Part 11

József, aki csendesen beszélgetett Zakariással életről és halálról, ekkor egy óvatos kérdéssel fordult öreg társához. Azt kérdezte tőle, hogy ő, aki azt tartja, hogy Izráelnek le kellene ráznia magáról vélt küldetésének rettenetes terhét végre, hogy tehát ő egy hosszu életen át miért maradt meg mégis a zsidóságban, ahelyett, hogy könnyebbé és nyugalmasabbá tette volna az életét az egyszerű és bölcs eltávozással. Zakariás, aki szelid és derült kedvben volt, szótlanul nézett Józsefre, aztán szeliden és derülten felelte:

– Nem tudom, fiam. – Gondolkoztam már róla. Hidd el, nem tudom.

– Én azt hiszem, – mondta József, _az_ tartja meg a zsidóságot.

Felfelé intett, a pince ablakai felé, amelyeken át még néhány utolsó kiáltás távoli zaja hallatszott be.

– Micsoda? – kérdezte Zakariás.

– Mikor Izráelnek egy kicsit jól megy a dolga, – mondta József, – akkor elfeledkezik a multjáról és nem gondol a jővőre. Le akarja rakni küldetésének irtózatos terhét. Különös törvényszerűsége, azt hiszem, Izráel életének, hogy a szerencsétlenségek többnyire akkor szakadnak rá, amikor legkevésbbé várja. Amikor teljes biztosságban érzi magát. A biztosságban és nyugalomban Izráel már-már szétesik, mint egy oldott kéve, már-már kényelmesen és nyugalmasan szétbomlik, már-már feladta a külön létét. Akkor jön a szerencsétlenség, és összekovácsolja, és vassá veri, és tüzben acéllá edzi.

– A tűzben, – mondta Zakariás nyugodtan, – mi porrá fogunk égni.

– De a többiek, Sámuelnek és Simonnak a fiai, akik innen távol vannak valahol idegen országokban, és a barátaink és rokonaink és minden zsidó közelben és távolban össze fogja szoritani a fogát és uj lélekkel telik el és az egész lelke egy megujitott fogadalom lesz és egy holtig való vágyódás, és azok a zsidók, akik már-már nem találták értelmét annak, hogy zsidók, egyszerre ujra megtalálják a létüknek az értelmét, és Izráel megy tovább a maga végzetes utján.

– Azért, hogy valahol ujra egy máglyára találjon? – És érdemes… nem nekem, akinek ugyis lejárt az időm, hanem nektek… érdemes nektek fiatalon meghalnotok azért, hogy a többieket megtartsátok egy olyan uton, amely a máglyákhoz visz?

– Az életnek, – mondta József habozva, – önmagában nincsen értéke.

– Semmi másnak nincs értéke, csak az életnek, – szólt hevesen Zakariás.

József megrázta a fejét.

– Az életnek, – ismételte, – önmagában nincs értéke. És a halál nem lehet más, mint kapu, amelyen átlépünk, bár be van hunyva a szemünk és nem látjuk, mi van túl a kapun. Ha elvégeztük azt, ami ránk bizatott, nyugodtan léphetünk át rajta.

– Ami ránk bizatott! – Hát hol maradnak a terveid? Hát nem érzed, mi mindent hagysz itt elvégezetlenűl? Hol van a nagy munkád? Mikor éltél?

