és kihirdette a biróság itéletét. – A bazini zsidók, – mondta, – bűnösnek találtattak a rettentő gyilkosságban, ezért isteni és emberi törvények szerint, az örök igazság nevében az egész bazini zsidóság kiirtatni rendeltetik és tűzhalálra itéltetik. Az itélet a bazini grófok őnagyságaik megerősitésére vár. Isten legyen mindnyájunknak irgalmas.

Ferenc gróf öccse karosszékére támaszkodva, félrehajtott fejjel hallgatta az itéletet. Összevont szemöldöke alól sötét tekintete ide-oda siklott a zsidók között és a biróság tagjai között. Az elmúlt napokban a tombolása mind lázasabbá és mind hánykolódóbbá nőtt és borba és szentségkáromlásba fúló örjöngéssé lett. Az elmúlt éjjel a két nőt kidobta a várból, a csatornába öntetett minden bort, ami a várban volt, lefeküdt aludni és reggel fáradtan és keserü rosszkedvvel ébredt. Véletlenűl meghallotta, hogy ma lesz itélet a zsidók felett; lóra ült és idejött. Az itélet elhangzása után elgondolkozva nézett maga elé egy ideig. Tamás gróf hátrafordult hozzá, mintha sürgetni akarná, hogy szóljon. Ekkor összerezzent, lehajolt Tamás grófhoz és halkan mondta:

– Csak nem gondolod, hogy én ezt az ostoba itéletet meg fogom erősiteni?

Tamás gróf hirtelen felállott.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte elsápadva.

– Valamelyik országos biróság elé utalom az egész pert.

Tamás gróf odahajolt hozzá; halkan beszélt; de mindenki láthatta, hogy felindult szóváltás folyik közöttük. Azok akik hozzájuk legközelebb állottak, meghallották a Ferenc gróf első szavait, és az egész tömegen egyszerre végigfutott az a hir, hogy a grófok nem akarják megengedni az itélet végrehajtását és meg akarják menteni a zsidókat. Az egyik száj a másiknak adta a hirt; a szavak lihegve és áttüzesedve haladtak tovább; a morajlás egyre hangosabb lett és a saját hömpölygésétől nőtt mint a hegyi görgeteg, és a tömeg egyszerre dübörgő hangu orditásba tört ki:

– Máglyára a zsidókkal.

Ezer ajak orditotta át a huszárok négyszögén, hogy máglyára a zsidókkal, és ezt a haragos orditást jól hallhatóan kisérte egy másik rivalgás:

– Le a grófokkal! A zsidók megfizették őket.

A tömeg szélén egy helyen rövid ideig tartó kavargás támadt. Lindwurm Tóbiás állott ott a négynapos borivástól fáradtan, elcsüggedt tompaságban. Amikor hozzá sodródott az a hir, hogy a grófok meg akarják menteni a zsidókat, akkor Lindwurm Tóbiás felkapta a fejét, néhány nagy lélekzetet vett és hadonászva kiáltotta: „Nagyon jól van. A zsidók ártatlanok.“ A körülötte állók felháborodottan akarták elhallgattatni, azután, mert még mindig kiabált, nagyon megverték és kézről kézre lökdösték és lábról lábra rugdosták, amig a tömegen kivül egy árokba nem esett. A tömeg orditása ezután még hangosabb lett. Öklök emelkedtek a levegőbe; mindenki részeg lett a tömegorditástól, amelyet a saját hangjának érzett; öklök emelkedtek a levegőbe, és a huszárok négyszögét egyszerre szoritani kezdte és elsöpréssel fenyegette a tömeg nyomása.

Tamás gróf félbeszakitotta azt a felhevűlt mondatot, amely az ajkán volt és egy erőszakos mozdulattal forditotta bátyja figyelmét a tömeg felé.

– Hallgass oda! – mondta.

Ferenc gróf gőgös figyelemmel hallgatózott egy kicsit, aztán ajkbiggyesztve mondta:

– Lóra ültetem a huszárokat és öt perc alatt szétverem ezt az egész csőcseléket.

