Part 22

Márton úr fölcsapta a fejére kalapját és sietve vágott be egy oldalon a bükköny-földek között, hogy minél előbb elérje azt a tanyát, hol beteg felesége feküdt.

Elbeszélt úgy-e mindent? a mit látott? hogy a gyerekek mit csinálnak? milyen jó helyt vannak? Hogy az a szegény asszony milyen áldott egy teremtés?

Nem, egyetlen szót, csak egy kicsiny szócskát sem mert mondani az egészből.

Miért nem?

Oda ült alázatosan, de vergődő nyugtalan szívvel beteg felesége ágya szélére, megragadta a szelíden mosolygó anyának elszáradt – hideg kezeit és sokáig sokáig beszélt a gyorsan készülő új épületről, a helyesebbnél-helyesebb tervekről, a czélszerű berendezésről, a konyhakertről, a virágos kertről, egy szivárványos kútról, melyből gumicsövekkel lehet az öntözést bármikor végezni.

– A konyha legyen nagy és világos –

– Igen. A kertben fogok egy szép filagoriát csináltatni. Ott reggelizhetünk és vacsorálhatunk.

A nagy beteg, bár határozottan soha sem hiszi el, hogy beteg: kedves tervek és remények valósulása küszöbén egy perczre elkomorodik, s egy szempillantásra maga előtt látja – a koporsót.

Szerencsére egy röpke szempillanatra csak.

– A varrógépet – nyögé lassú hangon a beteg nő.

– Azt nem fogjuk többé betenni. Kivettetem.

Bella könyein át hálásan mosolygott és megszorította férje kezét.

– De csak addig, míg jobban leszek. A gyerekeknek én akarom varrni a fehérneműiket. Másnak nem engedném. Soha-soha.

– Kevesebbet beszélj édesem, nem szabad magadat felizgatnod. Úgy kellene, hogy a jövő hó derekán fürdőre menjünk.

A beteg asszony hirtelen fölemelkedett, s mintha menekülni akart volna egy képtől, egy alaktól – rögtön szaván fogta a doktor urat:

– Igen, a gyerekeket is viszszük. Jobban is vagyok. Azt gondolnám –

Szegény asszony úgy sietett, úgy szökött volna e helyről, hol gyermekei oly boldogan töltik napjaikat. Akárhova, akármerre, ha így ezzel a beteg ágygyal is – csak oda, a hol egyedül lesznek, egyedül.

Nem egyedül, csak ama tanítónéni nélkül.

– Oh istenem, – mormogja mosolyogva némi szánalommal olvasóm.

– Semmi oh istenem, és semmi szánakozás.

Egy anyának, a ki határtalanul szereti férjét és gyermekeit – joga van követelni, hogy azokat a gyerekeket senki se mulattassa, simogassa, szeresse és csalogassa; joga van követelni, hogy arra az emberre semmiféle nő különös szemekkel ne nézegessen – igenis ne nézegessen.

Minden nő elégedjék meg a maga választotta férjével, és ne kivánja a más nő kis gyermekeit elédesgetni, mert a mely embernek a gyermekeit egy asszony igen szereti: hát ott, azt a férjet, azt az embert – igen!

Azt gondolom, ilyenformán gondolkozott és beszélt magában dr. Márton Sándorné, mert szemei haragos állásából és élénken kipirult arczából ezt lehetett kiolvasni.

Erőnek erejével fölkelt, felöltöztette magát és betegsége daczára törekedett, hogy egy kissé szép legyen és ezt Sándor is belássa s erre vonatkozólag egy pár szót szóljon is.

Jó férj, becsületes szerető férj azonnal észrevesz minden ily igyekezetet és méltányol.

Márton úr szeretettel ölelte át még mindig szép nejét, megsimogatta dús szőke haját, megcsókolta nagy kék szemeit, melyekből mély, mély igaz szeretet és jóság, hűség sugárzott és azzal a bús fájdalmas tudattal, azzal a világos látással, melylyel az orvost még beteg gyermekeivel és nőjével szemközt is – a tudomány megáldotta vagy megverte: búcsúzott el kedves betegétől és ült szekérre, hogy betegeinek, szenvedő nyomorékjainak gyógyításában, vigasztalásában találja fel háborgó lelke nyugalmát.

A László-féle nagyszerű építkezések előtt kellett a városban elmennie.