– Ha Izráelt elnézés és barátság venné körül, jóság és szeretet, – mondta József elgondolkozva, – akkor Izráel nemsokára bágyadt örömmel olvadna fel a népek tengerében. Megmarad azért, mert se elnézést, se barátságot, se jóságot, se szeretetet nem talál sehol. Nem lehet azonban kételkedni benne, hogy a világban egy előre megszabott nagy harmónia uralkodik és hogy minden, ami történik, egy irdatlan, egy beláthatatlan, egy felfoghatatlan nagy terv szerint történik. Az igazságosság, a jóság és a szeretet követelését és parancsát Izráel prófétái hirdették ki a világnak. És Izráelnek addig kell felvérzett lábbal vándorolnia, botorkálnia és szenvednie, addig kell kihivnia ujra meg ujra, konoksággal is, lázongásal is, könnyelműséggel is, hittel is és hitetlenséggel is az embereket és a nemzeteket, amig az igazságtalanság és a gyülölet egészen el nem fogy és az igazságosság, jóság és szeretet be nem tölti az egész világot. Akkor beleomolhat Izráel a feléje tárt karokba. Akkor felolvadhat Izráel a szeretet lelkével eltelt népek között. Addig nem. Ez az Izráel küldetése. És ha ezt tudja az ember, akkor a mi halálunkat még földi értelemben sem tekintheti oktalannak és céltalannak, mert akkor a mi halálunk is égő áldozat lesz az emberi nem haladásáért és tökéletesedéséért.

Zakariás megmarkolta József karját.

– De ember! – mondta felindultan, – de boldogtalan! – hát csakugyan hiszel abban, hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik? A máglyára fognak vinni, ember. Nem érted, hogy amikor egy ilyen halál előtt vagy, valósággal bűnös ez a te konok optimizmusod! Hogy merheted vallani és mondani, amikor tudnod kell és érezned kell, hogy nemsokára, ha ott állasz a máglyán és a fiatal életedet mindjárt porrá égetik, el kell majd átkoznod azt a percet, amelyben Isten ilyennek teremtette az embert. Hogy hihetsz benne? Hiszel benne? Hiszel benne?

József elgondolkozott és lassan igent akart bólintani. Zakariás azonban félbeszakitotta és sokáig és hevesen bizonyitotta neki, hogy a hite végzetes, káros és bűnös hit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az éjszaka kimerült nyugalma elmult. Kint bőséges májusi sugárzással és tündökléssel jött fel a nap és a börtönbe bejutó sugarai úgy ébresztették fel a zsidókat, mint a korbácsütés. A nap halad előre a maga ragyogó utján, itt pedig kilenc órakor ujra kezdődik a vallatás. A zsidók szorongva várakoztak. Kilenc órakor végre kinyilt a pántos ajtó, és a porkoláb Mihályt hivta a biróság elé. A felesége és a lányai sirva könyörögtek neki, ne kinoztassa magát, most már ugyis mindegy minden, most már ugyis meg kell halniok mindnyájuknak, vallja hát rögtön mindazt, amit kivánnak tőle. Mihály megigérte, hogy nem kinoztatja magát és vallani fog. Mikor azonban a biróság előtt állott, nem tudta azt vallani, amit kivántak tőle, hanem kétségbeesett erőfeszitéssel és remegő, elszánt komolysággal próbálta ujra meggyőzni a biróságot, hogy ő a többiekkel együtt ártatlan. Levitték a vallató szobába. Mihály maga sem reménykedett benne, hogy a kinzó vallatást kibirja, de egy bánatos kötelességérzés azt parancsolta neki, hogy kinoztatnia kell magát, amig birja. Sokáig viaskodotta rettenetes szenvedéssel, végre azonban aléltan megadta magát és vallott. Utána Eleázár került sorra. Eleázár extatikus imákat mormolt. Többször elájult a selmecbányai hóhér keze között és végre, félig önkivületben, megerősitette mindazt, a mit kivántak tőle. Délután Ruben került sorra. A csepüszakállu kis embert a városbiró megintette, tegyen töredelmes vallomást, tudhatja és láthatja, hogy a tagadás nem használ semmit. Ruben az egész testében remegett és a felszólitásra beismerés helyett éles, halk, reszkető hangon rettentő inzultusokkal felelt. Levitték a vallató szobába, és a városbiró haragra gyulladtan mondta a selmecbányai hóhérnek, hogy alaposan törje meg ennek a sátántól bujtogatott, vakmerő zsidónak a szemtelenségét és szentségkáromló kedvét. A selmecbányai hóhér munkához látott, a biróság tagjainak egy része ott várta a vallató szobában a munka eredményét, a munka azonban nem akart eredményt hozni. Ruben gyenge és vézna teste néha ugy látszott, darabokra szakad a selmecbányai hóhér kezei és szerszámai között, de Ruben nem kérte, hogy szabaditsák ki és nem mondta, hogy vallani akar. Néha nyögve elhallgatott, egyébként azonban állandóan beszélt mintegy a dölyf fájdalmas megszállottságában. Tajtékzó szidalmakkal halmozta el a biróság tagjait, Edom bélpoklos fiainak, szukák nyüves kölykeinek, mocskos és alávaló bálványimádóknak szidta őket. Mintha a lázas kevélység görcsei rázták volna, ugy szakadozott le az ajkáról megvető szidalom szidalom után: a biróság ellen, a babonáik ellen, a hitük ellen és minden ellen, amit szentnek tartottak. A biróság tagjai között voltak olyanok, akik befogták a fülüket, a többiek sértett bosszusággal ösztökélték további erőfeszitésekre a selmecbányai hóhért. A selmecbányai hóhér minden hozzáértését összeszedte, de Ruben kintól fuldokolva, félig önkivületben tovább hörögte határtalan megvetésének rekedt szidalmait. Egyszer-kétszer úgy látszott, hogy elájul; de csak rövid aléltság volt, amely után hamar magához tért, hogy a száját ujra egy lihegő inzultusra nyissa ki. Vele telt el az egész délután; alkonyattájban végre elájult. Ekkor fellocsolták, visszaküldték a börtönbe és Gregorovius mester azt mondta, hogy nem fontos, ha a vallomása el is marad, hiszen a többiek világosan és félreérthetetlenül megvallották, hogy ő is részt vett a gyilkosságban és a vér élvezésében.