Tamás gróf közelhajolt hozzá.

– Ha ezt akarnád, – suttogta, – esküszöm neked, hogy én meg azt a parancsot fogom adni a huszároknak, hogy téged fogjanak el.

Ferenc gróf felvillámló szemmel nézett az öccsére. A huszároknak ekkor már dulakodniok kellett a tömeggel, amely a zsidók felé nyomult. A városbiró a darabontokat rendelte oda a huszárok erősitésére. A zsidók sápadtan álltak az ingadozó négyszögben, Gregorovius mester pedig felindulva sietett oda a grófokhoz.

– Nagyságos uraim, – mondta, – mindnyájunkat széttépnek, ha gyorsan nem történik valami.

A tömeg hangja ekkor már mennydörgő orditás volt. Eltorzult arcok kiáltoztak a két gróf felé, és öklöket ráztak feléjük. Ferenc gróf a fivérével nézett farkasszemet. A Tamás gróf szemében a rendithetetlen elszántság lángja égett. Ferenc gróf ekkor egy pillantást vetett az orditozó tömegre is, aztán elbiggyesztette az ajkát, lassan vállatvont és legyintett a kezével.

Tamás gróf intett Gregorovius mesternek. Gregorovius mester indult visszafelé a birói asztalhoz. Ferenc gróf leült az üresen maradt karosszékbe és lesütött szemmel és félhangon odavetette:

– Legalább a gyerekeket ne égessétek el.

Tamás gróf néhány szót mondott Gregorovius mesternek. Gregorovius mester visszasietett a birói asztalhoz, jelezte, hogy beszélni akar és heves mozdulatokkal jelezte azt is, hogy a közlései ki fogják elégiteni a tömeget. Nehezen és lassan csend támadt. Gregorovius mester ekkor felemelte a hangját és igy szólt:

– A bazini grófok őnagyságaik attól az igazságszeretettől vezérelve, amely minden cselekedetüket irányitja, a biróság itéletét jóváhagyják, azt helyesnek és igazságosnak ismerik el és végrehajtásának utjába semmi gátat nem raknak. Minthogy azonban hinni lehet, hogy a zsidó istentelenségnek, tagadásnak és gonoszságnak mételye a gyermekeket nem fertőzte meg egészen és minthogy hinni lehet, hogy a gyermekek lelkei még megmenthetők, őnagyságaik keresztényi szeretettől és buzgalomtól vezéreltetve, a tíz éven aluli gyermekeknek kegyelmet adnak. Ezeket a gyermekeket kiadják azoknak a bazini polgároknak, akik a zsidók javait is megkapják: azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermekeket igaz hitben, vallásosságban és istenfélelemben neveljék fel.

A tömegben tolakodás támadt. A városbiró kiadta a darabontoknak azt a parancsot, hogy a zsidók közül válasszák ki a tiz éven aluli gyerekeket. A zsidókon egy lázas feljajdulás reszketett végig. A halálra készűltek már napok óta; előkészitették a lelküket rá, hogy mindnyájan meg fognak halni, nagyok és kicsik egyformán. A váratlan parancs most felborzolta és úgyszólván új irányba terelte fájdalmuk egyenletes folyását. Voltak, akik feljajdultak arra a gondolatra, hogy a gyerekeiket meg fogják keresztelni, de azért lemondó örömmel adták át a gyerekeiket az életnek. Volt egy-két anya, aki semmire se gondolt, csak örjöngve szoritotta magához a gyerekét, ugy, hogy a darabontoknak erőszakkal kellett kitépniök a karjából. Eszter is reszketve szoritotta magához a fiát és rémült szemmel és zokogva fordult Dávid felé. Egy darabont közeledett hozzá. Dávid könnyes szemmel hajolt a fiára.

– Add oda, – mondta Eszternek. Ha Isten az élet ajándékát adja neki, talán boldog lesz általa.