Most – úgy találta, közelebb van ehhez a hatalmas gőgös emberhez, mint tizenhét év óta valaha állhatott: úgy találta, hogy az, kinek leánya oly szeretettel viseltetik az ő neje s gyermekei iránt, megérdemli, hogy több tisztelettel és szivélyességgel üdvözöljék. Úgy vélekedett, hogy jó lesz, ha egy kissé leszáll, s csupa illedelemből megnézi az építkezést.

Nagyságos László úr észrevette a doktor közeledését.

– Vajjon mit akarhat Márton uram, – mormogá magában az építkezést felügyelő gazdag László úr.

Akármit akar: egy gazdag ember soha se haragszik azért, ha egy kis emberke, már mint a doktor is ehol – alázatosan közeledik személyéhez.

Pedig a mi Márton Sándor urat most, egykori mátkája apjához viszi, nem az alázat, hanem ennél több: a hála – leánya iránt.

– Hát mit szól ezekhez a falakhoz? – kérdé jó előre László úr onnan merítvén a beszédtárgyat, a honnan az legjobban esett.

– Túlságos vastagok.

– Mért? és nevetett örömében László úr, hogy oly pompás vastag falakat építtet, és hogy ezt hogy irígyli tőle az egész világ. – Im az a rongyos Márton doktor is szinte megpukkad mérgében.

– Két láb elég volna és fél.

– Nem, legyen három láb, két emelet uram, két emelet. – Még olyan nincs a városban.

S László úr kész volt rögtön az egész tervet egy téglára lekarczolni, s megmutatni, hogy minő pompás termek és hivatalok lesznek itt.

Olyan büszke, felfuvalkodott ember még nem volt, a ki ha erre alkalma nyilt: készséggel ne dicsekedett volna akárkinek is. László Károly úr nagyon alantas embernek tartotta ugyan Márton urat, de olyannak, a ki sokfelé jár, és így sokfelé elmondhatja a hallottakat. Megfogta azért a kezét és megmutogatott neki mindent apróra, az utolsó előszobáig, fáskamráig.

– Nagyon szép. De roppant sokba kerül. Vajjon ki adja a biztos perczentet?

László úr hirtelenében egy átlagos számítást csinált – nevetve vidáman, a legszebb jövedelmek előérzetében.

– Tizennyolcz perczentet hajtania kell.

– Lehetetlen.

– Az állam veszi ki. – Lehet. Tetszik érteni?

– Mégis nem gondolom.

– Oh még jobb perczenteket is ad az állam. Ügyesség – s mutatta a kezeivel – egy kis mellékes áldozat, mert tetszik tudni azok, kiket az állam szerződéskötésekre leküld: legtöbbnyire szegény ördögök, sok mennykő gyerekkel, czifra feleséggel – no és – tetszik ezt tudni. Még több perczentet is srófolhatnék ki, de becsületes ember vagyok. Tizennyolcz – húsz perczent elég. Elég!

– És vajjon biztosan kiveszi az állam?

– Vőm már mindent eligazított.

– Szép.

– Szép, hm! de nem ment ám ez ingyen. Vőm kénytelen volt egész bálokat adni a főbb hivatalnokoknak és szájasabb képviselőknek.

– Bálokat?

– De még pedig hol?

És oda súgta azokat a névtelen helyeket, a hol az állami szerződéseket némely ügyes ember a legszebb eredménynyel kötni szokta.

Vacsorák, ebédek, tenger pezsgő – no és még a járulékok. De Guszti szörnyen érti a módjukat. Meg kell adni, igen-igen praktikusan fogja fel a tényeket.

– Szerencsét kivánok a szép szerződésekhez – valóban így már lehet építeni.

László úr, a mint utóbb vejétől tanulta – ki mindjárt-mindjárt le-lerándult Pestről Nagy-Kakasdra pénzekért és váltói aláirásokért – csak a balkeze kis ujját nyujtá a doktor úrnak.

– Doktor úr, – kiáltott egy magas falról László úr a távozó ember után, – tetszett-e hallani, hogy vasutunk lesz?

– Nem hallottam. Vasutunk?

Vasutunk. Vasárnap lesz az előértekezlet a nagy vendéglőben – el kell menni. Vasárnap délután öt órakor. Vőm az egyik főengedményes és valami angol gróf a társa.

– Nagyszerű, – kiáltá őszinte csodálkozással a doktor úr.

Csak a vidám hahotát lehetett hallani a falról, egy minden örömmel megtölt szív édes, hatalmas hahotáját.