A biróság tagjai igy megnyugodva hazamentek. Este ujra összeverődött néhány ember a városháza előtt és a lármájukra hamarosan megint nagy tömeg gyült össze. A darabontok be akarták csukni a városháza kapuit, de a tömeg ekkor nekik feszült, elsodorta őket és betódult a városháza udvarára. Itt legtöbben nem tudták, mit csináljanak, de néhányan odarohantak a börtönpince ablakaihoz és lekiabáltak a pincébe, hogy máglyára a zsidókkal, akár vallanak, akár nem. Erre mindenki oda akart menni az alacsonyan levő vasrácsos nyilásokhoz, veszedelmes tolongás támadt, és néhány asszony és gyerek jajgatni kezdett. A városi darabontok lassan kiszoritották a tömeget a városháza udvarából, közben azonban a gyerekek köveket hoztak és a köveket kezdték a vasrácson át a pincébe bedobálni. Néhányan a felnőttek közül is küvették ezt a példát, és egy ideig a kövek csattogva zuhogtak a vasrácsra és a vasrácson át a pincébe. A darabontok végre mindenkit kiszoritottak az udvarból.

A zsidók riadtan hallgatták a börtönben a hirtelen feldagadó lármát, azután a kiáltásokat, amelyek a rácson át lesziszegtek hozzájuk, azután ijedten huzódtak el a hulló kövek elől. A kövek egy-két asszonyt és egy-két gyereket is értek; az asszonyok és a gyerekek hangos sirásra fakadtak, és a sirás akkor sem hallgatott el, amikor a kövek hullása megszünt és amikor kint csend lett. A börtön homályában és szennyében, a haláltól beárnyékoltan kinokat szenvedve, vagy kinorditásokat hallgatva is a börtönbe zárt zsidók eddig meg tudtak maradni valami könnyező tompaságban, valami imádkozó és kábúlt nyugalomban, és ez a tompaság és nyugalom rá tudta parancsolni magát a néha-néha felsiró asszonyokra és gyerekre is. Most a néma börtönbe beleorditott a külső világ. Mindaz, ami a börtönön kivül volt, az egész ellenséges élet, a láthatatlan nagy szörnyeteg benyujtotta most rettenetes talpát a vasrácsokon és karmolt a karmaival. Amit hirül adott: az nem volt uj iszonyat, de a hiradás hangos orditás volt, amelytől dideregni kezdett a lélek. Az asszonyok és a gyerekek sirtak; a férfiak eleinte elhallgattattak egyet-egyet; de az egyik zokogás mindig ujra felgyujtotta a másikat; a zokogások sikoltozásokká váltak, és a kétségbeesés tébolya, mint egy forró forgószél söpört végig az egész homályos és piszkos börtönön. Az ajkak érthetetlen szavakat dadogtak; akik összetartoztak, nem ismerték meg egymást; senki sem értette, mit akar a másik és senkisem hallgatott másra, csak a saját örjöngésének a szavára; voltak, akik megtépték a ruhájukat; voltak, akik levetették magukat a földre és a földön fetrengtek; voltak, akik a pántos ajtót ütötték, amig véres lett a kezük a saját ütéseiktől; és voltak, akik céltalan átkokat és türelmetlen könyörgéseket küldtek fel a rácsos ablakon át a messzeségben valahol kékesen fénylő holdas éjszakába. A börtön tehetetlen tombolása, amelyet a kint tomboló harag gyujtott fel, igy hánykolódott fájdalmasan és sokáig, amig végre néhányan kimerülten elhallgattak, mások hideg józanságra eszméltek és ismét elcsendesitettek olyanokat, akik még örjöngve viaskodtak saját kétségbeesésükkel, mig végre a téboly forgószele egészen elült és mindenki pihegve pihent. A csendben és a