Part 3

Nézett a szép sárga tarka kutyára, de az nevetett, igen, mert a kutya is tud nevetni, mikor valaki bolondot csinál, és nézett esedezve a porosz uraságra, ki lehunyta szemeit. Félre dőlt és aludni akart.

Természetesen mikor magához tért, első gondolata az volt: azt a fotografiát kiveszem a zsebéből, ha erőszakkal is – de ha akkor az az úr leszállítja őt – ilyen borzasztó hózivatarban hova megy gyalog? Mikor érne Nagy-Kakasdra?

Néma csönd!

A hó hullott, szakadt, órákon keresztül, a lovak meg-megállottak, a kocsis le-leszállt, benézett az urakhoz.

– Nos? – kérdé az orvos úr, – messze vagyunk még?

– Mitől?

– Nagy-Kakasdtól.

– Miért?

– Ma oda kellene érnem, – s egy szivart nyujtott ki a kocsisnak.

– Ha így esik a hó, jó lesz, ha éjszakára elérünk a szép asszonyhoz.

– És hol van az?

– Fele útján Nagy-Kakasdnak. Ne féljen az úr, ott jól lehet enni, inni.

A Bogár gyerekek is ott isznak. A multkor, csak András napján egy német tisztet úgy bele szerkesztettek az árokba, hogy annak már a csontjait is elhordhatták a farkasok.

– Mi – mi? farkas, gyilkolni? – kiabált felszökve igaz vagy nem igaz szendergéséből a porosz úr és pisztolyai után nyult.

– No azt ugyan eltegye az úr, – topogott a kocsi mellett a rettentő hóban a kocsis, harapós kutyának nem jó mutatni a botot.

– Rablók? – forgott a porosz úr két villámló szeme.

– Azok biz ők, de lehet velök bánni. Módja vagyon mindennek, – szítta az ember tele tüdőből a nagy hulló hóban mindegyre ki-kialvó szivart. Ahol ni, párjával! –

– Micsoda? – kiáltott mind a két úr – megrémülve.

– Farkas, – nevetett a kocsis.

A vadszagra szükölt, nyihogott, nyöszörgött a sárga kutya, s majd összetörte magát a bőrtáskák között.

Valahogy lecsúszhatott az ellenző a kis ablakról, mert a vén zsidó asszony átkukucsált, ő nem félt, tudta, hogy a farkas nem támad ilyenkor.

Gyönyörködött a fényes úr remegésében, kinek most a biztos meleg helyen is ép oly rossz helye volt, mint neki.

– Hajh! hajh! – csettegetett a kocsis ostorával, – hova-hova komék?

A farkasok, a mennyire a sürűn hulló havon el lehetett látni – egy kissé megálltak, szembenéztek; megrázták havas sörényeiket s vonítva eltüntek valami ér füzes rekettyései között.

A sárga kutya érezte meg legelőbb, hogy nincs baj, mert felugrott, odanyomta gyáva fejét a kocsi ablakához, és rúgott, szökött, kapart, hogy most már ő is merne.

Gazdája kivette a revolvert és készült. Nézett bátran a hóba, a hol már semmit se lehetett látni és hajlandó volt lőni egy nagyot.

– Üljön le a nagysás úr, – nevetett gúnyos hahotával a kocsis. – Ha lő az úr, a mennyi farkas, mind itt terem.

Szó nélkül visszaült a porosz úr, s odabent elmagyarázta a doktor úrnak, hogy minő kitünő pisztoly ez. Amerikában százszor megmentette életét. Ott tigris, ott párducz, ott leopárd – ah, ez nagyszerű! – –

S látszott a sebesen forgó bátor szemekből, hogy a porosz úr mily szép diadalokat arathatott. Oh meglátszik az, még egy szűk postakocsiban is.

Beszélt, beszélt föllelkesülten, mint egy igazi férfi, a ki érzi önbecsét, de az universzális doktor csüggedten lógatta fejét erre-arra; a szép történetekből sokat elszalajtott; nem tudott mást nézni, mint azt a fáradhatlan hulló havat, mely lassanként elhozta az estét, komor némaságával, ott a pusztaság közepén.

