Part 24

Némelyek Vácznak adtak előnyt, mások az ország fővárosát tették érdemessé a báró személyére, olyanok is voltak, kik Illavát emlegették.

Az erkölcsiség magas mértékét mutatta a kedélyekben, hogy ily ember nem talált még csak egy mentő-védő szóra is.

Baranyai József úr testvérével rögtön megindult a kellemetes hír vétele után, és házról házra járt, hogy a város neki tulajdoníthatja: Baranyai Józsefnek és Albertnek és az igen erélyes fütető Mihálynak és a fáradhatlan Ábrisnak, hogy a társadalom egy ilyen minden erényt, becsületet, lelkiismeretességet, hazafiságot megmételyező elvetemedett embertől örökre megszabadulhatott.

Szerezte a votumokat a követségre, a takarékpénztári főigazgatóságra és egynehány elnökségre, a melyik mint az építtető, köveztető, számoltató, néminémü szép kis javadalmazással járt.

Ah mindenkinek volt valami kapni és mondanivalója!

Ácsok, kőmívesek, lakatosok – de a tanács, mely föllélekzett, az egyház, az iskola – oh – minden ember kapott egy kis okot, hogy magát károsított félnek mondja s a masszából kárpótlást követeljen.

A dalárda kidobatta nagy olajfestményü képét, mely életnagyságban ábrázolta diszmagyarban, karddal, sarkantyuval, kezében a hymnusz kottájával a hatalmas műpártolót. – Eh! menjen.

Az egyház egy förtelmes iratban adott kifejezést fölháborodásának, hogy efféle egyén oly számos esztendőkön át befurhatta magát az elnöki székbe és – uralhatta a tért. S ez iratot jegyzőkönyvbe is vétette egész terjedelmében, és fölterjesztette a püspökhöz, lapokba adta, és bemutatta a fő egyházi hatóságoknak, sőt úgy kéz alatt – az országgyűlés ellenzékének is megbélyegeztetés végett.

A tüzoltó testület jegyzőkönyvileg kimondotta, hogy amaz évenkénti diszvacsorák és nagy ebédek, – melyeket amaz elromlott lelkü férfiú adott, – kivánatos, hogy végkép, örökre kitöröltessenek a jobbak emlékezetéből.

A gazdasági egylet – a borászati…

Kifejezhetem, hogy minden egylet méltóan cselekedett – magához.

Öröm ragyogott az arczokon, de öröm; mert az erkölcsi bátorság egy-egy hatályos ténye mindig örömöt okoz.

Nagy-Kakasd mintául vehetendő módon járt el Schwindlerrel, ki ez idétt talán Londonban vagy Berlinben időzött, s ki láthatta akkor – mily eredménynyel?

László Károly?

Hah a gutaütött László Károly!

Mint az esett lovat a hogy leszerszámozzák: a lehetőleg, mondhatnám, a csontig leszerelték nagy mohón – a védtelen, a szótalan, magával jótehetetlen uzsorást is, s átengedték nehány érdemes rugás után – sorsának.

A nagy bálház?

Elment.

A főposta, telegráf, nagy vendéglő, adóhivatali helyiség, törvényszéki palota – a szép szent-jakabi puszta – minden, minden elment. Elment. Oh mily sietve elment.

Maga a volt Hunyadiné állott a dolog élére, és mindent kifizetett, a hol csak apja valahol aláirásával érdekelve volt.

Mennyi váltó, mennyi követelés!

Szentséges isten, mily éberek, vigyázók az emberek! Hogy följegyeztek mindent, s hogy elő tudják állítani a húsz esztendős fizetetlen kontókat, még oly fukar egyénnél is, kinek soha egy krajczár adóssága eddig nem volt.

Még a czukrász is beküldte kontóit – tortákról, süteményekről, jegeskávékról – melyek talán Farkas Elizkénél fogytanak el egykor.

Ünnepnapok, rettenetes szép ünnepi napok folytak Nagy-Kakasdon.

De hát nem volt senki, a ki megállítsa az áradatot s azt mondja:

– Kérem tekintetes törvényszék! azokkal a pénzekkel más tartozik; az árvának gondnokot rendelnek, egy gutaütött, eszméleten kívüli vén ember talán szinte érdemelne valamelyes támaszt, csak annyit bár, mint az, a kit holnap után akasztani fognak a kaszárnya mellett?

A pénz, a vagyon olyan, mint a friss kövér legelő.

És ez veszedelmes baj.

A társadalom, törvénykezés – erről nem tehet.

Élni kell!

Nagy-Kakasdon szép ünnepnapok járnak.

Dr. Márton Sándor úr a madarasi utcza közepe táján egy közepes nagyságú, fazsendelyes tetejü ház udvarába lép.

Vén eperfa alatt, szalmafonatu nagy bő karszékben egy ősz öreg ember ül. Fájós szemeire mélyen le van huzva a zöld ernyős sapka; hosszan kinyujtott lábait meleg posztó, térdig érő utazó csizma fedi; összekulcsolt kezei mellén nyugszanak.