homályban ekkor halkan megszólalt az egyik férfi, és bánat, gyöngédség és szeretet volt a hangjában; aztán megszólalt egy másik, és reménységes és vigasztaló dolgokat mondott az Ur akaratáról és arról, hogy nem csalatkozhatik az, aki benne bizik; aztán mások szólaltak meg és mindnyájan biztató és üditő dolgokat mondtak, és a homályos és szennyes pince lassan megtelt a bizalomnak és az áhitatnak az illatos derengésével. Ekkor Dávid felkelt abból a zugból, ahová ismét leroskadt volt és fájó tagokkal lassan közeledett a többiek felé. Az első csoport előtt megállott, lassan letérdelt, hogy közel legyen hozzájuk, meghajtotta a fejét és könnytől ázott, halk hangon mondta:

– Kérlek, bocsássatok meg énnekem.

A többiek megrendülten hallgattak, és az öreg Sámuel csendesen felelte:

– Nincs minekünk mit megbocsátani neked, Dávid. Nem miattad kell nekünk elpusztulnunk. El kell pusztulnunk azért, mert zsidók vagyunk.

– Kérlek mégis: bocsássatok meg nekem.

Sámuel erre sirva megölelte, és azt mondta, hogy megbocsát neki. Dávid felállott, a kinzástól még egyre sajgó tagokkal továbbment, és minden egyes kis csoporthoz letérdelt és nem nyugodott addig, amig mindenki meg nem bocsátott neki.

Másnap, csütörtökön reggel, elsőnek József került sorra. Némi szorongást érzett, amikor a biróság elé lépett, de szelid érdeklődéssel nézte végig ezeket a különös, ezeket a számára érthetetlen birákat, és amikor Gregorovius mester felszólitotta, hogy hamis tudományával hivalkodó gőgjét adja fel és tegyen vallomást, szótlanúl megrázta a fejét. Levitték a vallató szobába. Miért nem vallok, – kérdezte ekkor magától, – holott a többieknek megigértem, hogy nem kinoztatom magam? A magam életét semmikép sem menthetem meg. Csak azért tehát, mert a többiek is megkinoztatták magukat? Csak azért, mert egy különös kötelességérzés azt mondja, hogy idegen, soha nem látott, más országokban élő zsidóknak tartozom azzal, hogy egy ellenük is irányuló, baromi ostobaságú váddal szembeszálljak egészen addig, amig a kinok össze nem zuzzák bennem az emberméltóságot? Amikor már a selmecbányai hóhér keze között volt, akkor értette meg hirtelen, hogy miért kinoztatja meg magát. Az a gondolat, hogy épeszű és józan emberek egy másik embert igy kinozhatnak, olyan idegen volt számára, olyan távoli, olyan megfoghatatlan, hogy az elméjében és a lelkében ez a gondolat eddig nem tudott helyet találni. Látta Dávidot összetörött és megtépett testtel visszatántorogni a börtönbe; látta a többieket; és soha egy percre nem tudta azt érezni, hogy ez a vallatás van, hogy ez a kinzás valóság. És most, amikor a gyötrelem első nyilalásai hasitottak végig a testén, még most is szelid, barna szemét kerekre feszitve kellett körülnéznie, hogy megértse, hogy ez a szoba, ezek az emberek, ez az egész kegyetlen találékonyságu berendezkedés realitás. A kinjai fokozódtak. Ekkor megrendült kiváncsisággal hallgatózott ugyszólván önmagába és azt kérdezte magától, meddig lehet ezt birni. Nagy meglepetésére sokkal tovább birta, mint gondolta volna. A selmecbányai hóhér buzgón dolgozott. József végül csendesen mondta, hogy szüntessék be a kinzást, vallani fog. Azután szeliden vallott mindent, amit kivántak tőle.