Sötét éj a fehér hóban, csillagtalan éj, zordon csöndesség a rettentő pusztaságon, hogy az embernek minden egyes érverése, szusszanása meghallanék. Hallatszott a kutya szuszogása és a kalauz úr növekedő erejű horkolása; az öreg zsidóasszony imádkozása, a doktor úr édes, merengő sohajtozása, a kocsis káromkodása és a porosz úr opera dudolása, hallatszott távolról, – pedig egy puskalövésnyire volt már, de úgy tetszett, mintha a zajtalan éjben mértföldnyi távolból hallatszanék, – a szép asszony veszekedése a kerítéstelen udvaron a szolgálóval, a fuvarosokkal, a lovakkal és ökrökkel a cseri csárdában.

– Haj vigyázzon kend! – hallatszott most egészen közelről egy éles női hang, – nem látja, hogy a híd el van törve.

Zsupp! felfordult a nagy kormánybárka. A lovak az árokba zuhantak, az utasok a hóba, a zaj, nyögés, káromkodás az éjbe verődött.

– Lámpást, gyertyát! – nyöszörgött valaki, kibújva a kocsi alól.

– Persze, mert itt bolt van, bőviben a gyertya, – hangzott a bátorító válasz. – Hát fáklya – nem jó volna?

Emberek jöttek nemsokára, és körülvették a kocsit.

A porosz úr ott állott kutyájával, és zsebében a jól elrejtett revolverrel.

Vaczogott a sok ritkás fehér foga és minden emberben egy-egy emberölő rablót látott.

– Doktor úr – sziszegé, hol van?

– Ah? – hát itt doktor is van? – kérdé egy asszony.

– Van, de nem tudom, nem törte-e össze magát.

Éjfél felé járt az idő, mikor az emberek, fuvarosok, a csárdás, összekaparászták a bárka lakóit. Mindenki állott, a hogy állott, csak a fiatal doktor úr keze-lába volt össze-vissza törve.

III. (Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi jelesebb egyének bővebb leirása.)

A cseri csárda olyan egyet szusszanó, egyet melegedő, egyet faló, egyet hörpentő stácziója volt a postakocsinak. Ide jó időben, rossz időben egyaránt betért. A tágas, rongyos, szélben fütyülő helyiség egy keskeny, sötét konyha által két részre volt osztva, elől az országútra eső termetesebb ivóban menedéket talált mind az, a kinek csak erre szüksége volt, – mint ma mondanók, műveltebb időnkben – nemzetiség- és valláskülönbség nélkül; a melléképületekre eső rész azé vala, a kit jól felfogott érdeke és kényesebb izlése, vagyonkája, féltősebb smukkja, nagyobb áldozatoktól sem rettentett vissza e korláttalan alföldi országúton. A bor és étel egyforma volt, az igaz, de a bánásmód és biztonság erősen különböző.

Az ivóban a csapláros kormányzott, itt az asszony, kit szép asszonynak kellett nevezni. Ha volt valaha szépség relativ: itt azt a legélőbb példa bizonyította be.

– Álljanak meg, – toppantott egy hatalmas termetű, rendkivül poczkos asszony, kék-veres képpel, nagy gömbölyű szemekkel, melyeknek szinét a bor és pálinka közös egyetértése adta meg – mondom, hogy álljanak meg. Tegyék le azt a testet – mutatott a szegény össze-vissza tört fiatal emberre, és nézett a fényes ruhás karcsú magas úrra, – hogy leszünk? van külön szobám, finom ágyam, hanem – s az ujjaival jelezte, hogy azt ám nagyon meg kell fizetni – hogy leszünk?

A fényes ruhás úr oda sugott az asszonynak.

– No, hajdé! – maguk az ivóba, ez a beteg meg ez a társa hozzám. Ferkó, most vegyétek fel a testet és vigyétek.

A vén zsidó asszony, a kalauz s még egy nagy csomó ember külön estek tehát.

– Tán meghalt? – szólalt meg a nagy fehér kemencze körül egy asztalka és borocska mellett egy kopott ruhás fiatalos ember, vastag, fekete fölálló hajjal, melyet mind egyre borzalt. – És ugyan meghalt volna? Lássam, szent isten! Hisz ez Márton Sándor.

– Ismeri? kérdé a fényes ruhás úr.

– Hogyne? Valamikor tanulótársak voltunk. Nagykakasdi fiú ő is mint én. Sándor! – S gyöngéden, meleg részvéttel tapogatni kezdte a mozdulatlan ifjút.