A vonakodók kezéből a darabontok kitépték már a gyerekeket. De volt egy kislány akit türelmetlenűl és lihegve kináltak nekik. Ábrahám és a felesége megrendűlve hallgatta a tiz éven aluli gyerekeknek szóló kegyelmet; egy másodpercig haboztak, zokogva borultak Ráchelre, és azután reszketve tolták oda Ráchelt a kisgyerekek közé. Ráchel sirva akart visszafordulni hozzájuk, de ők kapkodva és dadogva tuszkolták be a darabontok őrizete alá.

– Tessék, urak, ezt a kislányt is, még nincsen tiz éves.

A darabontok a gyerekek kis csoportját közrefogták. A tiz éven aluli gyerekek összesen huszan voltak. A felnőttek és a tiz éven felüli gyerekek összesen harmincan. A darabontok be akarták vinni a kisgyerekeket a városháza udvarára, de a tolongás a tömegben ekkorra heves és izgatott lökdöséssé lett, és a huszárok négyszögén át mindenfelől viaskodástól kipirult asszonyok bujtak át a birói asztal felé. Mindnyájan egy-egy gyereket akartak, hogy a kis ártatlanok ne maradjanak egy percig se gondozás nélkül. A kisgyerekek körül dulakodás támadt, mert a Dávid fiát öten is akarták, a Jakab fiát pedig nem akarta senki. Gregorovius mester ekkor rákiáltott az asszonyokra és azt mondta nekik, hogy a zsidók vagyonát teljesen egyformán fogják felosztani mindazok között, akik zsidó gyereket igaz hitben felnevelnek. A dulakodás erre megszünt, és miközben a biróság felállott és a huszárok lassan utat kezdtek nyitni a tömegben, az asszonyok megosztoztak a gyerekeken.

A huszárok lassan utat nyitottak a tömegben és a zsidókat közrefogva elindultak a vásártér felé. A zsidók mögött haladtak a biróság tagjai. A tömeg egy ideig körülöttük tolongott még, aztán mindenki elkezdett sietni a vásártér felé, hogy jó helyet kapjon. A zsidók fáradtan és lehajtott fejjel mentek a huszárok között. Zakariás Józsefre és Juditra támaszkodott. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Dávid suttogva bátoritotta. Eszter még szorosabban hozzá kapaszkodott és azt mondta, hogy nem fél semmitől, csak Dávid maradjon végig a közelében, nézzen rá, ha lehet, és fogja a kezét, ha lehet. Az asszonyok egy része halkan sirt, a férfiak imádkoztak, sápadtan és megrettenten imádkoztak a tiz évnél idősebb gyerekek is.

A vásártéren tiz nagy cölöp volt a földbe verve. A cölöpök mögött nagy halmokban száraz rözsekötegek álltak. A cölöpökbe vaskarikák voltak beleerősitve. A rőzsekötegek előtt ott állott a selmecbányai hóhér és égő fáklyát tartott a kezében. A tömeg odaáradt a cölöpök köré és a huszároknak előbb hátra kellett az embereket szoritaniok, hogy a zsidóknak és a biróság tagjainak helyük jusson. A menet megállott a cölöpök előtt. A zsidók kis csoportján ekkor egy feljajdúló zokogás futott végig; a férfiak közül néhányan hangosan kezdtek imádkozni. A városbiró kiadta a parancsot az itélet végrehajtására. A városi darabontok hármanként odakötözték a zsidókat a cölöpökhöz. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Amikor kötelekkel és láncokkal odakötözték őket egy cölöphöz, a kötelek és láncok között megkeresték az egymás kezét és hátraforditott fejjel keresték az egymás tekintetét, Zakariás roskodozva ment Józseffel egy másik cölöp felé; amikor odaért, szétnézett a májusi fénnyel csordultig megtelt reggelben és bucsuzóan, halkan mondta Józsefnek: „Szép volt az élet. Csak az ember javithatatlan állat.“

József megrázta a fejét. Zakariás, már kötelek és láncok között, feléje forditotta a fejét és keserü megdöbbenéssel kérdezte: „Még mindig hiszed?“ „Hiszem“, – felelte József. Zakariás megrázottan hallgatott el, József pedig nyugodt, biztató szavakat suttogott Juditnak. Judit hófehér arccal állott a kötelek és láncok között és lehunyta a szemét. Az asszonyok egy része zokogott, a férfiak imája hangosabb lett. A tömeg felindulva zugott. A tömegben ott voltak már azok is, akik között a zsidók gyerekeit kiosztották. Az uj anyák és az uj apák magukkal hozták a gyerekeket is. Nézzétek, – mondták nekik, – igy jár az, aki makacsul megmarad istentelen gonoszságában.