Utána Zakariást hozták a biróság elé és leültették egy székre, mert állni nem tudott. Zakariás nem akart vallani, és amikor a városbiró a kinpaddal fenyegette meg, felsőbbségesen, csendesen elmosolyodott. Csak vigyék már; a kinpaddal ezek az ostobák pár perc alatt meg fogják ölni, de vallomást ki nem csikarnak belőle. A városbiró el akarta rendelni, hogy Zakariást vigyék le a vallató szobába. Ekkor azonban megszólalt Gregorovius mester.

– A ravasz öreg zsidó, – mondotta, – abban reménykedik, hogy ő meg fog halni a vallatás alatt. Nem szabad azonban megengedni, hogy a ravaszság és a gonoszág igy fölébe kerekedjék az igazságszolgáltatásnak. Azt ajánlom tehát, hogy az agyafúrt öreg zsidó vallatását szakitsuk félbe és hogy helyette fogassanak vallatóra az asszonyok. Azoktól könnyü szerrel megtudhat a biróság mindent, amire szüksége van, hogy a zsidók bünének képe teljes legyen.

A biróság tanácskozni kezdett és Gregorovius mester lesben állva figyelte Zakariást. Zakariás remegett és szédűlve hunyta le a szemét. A biróság többsége hajlott arra a véleményre, hogy mivel a férfiak egyrésze megmarad a konok tagadásban, vallatóra kell fogni az asszonyokat. Zakariás ekkor hirtelen megszólalt:

– Ha én vallok, akkor nem vallatjátok az asszonyokat?

– Nem, – kiáltotta gyorsan Gregorovius mester.

– Vallani fogok. Kérdezzetek.

– Bevallod, – kérdezte Gregorovius mester, – hogy te hoztad a bazini zsidóknak azt a parancsot, hogy a gyilkosságra nem lehet tovább várni, mert a vérre szükség van?

– Bevallom.

– Bevallod, hogy a szerencsétlen áldozaton te tetted az első vágást?

– Bevallom.

Gregorovius mester kérdezett és Zakariás mindent bevallott. Zakariást azután leküldték a pincébe. Mikor leért a pincébe és visszaroskadt a földre, a két kezével eltakarta az arcát, és a többiek látták rajta, hogy ő is vallott mindent, amit kivántak tőle. Dávid ekkor lassan felállott.

– Most ujra én kerülök sorra, – mondta.

Eszter zokogva simult hozzá és könyörögve kérte, ne kinoztassa magát, hanem valljon mindent, amit kivánnak tőle. Dávid égő szemmel nézett maga elé és makacsúl rázta meg a fejét.

– És ha izenként tépnek szét, –!

A porkoláb nemsokára bekiáltott a börtönbe és Dávidot szólitotta. Dávid megsimogatta és megcsókolta Esztert. Ugy érezte, hogy élve nem jön többé vissza. Azután felemelte a fejét és elindult. Zakariás mély szánalommal nézett utána. Tudta, hogy vissza fog jönni, és tudta, hogy vallani fog.