A fényes ruhás úr hirtelen lehányta magáról felső köntöseit, s egész műértelemmel a szerencsétlenül járt doktor úrhoz látott. Levetkőztette, kificzamodott karját helyrenyomta, lábain a véres sebeket kimosta, bekötözte, néhány apró, törött csontdarabot kiszedegetett, s eczettel, vízzel mosta, surolta.

– Ki kell nyitni az ablakokat – parancsolá az úr – friss levegőt gyorsan!

– Sándor! – simogatá a régi tanulótárs barátja, földije kezeit, sáppadt arczát – hogy vagy?

Egy-egy erőtlen, nyöszörgő jaj mutatá, hogy az ifjú él.

A fényes ruhás úr megmosta kicsiny, fehér, sovány kezeit, megtörülközött, elővette fésűjét, hirtelen rendbe szedte göndör, fekete, fényes haját, valami kis üvegecskét megszagolgatott, sebesen néhány lépést tett a szobában és mindig szemben az egyetlen tükörrel, melynek feje fényes pávatollakkal volt kiczifrázva – s szólt, hogy most már tegyék be az ablakokat.

– Vajon, – kérdé a fiatal ember is, az asszony is – a beteg jobban lesz-e, megmarad-e?

– Pár napig az én költségemen, – semmit se sajnáljanak tőle – itt ül – s azután bemehet, semmi baja se lesz. Egy kis zúzódás az egész, – mondá könnyedén az úr.

A nagy sárga kutya oda dörzsölte hosszúkás fejét gazdájához, okos csillogó szemeivel ránézett, majd nyihogva ráugrált és nyalni kezdte kezét, arczáját.

– Jól van Félix – üljön le, ide a beteg mellé, s egyet se mozdul, tudja.

– Különös, ez a kutya eddig meg se mozdult, csak nézett ránk, s most, hogy örvend – jegyzé meg bámulva a fiatal ember. – Mi lehet ennek az oka? A kutya talán –

– Nem, az enyém. Mi most találkoztunk legelőször ezzel a fiatal emberrel, – szólt mosolyogva az úr. S tekintetében annyi megnyerő, imponáló volt, hogy úgy a fiatal ember, mint a korcsmárosné egész megilletődve nézték a karcsú, magas, katonás tartású úri embert.

– Né! mormogá az asszony – az a kutya hogy örvend, hogy az a fiatal jobban van. Most már ki mondja, hogy a kutyának nincs esze? Van, és milyen jó lelke, hogy simogatja lábaival a beteget, s hogy nyivog a gazdájára.

– Szép cselekedet, igazán szép cselekedet – mondák egymásnak a fiatal s a korcsmárosné.

S kutya és úr – feltétlen hatalmú úr lett a szobában. Kedvöket keresték, parancsaikat lesték. Az asszony kiment és szó nélkül utána látott, hogy lehető jó vacsorát készítsen.

E közben az úr kinyitotta böröndjét s egy csomó finom sültet, süteményt, sajtot, rumot, czukrot vett elő, majd teás kannát és spirituszt és mintha otthon lett volna, élénken, vidáman asztalt terített.

Időközönként oda-oda ment a beteghez, kötelékeit levette, megujította, forró homlokára borogatásokat tett s oda rendelte a sárga kutyát, hogy vigyázzon s minden mozdulatnál, melyet a beteg tesz – adjon jelt.

Majd készen lett a finom illatú, párolgó tea. – S az úr, mintha egy grófot vagy egy grófnét hivna asztalához – oly tisztelettel és udvariassággal hajtotta meg magát a kopott, szegényes fiatal ember s a bután bámuló hustömeg korcsmárosné előtt.

Azok félelemmel és alázatos vigyorgással közeledtek az asztalhoz.

Derekasan folyt a teázás és gyorsan tüntek el a drága sült darabok és a finom sütemények.

– Méltóságos uram – ugrott fel a sok jó tea után a kopott fiatal ember – mit tegyünk, hogy ezt a nagyszerű szivességét –

– Semmi, semmi – barátom – nevetett az úr, újból megtöltve a poharakat.