A nap melegen süt – a vén ember mégis erősen összevonja magán a vastag téli kabátot.

Egy szép, fiatal, magas, sugár termetü, fekete ruhás nő siet a doktor elé és félre vonja, hogy mielőtt magával a beteggel beszélne: ő tegyen nehány kérdést.

– Jobban aludt s egy-egy szót érthetően ki tudott mondani.

– Ah igen, csak részleges gutaütés és László úr igen erőteljes ember volt, őszintén mondom.

– Van reménye? – ragadta meg a fiatal nő a doktor kezét.

– Nagysád! – –

És hosszan nézett a doktor úr a nő sötét szemeibe.

– Kérem.

– Ma én jöttem reményért. Engedje meg, hogy László urat mint apámat gyógyíthassam. Vilma szeret-e még, mint régen! Én – –

– Sándor – mi nagyon szerencsétlenek vagyunk. Nem tudja?

S a szép barna nő búsan nézett maga elé.

– Vilma, édes – első örömem, elszakított boldogságom –

Szótalanul öltötte karját a nő a doktor úr karjába – és ment apja felé.

– Apám! Sándor arra kér, hogy felesége legyek – akarja-e?

A vén ember levette sapkáját, erőtlen lábaira állott, oda tántorgott a doktorhoz, megragadta vállait – és édes mosolylyal, hulló könnyekkel – fejét igenlőleg hajtogatva kiáltá:

– Bu – bu – ble – bu – bu…

Nevetett, sírt és hol leányát, hol Márton Sándort ölelgetve – kezeit az ég felé nyujtogatta, ott is örömmel jelentvén, hogy:

– Bu – bu – –

– Apám – anyám! – az isten megsegít még bennünket – vigasztalá Vilma oda érkezett anyját – és féktelen örömben kitörő apját.

– Az isten az én egyetlen kivánságomat betöltötte – a többit elhordozom – zokogá a jó anya – Sándorra borulva –

– Anyám – köszönöm – rebegé Márton úr.

S azok, kiket egy rossz ember sok-sok esztendőre elszakított egymástól, most a nyomornak e szivetszorító napjaiban egyesültek.

– Enyém vagy – ölelte át Sándor régi szeretőjét.

– Mindig az voltam – hajtotta fejét Vilma elsője, egyetlene vállaira, oly édes elpirulással, oly égő ragyogó tekintettel, mintha a tizennyolcz év nyomtalanul röppent volna el felette.

– Hitted-é, hogy valaha elhozza az isten ezt az órát?

– Kértem – sokáig, de mikor elvetted Bellát – –

S Vilma, ki mindeddig meg tudta tartani hideg, régi megszokott erélyét, elfásult türelmét, zokogásban tört ki s heves, szenvedélyes csókokkal árasztotta el azt az embert, a kiért megőrizte szivét, a kiért mint egy Hero – leány maradt.

László Károly úr mosolygott, elfogyott sápadt arczain alá csurogtak a nagy öreg tündöklő könnyek, megfogta boldog neje kezét s integetett Vilmáék felé, s tördelte, szaggatta szavait:

– Bu – bu – –

*

Sebesen, boldogan teltek ezután az évek, a báróné ténsassony, a hogy Márton Sándornét régi irigyei kaczagva csufolták – a két szép mostoha gyermek mellett – _édes_ kicsinyeket rengetett, altatott, öltöztetett.

Virágos udvarát, veteményes kertjét paradicsommá tette. Virág van a tornácz hosszú karfáján, virág – egész virágerdő a nagy, utczára nyiló ablakokban, virág a hosszú udvarban, végig a szomszéd magas fal mentén; virág télen-nyáron, a merre jár, érzi illatát, ifjító erejét.

Csákvár Mózes uram sokszor mondogatja boltjában:

– Különös, az is különös ám, hogy ez a báróné ténsasszony még talán bizony örvend, hogy a hatalmas apja koldussá lett, mert meg se látszik rajta, hogy sajnálná a nagy bálházat, se a főpostát, de hát még a szép szent-jakabi földeket, a kiket most a régi ura bir mind –

– Hogy, micsoda régi ura?

– A báró.

Nos, és a báró?

A báró úr egy szép napon csak haza jött ám Nagy-Kakasdra, mikor már minden a maga rendjén ki volt fizetgetve.

Valami zsidó konzorcziumtól, melyben a Baranyai testvérek is ben voltak, de sőt Mészáros Simon bácsi is, és Hayermayer Harczos úr a vejével: átvevegette a régi László-féle nagyobb palotákat, a főpostát, a telegráf, törvényszéki és adóhivatali helyiségeket, és csak most közelebbről a szentjakabi földeket is.

Természetesen a takarékpénztári főigazgatói székben is ő ül ismét.

– Tüzoltó-diszfőparancsnok.

Egyházi és iskolai főgondnok.