Dávid sápadtan állott a biróság előtt, de sötét és bús elszántsággal nézte végig ujra azokat az embereket, a kik róla itéletet akarnak mondani. A városbiró felszólitotta, hogy most, amikor a többiek mindnyájan rávallottak, tegyen ő is töredelmes vallomást. Dávid csendes és keserű makacssággal rázta meg a fejét. Itéletet azt mondhatnak róla, de hogy ő bünösnek vallja magát egy esztelen és becstelen vád követelése szerint? És ha izenként tépik szét, –! Gregorovius mester ekkor felállott és közömbös hangon azt inditványozta, hogy most, mivel a zsidó férfiak között akadnak ilyen megátalkodott és konok bűnösök, mégis kezdje meg a biróság az asszonyok vallatását, elsőként épen ennek a sátánnal szövetségben álló Dávid zsidónak Eszter nevű feleségét hozatván fel vallatás végett a börtönből. Dávid reszketni kezdett és az elviselhetetlen haragnak egy felorditásával rávetette magát Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most készen várta, a darabontok segitségével visszalökdöste a helyére és kiadta azt a parancsot a darabontoknak, hogy hozzák fel a börtönből ennek a Dávid zsidónak a feleségét. Dávidnak minden tagja sajgott a fájdalomtól, de ezeket a fájdalmakat nem érezte. Csak az elviselhetetlen haragot, az elbirhatatlan kétségbeesést, a tehetetlenségnek olyan gyötrelmét érezte, amelynek mindjárt ki kell szakitani a szivét és ketté kell törnie az életét. Egy darabont elindult, hogy megy a börtönbe Eszterért, Dávid fuldokolva nyujtotta ki utána a kezét és töredezett hangon kérdezte, hogy ha ő vall, nem bántják-e akkor az asszonyokat. A városbiró jóindulatú férfiassággal felelte, hogy ebben bizhatik; ha ő vall, akkor a biróság az asszonyokat, – bár szintén bűnösek – kimélni fogja arra való tekintettel, hogy hiszen az asszony mindig csak a férfinak engedelmeskedik, tehát az asszonyok csak másodsorban bűnösek. Dávid erre lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy vallani fog és lehajtott fejjel bevallott mindent. Amikor a vallomása véget ért, Gregorovius mester néhány halk szót váltott a biróság tagjaival és igy szólt:

– Vedd tudomásúl, Dávid zsidó, hogy a biróság most már a ti iszonyatos bűnötöket teljesen, tökéletesen és hiánytalanúl bizonyitottnak látja és a holnapi napon tirólatok, bűnös bazini zsidókról, itéletet fog mondani. De a biróság még az ilyen iszonyatos bünnel szemben sem feledkezik meg a keresztényi irgalom parancsáról és módot akar nyujtani neked arra, hogy tökéletes bünbánással enyhitsd a bűnöd sulyát és különösen arra, hogy veszendő lelkedet őszinte megtéréssel megmenteni próbáld. Ezért a biróság már most elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezzen: kivánod-e felvenni a szent keresztséget?

Dávid felemelte a fejét, bús, sötét tekintettel végignézett a biróság tagjain és lassan megrázta a fejét.

– Felelj Dávid zsidó, úgy, hogy mindnyájan megérthessük a szándékodat, ugy, hogy mindnyájan megnyugtathassuk a magunk keresztény lelkiismeretét. Kivánod felvenni a szent keresztséget, igen vagy nem?

– Nem.

Gregorovius mester szótlanúl fordult a biróság tagjaihoz. A biróság tagjai méltatlankodva csóválták a fejüket, a városbiró pedig felindultan mondta:

– Hát csakugyan félre akartál bennünket vezetni, és be akartál bennünket csapni? Menj hát. Menj a halálba és menj a kárhozatba, amelyet mindenkinél jobban megérdemelsz.