– De kérem, hiszen ez – s felborzolá az ifjú fekete sürű haját –

– Üljön barátom, s töltsük vigan az estét – karácson este ez.

– Az. Én is arra jöttem, de ez királyi karácson.

Az asszony kiment és ragyogó arczczal egy nagy tál csörögét lökött az asztalra.

– Ebből is tessék. Én sütöttem, s egy hatalmasat csapott a széles tenyerével.

– Szekeresné ténsasszony pompásan süt.

S az ifjú mohón ropogtatta, de már nem igen ette a pompás süteményt, más jókkal volt már kibékülve.

Megint felugrott.

– Uram! méltóságos uram! – kérem szivesen, kit tiszteljünk becses személyében?

– Üljön le barátom – én imádom a népet, csitt, csendesen. Nehéz idő – barátom – –

– Csak nem – talán, oh akkor szent isten – s reszketett az ifjú veres keze az örömtől.

– Csendesedjék ifjú barátom, ki tudja, hátha ezek a poharak is emberekké válnak és elárulnak bennünket. Mulassunk, ne keressék, ki vagyok. Majd eljő az idő mindenre. Most csak egyetlen egyben bizom, abban a kutyában, a melyik azt a szegény jó fiatal embert őrzi. Felix jer! Jer kedves, kedves leghűbb barátom a világon.

Felix fölemelte fejét, s mintha kérte volna gazdáját, hogy nézze meg előbb a beteget – nyöszörgött és hosszú lábaival kaparászott.

Az megnézte.

– Semmi nagyobb baj, egy kis contusio.

A fényes, jószivű úr háta mögött mindenféle módon mutatta egymásnak az asszony és a fiatal ember – hogy ez a vendég valami nagy, nagy vezér lesz.

– Hát bízik még a nép Kossuthban? – fordult meg egyszerre az ismeretlen úr.

– Oh uram, mint csak a Jézus Krisztusban.

– Lassan – fiatal barátom.

– Még az asszonyok is fegyvert ragadnának –

– Csitt, ne oly hevesen – mosolygott az ismeretlen, bátorító kézmozdulatokkal kisérve gondolatait.

– Oh uram, csak egyet szóljon. Én csak egy szegény hivatalvesztett irnok vagyok – mert most minden becsületes magyar hivatalvesztett – de a félvárost föllármázom. Jaj! ha még egyszer leborulhatunk ő előtte; ha még egyszer hallanám harsogó hangját; ha még egyszer látnám az ágyúkat, mert tüzér voltam, tűzmester uram a Nagy Sándor táborában, Perczel Móricztól tettek át, mikor vagy huszan maradtunk a századunkból. – Uram, ne féljen, ezek a kunok, jászok még senkit sem adtak el. Szóljon, aztán én előre megyek.

– Én is – pattant fel a vastag asszony, mint egy fürge csik – itt hagyom ezt a komisz csárdát, megyünk Jóska.

S villogtak a nagy, gömbölyű, valaha szép szemek.

– Barátom! nem lehet még.

– Oh, mért nem! – esdekelt a kopott, rongyos, fiatal ember összetett kezekkel, nálunk mindenki magyar, magyar a papunk, szinte fölakasztották; magyarok a professzorok, az egy vén tolvaj göttingai kabátos gonosztevőt kivéve, de annak a fiai is készek volnának meghalni, tudom; magyar a plébános, a postamester, a gyógyszerész Baranyai Albert, meg a testvérei, ámbár most német mondurt viselnek, hogy börtönbe ne jussanak; magyar az öreg gazdag Halász Máté, a vén Ugodi, a kinek az a sok gyönyörű szép leánya van; magyar a sánta Harnócz, a temető mellett, a vak Mocsy, a kecskeméti utczában; magyarok a Hajkó fiúk, pompás gyerekek; magyar – lássam, ki magyar – lelkem, méltóságos uram, még a kik a temetőben vannak is, mind a Kossuth emberei. Csak fújja meg valaki azt a trombitát, kiáltsa el egy, hogy jönnek – s akasztófán száradjon el a bőröm, ha egy gazember akad, a ki elbúvik.

– Hát a hivatalnokok?

– Tudja isten, a ki nem német, mert sok kutya lett közülünk is hóhérrá – mégis azt mondom, azokban se vált vízzé a vér. Hiszen szégyelnek az utczán járni. Csak egy szó kell!