Vasutunk lesz, telegráfunk, főpostánk, huszárkaszárnyánk, nagy emeletes, két emeletes vendéglőnk – ah vasutunk, vasutunk – –

Ezekről beszéltek a kereskedők, a csizmadiák, asztalosok, ácsok, kőmüvesek, háziurak, korcsmárosok, uzsorások, javabeli özvegyasszonyok és férjhezmenő hajadonok.

– Ki hozza a vasutat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a huszárokat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a telegráf és főposta hivatalt?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a város fölvirágzását?

– Mindent mindent a követünk, Hunyadi Gusztáv.

– De hisz akkor már a báróságot is meghozza.

– Meg a grófságot.

Ez utóbbi szó, mint egészen váratlan új szó, csodálatos rezgésbe hozta a vén László Károly úr szívét. Ha halotta egy-egy kiváló jó emberétől – mert a gazdag és szerencsés embereknek mindig kiváló jó embereik vannak – valóban irult-pirult és annyira nem tudta mit csináljon, hogy még a régi járásmódját is megváltoztatta. Úgy járt, mint a város egyetlen grófja a vén púpos katonaviselt Virbicsek Ferdinánd, mindig mélyen meghajolva, tiszta csinos német ruhákban, lassan, senkinek sem köszönve, de mindenkitől elvárva a szives köszöntést; reggelenkint egy kis virágbokrétával, mint Ferdinánd gróf – és örökké szivarozva.

Néha-néha egy kissé kitört ugyan belőle a paraszt zsugoriság és összeveszett vejével, ki szüntelen pénzért és aláirásokért zakatolt, de látva a biztos sikert, a felette jövedelmező államszerződéseket, melyek jól fölvéve a dolgokat – a huszonöt perczentet is megadogatták: nem tehetett mást, mint ismét csak a Wertheimba nyult s egy-egy summásabb váltónak jó társ mellett ismét csak aláírt.

Eredeti kapzsisága a gyors pénzszerzésben, eredeti vadsága és kiméletlen kegyetlensége a pénzek felhajtásában, eredeti óvatossága a pénznek gyümölcsöztetésében az újabb nagyszerű statusműveletek által, nem tagadhatni, bizonyos behízelgő simaságot nyert.

Néhol azt is mondták róla: nóbel ember, gavallér.

Ki mondta?

Egy-két koldus báró, a ki nagy szolgálatokért pár száz forintot kamat nélkül kapott tőle s egy-két igen szegény professor a katholikus gymnasiumban.

László úr nevetett ezeken a pompás czímeken, de jó néven vette őket.

Ha ily kedvező körülmények között forrongott az egész város s minden szegény hivatalnok előléptetésről vagy legalább fizetésjavításról álmodozott az új változások beálltával: nem maradhatott tétlenül a női közönség sem. És épen most, hogy elnöki választásra készült.

– De most már báróné lesz – hangoztaták több családban.

– Ah – én nem tudom! sóhajtá, kiáltá vagy sikoltá vagy épen a hogy jött: rebegé Némethné szül. László Amely néni nyugodt és most már teljesen megerősödött reménynyel, sőt minden kétséget kizáró biztos hittel – nem tudom, engem ne kérdezzetek.

– Én a férjemtől tudom – erősíté Sebestyénné.

– Én az ujságból olvastam – veté oda biztosan Hajkó Pálné, – sőt valami olyan is állott a lapban, hogy főispánnak neveznék ki.

Néhány öregebb asszony egy kis sarokasztalkánál összesúgott.

– Mégis sok, mormogá egy őszes nő keserű mosolylyal.

– A szerencse se tudja mit csinál. Egy emberre rak mindent. Ah! – –

Újabb és újabb vendégek érkeztek Amely nénihez – öregek és ifjak, de mind, kivétel nélkül czifrák, tollasok, pántlikások, csipkések és azon tisztességes törekvéssel, hogy ha lehet, úgy nyolcz avagy tíz évvel mégis csak ifjabbaknak látszassanak.

– Hölgyeim, – állott fel egy fiatal, vereses szőke, pisze orrú, de érczes csengőhangú hölgy hosszú-hosszú papiros ívet tartva kezében, – mindnyájan tudjuk, hogy városunk nagyszerű változásoknak néz elébe.

– Tudjuk.

– Hogy a vasut maholnap keresztül fogja szelni határunkat.

– A mi kertünk alatt lesz az állomás, – suttogá örömmel egy szép barna ifjú nő, – ah mindennap fogom látni, kik jönnek. Ah mindennap.