Dávid kinban és gőgben összeszoritott ajakkal hallgatott, azután visszament a börtönbe. A börtönben elmondotta a többieknek, hogy a biróság holnap mond róluk itéletet. A porkoláb nemsokára, némi pénzért cserébe, derülten közölte velük azt is, hogy a vásártéren már ássák bele a nagy oszlopokat a földbe, amelyek köré holnap majd a máglyát rakják.

Kint meleg, májusi délután volt, és szelid kedvességéből mintha jutott volna a börtönnek is. A zsidók csendesen pihentek, mint aki hosszu, hosszu út fáradságát piheni ki. És a börtön egyuttal tele volt egy elfogódott, halk készülődéssel, mint amikor valaki messzi, messzi utra készül. A kétségbeesés viharzása egészen elült már; a lázadás szavait és a lázadás könnyeit mindenki elzokogta volt; egész délután kevés szó hangzott el és az mind halk és vigasztaló szó volt; és ha a pihenő emberek kezei megmozdultak, akkor gyöngéd simogatásra mozdultak meg. Amikor beesteledett, senki se feküdt le aludni. Mindenkinek az volt az érzése, hogy csendesen készülődnie kell; mint a bucsuzni akarók és a válni készülök, mindnyájan csoportokba verődtek és lassan és észrevétlenűl, anélkűl, hogy akarták volna, mindnyájan virrasztani kezdtek. Az anyák le akarták fektetni a gyerekeiket, de a nagyobb gyerekek könyörögve kapaszkodtak az anyjuk ruhájába és nem akartak lefeküdni. De fáradtak és álmosak voltak, és erre Judit, akit nagyon szerettek, maga köré gyüjtötte öket és mesélni kezdett nekik. Született egyszer – mondta az egyik mese – egy nagyon szép, egy napszemű kis fiú és született ugyanakkor egy nagyon szép, egy holdszemű kislány. Meg volt irva róluk, hogy egymáséi lesznek és mert egymástól nagyon távol éltek, egy jóságos szellem minden születése napján megmutatta a napszemű fiunak a holdszemű leány képét egy tükörben és megmutatta a holdszemű leánynak a napszemű fiu képét. Amikor mindaketten felnőttek, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában és ugyanabban a percben elindultak egymást keresni. Mindaketten rendkivüli kalandokon mentek át. Jártak aranyországban és jártak ezüstországban; jártak abban az országban, ahol a kisfiuk és kislányok a földből nőttek ki, mint a virágok és olyan szépek voltak és ugy nőttek fel, mint a virágok és persze nem tudtak elmozdulni onnan, ahol kivirágzottak; jártak abban az országban, ahol az emberek járni nem tudtak, csak repülni és beszélni nem tudtak, csak énekelni. Mindenütt marasztalták őket, de egyikük sem maradt, mert meg volt irva róluk – mint minden fiúról és minden lányról – hogy egymáséi lesznek, és mert a napszeműfiu csak a holdszemű lány után vágyodott és a holdszemű lány csak a napszemű fiu után. Többször elérkeztek a biborszinű tűz országának a határára is, de innen mindig visszafordultak, mert féltek a tüztől. Amikor azonban mindenütt hiába keresték egymást, végül megint visszatértek ide. A jó szellem ekkor segitségükre jött és megmutatta őket egymásnak, és a napszemü fiú ekkor látta a holdszemű lányt és a holdszemű lány látta a napszemű fiut, és látták, hogy egyikük áll a biborszinű tűz országának egyik szélén, a másik áll a biborszinű tűz országának a másik szélén, és látták, hogy találkozni csak akkor találkozhatnak, ha egyikük áthalad a biborszinű tűz országán. Sokáig haboztak, mert féltek a tüztől, de végre egy napon, ugyanabban az órában és ugyanabban a percben mindaketten elindultak. Eleinte féltek; és eleinte fájt nekik a tűz égetése, de minél jobban haladtak előre, a tűz égetése annál kevesbbé fájt, végre mikor a tűzország kellős közepén találkoztak, a tűz égetését már teljességgel nem érezték; inkább azt érezték, hogy a régi életük helyett uj életet kapnak; és végre elérték egymást, megcsókolták egymást és akkor kimondhatatlanúl boldogok voltak.