– Csitt, barátom! szétszakad a fejem. Ne most többet, találkozunk mi még. Oh kedves, kedves magyarom! Türj még, ismerd meg barátaidat, s ha azok itt-ott kénytelenek a farkasokkal vonítani s a hollókkal károgni, jusson eszedbe, hogy azokat is ő küldte, hogy őrködjenek, vigyázzanak.

– Vajjon – kapott a szóhoz a fiatal ember – volna olyan hivatalnok, a ki, teszem azt, német bőrbe bujna – hogy annál jobban megtudjon mindent?

– Majd fog látni.

A vastag szép asszony a heves beszélgetés közt nem hagyta el egészen magát, a mit lehetett, összekotorászott az asztalon a sültekből, süteményekből, czukorból, teából, czitromból – s időnként egy-egy fölkiáltásnál a köténye alá rejtette.

Akkor aztán ő is kiabált, hogy: aj! aj! de mennénk, egy szálig fölkelnénk.

Az ismeretlen úr pedig mindent megjegyzett, jól megjegyzett, mintha a tenyerébe irta volna a neveket.

– Ki az – nyújtá el hosszan a szót a korcsmárosné az ajtó felé fordulva.

– E-én.

– Szekeres – szólt az asszonyhoz a fiatal ember.

– Maradj – kiáltott a nő dühösen a betekintgető emberre.

– Mi? hát én nekem semmi se jut? – dohogott a korcsmáros úr.

– Ereszszük be, – javaslá az ismeretlen úr, gondolva, hogy valami belső ember lesz a könyörgő, kit már vagy huszadszor látott bekukkanni az ajtón.

– A vendéglős, – magyarázá a fiatal, – de neki ott künn kell vigyázni. Sok a vendég.

– Maradj. Lesz – s intett az asszony vastag kezével, melyben volt is valami.

Sokára – sokára elcsöndesedett a társaság, a beteg is elaludt, az úr is lehajtotta fejét, hogy félszemmel aludjék egy kicsit.

A fiatal kiment a szép asszony után.

Reggelre megszünt a hó, megfagyott keményen, hogy csak úgy csikorgott, hogy ha rálépett az ember. Tiszta idő lett. Indult ki erre, ki arra. A vén asszony rég eltünt valamelyik közeli falu felé, de került helyébe új utas a postakocsira, a szép asszony gavallérja, kit az ismeretlen úr akart magával vinni a városba vezetőül.

A szegény fiatal doktort, ki szembetünőleg jobban érezte magát s mindenkép menni is akart: bekötözték újra s meghagyta neki az úr, hogy pár napig okvetetlen maradjon. Ha izenni valója van Nagy-Kakasdra – ő készséggel elviszi. Ül ott pár napot.

– Nincs, nincs, – tördelé a beteg ifjú, – oh köszönöm! S bizonyos rettegéssel nézett arra az emberre, a kinek most másodszor kénytelen nagy jóságáért köszönetet mondani.

De ki ő? – tusakodék magában az universzális doktor úr. Az bizonyos, hogy doktor.

Oh megérezte a sebkötésről, meg a legelső tapintásról.

– A viszontlátásig doktor úr, holnap után szánomat küldöm.

– Nem ő lesz vajon a kerületi főorvos, valami báró, – tapogatódzott a homályban az ifjú doktor úr, – mikor már a bárka jó messze haladt Kakasd felé.

Igenis, ő a kerületi főorvos, dr. Schwindler Gusztáv úr, egy galicziai zsidó férfiú, az az ember, a ki be fogja bizonyítani – – az az hogy övé a pálya, a szó is legyen övé – az a törvény.