A zsidók mind a harmincan oda voltak már kötözve a cölöpökhöz. A selmecbányai hóhér ekkor jelt adott, és a legényei a rőzsekötegeket lassan odarakták és felhalmozták a cölöpök köré. Azután a selmecbányai hóhér égő fáklyájáról meggyujtott még néhány fáklyát és ő és a legényei egymásután gyorsan meggyujtották a rőzsehalmokat. A száraz rőzse lángralobbant. A fellobbanó lángokkal együtt egy jajkiáltás szaladt végig a máglyákon. A tömeg izgalma egy felorditással felelt. A lángok magasra lobogtak, a selmecbányai hóhér és a legényei uj rőzsekötegeket dobtak a tüzre. A tüzből hangos szóval kihalltszott a Sámuel imája: „Mindezekért is áldassék, dicsértessék és magasztaltassék az Ur.“ Töredezve és akadozva hatoltak át a tüzön a zsoltár szavai, amelyeket Simon mondott hangosan: „Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem… Az Urnak nevét segitségül hivom… az Ur kégyelmes és igaz… Térj meg lelkem a te nyugalmadba.“ Azután a tűz lángja körülvette és elnyelte a megkötözött embereket. A tömeg izgalma hangosan orditott, és néhány férfi és néhány asszony izgalomtól reszketve áttört a huszárok között, hogy a selmecbányai hóhérral és a legényeivel együtt uj rőzsekötegeket rakjon a tüzre. A rend felborult. Az uj anyák előrenyomultak és mutogatták a gyerekeknek a máglyát és intették őket, hogy csak nézzék meg jól: hogy soha el ne felejtsék, mire visz az istentelenség és a gonoszság. A tömeg zugásában ekkor egy sikoltás hallatszott. Egy kislány kitépte magát egy asszony kezéből és átbujva a huszárok között, előrehajtott fejjel rohant egy máglya felé. A sárgán égő lángok között fel lehetett még ismerni Ábrahámot és feleségét. A huszárok felbomló során át egy asszony kiabálva szaladt a kislány után. Ráchel azonban már ott volt a máglyánál, egyetlen ugrással bent volt a széles tűzkör közepében és térdre roskadva nyujtotta ki a két kezét a cölöp felé. A selmecbányai hóhérnak egy legénye olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná menteni, de a hőség a máglyának a közelében olyan nagy volt, hogy rögtön visszahuzódott. A térdre roskadt Ráchelt igy elboritották a lángok.

A tömeg ujra felzugott. Egyre több ember furakodott át a huszárok sorfalán, hogy izgalomtól reszketve dobálja a rőzsekötegeket a tűzre. A tűzben alig látszottak már emberi alakok. A tömegen kivűl – lóháton – ott voltak a bazini grófok is. Ferenc gróf fanyar mosollyal nézte a máglyákat és a tömeget. Tamás gróf mereven nézett a tűzbe. A világ ragyogó, biztató, reggeli napsütéssel volt tele. A máglyákon ember már nem látszott; tiz bágyadt, sárga tűzoszlop állott egymás mellett, amely felfelé nyujtogatta füstfejét és fekete betűket rajzolt a kék égre. A tömeg zugása aztán elhallgatott; a máglyák leégtek, és a helyükön nem maradt más, csak por és hamu.

Vége.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |lakik Budan |lakik Budán

23 |A ket karja |A két karja

30 |Jó lesz- e |Jó lesz-e

39 |az asztalodnal |az asztalodnál

40 |es elmondta |és elmondta

42 |idegenbe. |idegenbe.“

67 |város es |város és

71 |segitségetl kérniök |segitséget kérniök