– És mi még semmit sem tettünk – folytatá a papirosos nő – egyletünk érdekében.

– Én azt gondolnám – gondolák és kiálták számosan, de egy hangon és egyik hölgy a másik hangjára emelkedve.

– Kérem, tessék engem kihallgatni. Kész tervezettel lépek az egylet elé.

– Lássuk.

– Halljuk.

– Olvassa.

– Egy csomó vasuti fiatal mérnök, számtalan új hivatalnok, vendég a fővárosból –

– Ah – kiáltott örömmel több csipkés hölgy.

– A fővárosból, hölgyeim. Mi nem maradhatunk tétlenül.

– Nem, nem, nem maradhatunk tétlenül, – izegtek, mozogtak, mosolyogtok és villogtatták fényes tüzes szemeiket számosan.

– Hangversenyeket kell rendeznünk, felolvasásokkal, tánczczal, énekkel, zenével, tombolával, kiállításokkal. Tétlenül nem maradhatunk.

Az öregebb dámák, úgy a negyvenöttől a hatvanig – kikről a világ szeret minél kevesebbet tudni, holott itt a bő tapasztalás és élet ismeret, feltünő vidámsággal állottak fel székeikről és heves taglejtésekkel kisérték azon állításukat, hogy igenis: tétlenül nem maradhatunk.

– Az idők – folytatá a papirosos szőke hölgy – a mint a jobb lapok kifejezik – előre vetik árnyaikat –

– Előre vetik árnyaikat – ismétlé egy-egy örömmel véve e szép kifejezést.

– Meg kell előznünk a kort, ezt parancsolja jól felfogott érdekünk.

– De szépen beszél ez a Szilágyiné.

– Férje írja neki a beszédeket.

– Hogy hangsulyoz – oh te, vigyázz csak.

– Elnököt kell választanunk.

– Úgy van.

– Itt csak egyetlenegyről lehet szó – a szentjakabi remetéről.

– Hunyadinéról – kiálták többen.

– Nem vállalja el.

– Ő semmit se vállal el, ő most árva- és munkaházat akar alapítani – saját költségén. Már egy kis minta-árvaháza és munkaháza van is a pusztán.

– Tegye be a városba. Hagyjon fel a különczködéseivel.

– Álljon az élünkre.

– Követjük. Jőjjön be!

– Menjen érette egy küldöttség!

– Ráér, még, fiatal, – dörmögék az idősb úrnők.

– Férje báró lesz, főispán lesz – suttogá a megszólított, – ezt kell tekinteni. Vilma most bizonyosan báróné lesz. Pünkösdre megkapja Hunyadi.

Előállottak a régibb érdemesebb asszonyságok. Lármáztak, zajongtak, alkudoztak a körülményekkel, huzogatták kifelé a fehér kézelőiket, igazgatták hajukat, csokraikat. Általában nem maradtak tétlenül. Derekasan küzdöttek magukkal.

Ha nehéz egy érdemes férfinak lemondani valamely megtiszteltetésről: százszor nehezebb ez egy nőnél, a kinek igaz éltető levegője a megtiszteltetés és hódolat.

Az uzsonna szépen folyt, a sültek, tészták, gyümölcsök közelebb-közelebb vitték az eszmét, az elnöki széket Hunyadinéhoz, míg végre érzékeny ölelések és csókolkozások tudtára adták a jó Amely néninek, hogy a diadal megvan – az új elnöknő Hunyadi Gusztávné.

– Legyen, – mormogá az élénk beszélgetésben egy tisztes öreg hölgy, ki tele rakta zsebeit czukros süteményekkel, – legalább báróné elnökünk lesz.

– De báróné lesz?

XII. (Szomorú hír. Vidám ujság.)

Nagy-Kakasd az utóbbi időben sokat változott. A girbe-gurba utczák eltüntek; a nádas, sőt zsupp fedelű házakat csinos cserép zsindelyes kőházak váltották fel; a László-féle paloták és építkezések előbb irígységet, majd csodálkozást, végre kedvet – építéskedvet támasztottak a tehetősebb kún birtokos urakban. A Hajkók, Halászok, Sebestyének, Szentpéteriek, sőt a csökönyös Vargák, Nagyok és Kissek is lassanként szűknek, parasztosnak találták ősi fészkeiket s kezdték mintha csak úgy véletlenül – lebontogatni, átalakítani, merőben újra építtetni, még pedig többnyire emeletesre. Alól földszint boltok, raktárak vannak, fent hivatalnokok, katonatisztek vagy maguk a birtokos urak laknak.