Tehát Schwindler úr – óh lesz neki később szép törvényes magyar neve, de most még ezzel a kulturnévvel él –

Schwindler Gusztáv úr most maga ül egyes-egyedül, mert ő és kutyája, a mint ezt sokszor kifejezte a legelegánsabb társaságokban – egy és ugyanazon fogalom – a bús, magyar, kopott legényt egyelőre a kalauz úr mellé adta. Öltözködik. Kényelmesen és nagy ügyességgel. Előtte a tükör, a sok öltözködő eszköz, kirakva a sok finom ruha – öltözködik. Ritkás, fehér, hosszú fogaival jó kedvvel belenevet a kis aczél tükörbe, teljes megelégedéssel rendezi göndör, szép fekete fürteit, állán kiborotvált szakállát, vékony bajuszát. Keskeny ajkait fésülködés közben többször összefogja, s finoman hajlott nagy sasorrával épen úgy játszik, mint a sas, mikor előtte a biztos zsákmány. Nőiesen húzódó szivárvány szemöldeit ellátja a szükséges kenettel, s kiborotvált fehér arczára im még egy kis rizsport és gyenge piros festéket is alkalmaz. Most, miután a valóban csinos arcz annyira készen van, hogy meg lehet mutatni a néző közönségnek – következnek a felső ruhadarabok. A kerületi főorvos uniformisa 1852-ben, karácson első napján. Egész törzstiszti öltözet, csillaggal, aranynyal, rendjellel. Erre jő most a drága asztrakán utazó bunda, könnyedén vetve a vállakra, hogy az uniformis aranygallérából lássanak annyit, a mennyi kell. Finom szarvasbőr keztyű, külföldi ruhák és egy kaczéran fityegő monokli a nagy, aczélfényű, fekete szem előtt.

Így.

– Barátom, – kopogtat a kis ablakon, mely a kalauz háta mögött van.

– Méltóztatik – dugja oda orrát hirtelen a kakasdi fiatal.

– Mondja kérem a kocsisnak, álljon meg egy perczre, s ön kedves barátom legyen szíves ide átülni én hozzám.

Az ifjú forró hálával mosolyog, a mellett szerényen harczba bocsátkozik énjével és a felette kopott ruhával, melyet oly kitüntetés ért e perczben.

Végre is enged a ritka szerencsének és indul, – de lyukas szürke köpönyegét ott hagyja a kalauz úr mellett. Mivel a ruhát már nem lehet változtatni, s a helyett jobbat sem lehet kapni – egyet megtesz, kiborzolja dús, tömött fekete haját elől-hátul, a fakószürke sálkendőt úgy tekeri nyakára, hogy a mennyire az kivihető – az egész öltözetből csak a sálkendőt lehessen látni.

– Bocsánatot kérek – akar bebújni a zöld ajtós kocsi-szobába – mikor egyszerre csak a fényes törzstiszti gallérral és csillaggal s az aranyos gombokkal egy német főhivatalnokot lát maga előtt. Tisztelettel és félelemmel meghátrál, ifjúi, vidámságra hajló, vékony barna arcza elkomorodik – és mintha egy rémítő árkon akarna átugratni – megáll és mérlegeli a veszedelmét. Tökéletes igaz, ő most el lesz fogva, be lesz börtönözve, és minél előbb fel lesz akasztva.

– Oh istenem, Jézusom, micsoda bolond az ember, – gondolhatta a szegény kopott gavallér, ha ugyan ilyenkor jut az embernek egy kis ideje, hogy okosat gondolhasson.

Hátrált és nézett, hogy a jó kemény havon ne iramodjék-e valamerre. Lábai bizonyosan mozogtak is, de a bátorság holtra fagyott.

Nem lehetett mást tenni: alázatosan besétált a bizonyos veszedelembe.

– Nos, édes barátom, – szólt nevetve a főorvos úr, észrevevén az ifjú ember roppant zavarát, – hogy érzi magát? – jól van, jól van?

– Könyörgöm alázatosan, méltóságos uram, – dadogá búsan a magyar, – én sok bolondot össze-vissza beszéltem tegnap este. Ittas voltam.

– Óh dehogy volt – ön éppen a legjobb kedvben volt.

S a kis szobácska megtelt vidám kaczagással és súlyos aggodalommal.

– Semmit se féljen, ön látom, fél. Biztosítom, hogy önt egy hajszál baj sem fogja érni, ha kérésemet és tanácsomat elfogadja.

– Mindent, könyörgöm.

– Nos, van önnek hivatala?

– Nincs.

– És nem is volna kedve hivatalt vállalni?

– Most?

– Most.

– Nem kaphatok én most hivatalt.

– Miért nem?

– Honvéd voltam.

– S nincs olyan hivatalnok itt, a ki honvéd volt?

– Azokat megvetjük – jaj bocsánatot kérek.