A dalárdák – mert most három is van – főprotektora.

A város főtekintélye, ki választja a polgármestert, tanácsot, és nevezi ki az irnokokat.

Férfi, ki fogadja a minisztert ha jő; fogadja a történetirókat mikor jönnek; a Petőfi-társulatot és Kazinczyt valamelyik esztendőben, mert mi is várjuk; férfi, ki a német tábornokokkal és honvéd tisztekkel egyenletes barátságot tud fenntartani, férfi, kit titkon rágalmaznak, pocskolnak, s mint a rongyot, mosnak-szapulnak – de szemben égig magasztalnak – mert az újabb kulturalis világrend ezt így parancsolja; férfi, kit fején, testén fekélyek borítanak, ki valami makacs szívbaj miatt éjeken keresztül nem tud aludni, kinek mindennap lesik, várják halálát, de a kiből talán sohasem fog kiszakadni a lélek, mely az újabbkori praktikus lelkek mintája. Modern szellem! Az.

Mindenki tiszteli, senkitől sem fél.

Mint báró elvett egy nagy nemből való, kopott vén bárókisasszonyt.

Gyermekeik nincsenek, – de mint mondja a báró: _mindent kulturális czélokra hagy_, és azt többször mondja – a miért természetesen imádja minden helyi, vidéki, sőt még fölebb való társaság is.

Egyet azonban szigorúan megtiltott még a cselédjeinek is, hogy: a _báróné ténsasszonyról_ udvarában senki ne merjen beszélni.

De azért annál többször bekiáltják: _a báróné ténsasszony!_ Hej!

_Szegény báróné ténsasszony!_ – mondják sokan, mikor báró Hunyadi négy lovas, csillogó hintaján kirobog a nagy emeletes Lászlópalotából, s mint egy római isten, a kivel senki sem bir, – végig suhan a Hunyadi-utczán, s kimegy üdülni – a szép szentjakabi pusztára!

– Ah a nyomorult – –

– A hitvány! hangzik úton-útfelen.

– Ah! hát hol az isten?!

– Ah – – eh! hajh! – –

TARTALOM.

TOLNAI LAJOS. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY 1 ELSŐ RÉSZ: I. A gazdag leány s a szegény leány 3 II. Ha úton vagy: hallgass 19 III. Ki a porosz úr? Egyúttal nehány kakasdi jelesebb egyénnek bővebb leírása 32 IV. A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik 46 V. Egy éjszaka a szép kun földön 64 VI. Az öreg csizmadia esete 72 VII. A szegény ember csak szegény ember 85 VIII. Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik 102 IX. Hogy harczolnak a gazdag szivek és a szegény szivek 120 X. A férgek és a nép 134 XI. Jön a császár 151 XII. Hogy végződik egy felséges nap 168 MÁSODIK RÉSZ: I. «Leszek hát báróné!» 180 II. Egy alázatos látogatás 195 III. Hogy enyészik el a gyanu? 210 IV. Jönnek a mieink 222 V. A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene 234 VI. Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és nagyszerű fáklyás zenét adnak 251 VII. Az első nap 263 VIII. Mindenik a maga útján 274 IX. Koronázási küldöttek és a szent föld 285 X. Kinek a kis fia vagy te? 297 XI. De most már igazán báróné lesz 305 XII. Szomorú hír. Vidám ujság 317 XIII. A Waring és Toryng ház 326 XIV. A «szegény báróné ténsasszony» 338

KÉPJEGYZÉK.

1. Tolnai Lajos arczképe II 2. A többi isten kezében van 6 3. A doctor úr keze-lába össze-vissza volt törve 31 4. – Én ki nem állhatom! 84 5. Nagyszerűen harsogtak a toasztok 148 6. A Kossuth-nóta végig robogott a házak között 150 7. Éljen a császár 166 8. – Legyen az apám akaratja 176 9. – Adolf, – kiáltott 190 10. Éljen Ugodi, éljen 261 11. A faragó-utczában 282 12. – Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony 302 13. Elmult minden 324 14. Vilma édes 343 15. A báróné ténsasszony 346

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |kivatalnok |hivatalnok

52 |Sehwindler úr lehetőleg |Schwindler úr lehetőleg

97 |szeretette |szeretettel

153 |míg Krumpelhoz |míg Krumpelholz

164 |fogta – össze |– fogta össze

173 |Imered szivemet |Ismered szivemet

210 |bogy a magyar |hogy a magyar

220 |vastag öklelt |vastag ökleit

222 |nen engedte |nem engedte

225 |mikor modtam |mikor mondtam

250 |– Az anya megdöbbent |Az anya megdöbbent

263 |jelen étében |jelenlétében

304 |kogy ő ártatlan |hogy ő ártatlan

304 |kaczágás |kaczagás

307 |– Márton úr félre |Márton úr félre

327 |főhlvatalnokok |főhivatalnokok

330 |bogy feltétlen |hogy feltétlen]