– Ne féljen, beszéljen nyiltan. Nekem egy olyan ember kell. Én is honvéd voltam, s a ráczok össze-vissza vagdostak.

– Kérem, a nagy urak mindent megtehetnek, de a szegényt leköpik, ha hazája ellen vét.

– Én tehát hazám ellen vétek, midőn a nép jó voltáért föláldozom magamat?

– Nem.

– Én megvetésre vagyok méltó, midőn életemet, erőmet, tudományomat a betegek meggyógyítására szentelem?

– Oh nem – –

– Lássa, ifju barátom. Nagyon tévesek a felfogások – én most önt –

– Bocsánat, könyörgöm, ne fogasson el, – borult a szegény ember a nagy úr lábai elé; – megigérem, esküszöm, hogy elbujdosom az emberek közül, nem mutatom magamat soha – csak ne fogasson el, mert nagyon kegyetlenül bánnak a magyarral, hatvanig, hetvenig csapatják az embert, egy szóért, egy tekintetért, még az asszonyokat is; a – vak Mocsynét, pedig öreg volt, a nagy piaczon huzatta le a főnök úr, a mért kimondta a Kossuth nevét, azután megint kimondta – aztán holtra verték. Kisasszonyokat is hordóra húznak, ha a bujdosó honvédtestvérüknek csak egy órára szállást mernek adni. A szép Ugodi kisasszonyok közül kettőt megcsapattak s mind a kettő megőrült. Oh uram, ereszszen el! – –

– Ne féljen.

– Én tudom.

– Nem csapatják meg.

– Óh meg, azzal kezdik. Túl a Dunán egy hires nagy magyar protestáns püspöknek a szép egyetlen leányát, a miért az ablakon kinézett s a főtisztekre haragosan mert nézni, kivonszolták a szobájából, s apjostul együtt – uram az borzasztó! Akkor inkább akaszszanak fel, az ha csúf dolog is, de többet nem érzi az ember.

S a szegény ifjú egy kétségbeesett ugrással künn termett a havon.

Nyomban utána az aranygalléros úr. Erős vasmarokkal megragadta a legényt – s nevetve mondá neki:

– Hát kinek gondol engemet. A mért ez a ruha rajtam van, ne higyje, hogy nálamnál ön jobb magyar. Üljön fel; ön tetszik nekem, legyen irnokom, vagy titkárom, és nem fogja megbánni. Tudja, nekem szükségem van egy ügyes emberre, a ki idevaló, a ki ismer mindenkit, s a ki hű tud lenni hozzám. Ha baja lett volna is eddig: ezentúl ne tartson semmitől. Én ennek az egész kerületnek a főorvosa vagyok, most jöttem Pestről, hogy elfoglaljam állomásomat. Örvendek, hogy ilyen ifjú emberrel hozott össze a sors. Foglaljon helyet. Tehát akar ön titkárom lenni? Úrrá teszem. Hogy hivják, eddig nem kérdeztem, én se mondtam a nevemet. Szóljon hát uram.

– Én Veszeli Jóska vagyok, régen irnok voltam a városháznál, később honvédtüzér, most itt ennek a korcsmárosnak segítgettem, s vadászni jártam, de nem bántottam uram senkit. Semmim sincs – s mutatta puszta üres fakó tenyereit – én nem árthatok a császárnak.

– De használni csak akarna?

– Mit tudnék én használni? ugyan egy ilyen ember –

– Sokat.

– A társaim vernének agyon.

– Majd meglátja barátom, szép csöndesen minden hogy megváltozik. Egyszerre nem lehet. Hiszen én is honvéd voltam. – Van-e önnek sebje?

– Nincs, – dadogja szégyenpirral az ifjú, – de voltam Nagy-Sarlónál, Isaszegnél –

– Nézzen ide – és felgombolta a főorvos úr mellén a ruhát, majd megmutatta karjait, és olyan pontokat mutatott, a melyek lehettek sebhelyek is, de közönséges kelés-helyek is. Hirtelen megint mint a villám – begombolta kabátját. – No lássa, – folytatá büszke fejtartással, – most már reménylem, hogy fog bennem bizni, és nem tart se kémnek, se magyar ellenségnek, hanem egyszerüen annak, a mi vagyok – a nép, a szegény elnyomott, védő nélkül való jó nép barátjának.