Mily tágas, téres a régi piacz-utcza, mely most a nagy alapító nevére részint hálából, részint hízelgésből: Hunyadi-utcza nevet kapott.

A korhadt csorgó kutat elhordták, helyette építtetett a város egy valóban díszes szökőkutat körülvéve parkkal, mely nyáron a rekkenő hőségben egész éjjeli tizenkét óráig a város sétahelye. Innen és túl a szabályos utczát csinos emeletes házak teszik kedvessé. A nagy templom vén fazsindely teteje és piros ócska tornya rézfedelet kapott s a templom széles terét, hol ezelőtt gyér akáczfák adtak egy kis árnyékot, fiatal hársak és vadgesztenyék szegélyezik, hosszú egyenes utakat képezve.

A madarasi, szolnoki és czeglédi utcza is kimosdotta magát a százados porból és sárból. Im lehetett az Alföldön is létesíteni jó kövezetet. Nem kellett hozzá más, csak akarat – s egy ember, a ki merjen akár hiuságból, akár jószándékból.

Ez ember Hunyadi Gusztáv volt, a régi Schwindler báró.

– Adta zsidaja né! – mormogá előbb a kún gúnyosan, a mint az öreg Nagy-Kakasd kezdett kibontakozni – a szennyből.

– Hm! ez az ember mégis úr.

– De telegráfunk van – bátya.

– De főpostánk, öcsém.

– De nagy kaszárnyánk – az az, fejtegeték észrevételeiket az iparosok itt is ott is. Nem tréfa.

– De ahhoz, mit szól urambátyám, hogy maholnap itt fütyöl a házunk alatt a vasut? Hát ezt hitte volna valaki? Micsoda? Szép ám ez!

A doktor Márton Sándor úr szép házacskája is felépült. Ablakai épen délnek feküsznek, de jobbára mindig be vannak függönyözve.

Most is tavasz van, kora szép tavasz. Lombosak a fák, harmatosak a virágok – énekelnek a madarak. Az egész városban azonban mintha valami halk csöndesség uralkodnék. Legalább itt a szolnoki utczában, a Csákvár Mózes boltja körül – hol máskor olyan zsibongás szokott lenni – egész szótalan a tér.

Nagy beteg van valahol.

– Hogy van? – suttogták az asszonyok.

– Nem viszi sokáig – kár érte! Micsoda munkás, szorgalmas egy asszony volt.

A jövő-menők oda tekintenek a szép új házra – s azzal odább suhannak. Sok gyermekes anyának elkomorodik a szíve, ha arra gondol, hogy az árvának milyen nehéz sorsa van ezen a földön.

Ott sétál az öreg Harkai bácsi, most már igazán öreg bácsi, mert bennül a nyolczvanban – száradt, sovány kezeit görbe hátán egybe kulcsolja s az öregségtől, talán a titkos sirdogálástól is vereses szemeivel keres a tiszta, lombos, virágos udvaron valamit, a mibe megkapaszkodhatnék s elmondhatná: istennek hála, most már hiszem, hogy Bella megmarad.

– De huhogott a bagoly és az éjszaka is huhogott s a Meley Pál gyógyszerész nagy fekete vadászkutyája mind itt vonított. S ezek a házi ebek is nem tudtak nyugton maradni. A galambok is búgtak egész éjjel – tördelé szavait az öreg Harkai bácsi – az se jó jel; a pókok is mind leereszkedtek sarkaikból; nem szeretem s az a körtvefa, a mit Bellának neveztünk el, nem fogant meg.

Sétál, sétál az öreg ember. Fölkelnek öreg szivében a napok és esztendők, melyek alatt egyedüli örömét vigaszát – oh és támaszát is – ebben a szegény áldott teremtésben, Bellában találta – és föltekint a messze-messze magas égre – s alázatos alkuba bocsátkozik a jó istennel.

– Uram! – én vén vagyok már, az én szemeim rég látták már a szabadítót; (nem azt, a kit még bent-bent, szíve mélyén most is vár és bizonyosan a koporsóban is fog várni, azt a _félisteni alakot_, a ki elbujt az emberek elől, mert nem talál többé felséges tekintete ez alacsony, makacs világhoz) nekem megadtad uram, hogy még egyszer gyönyörködhessem az enyémekben, egy jó ember által: add ki elbocsátó levelemet, hadd megyek én s maradjon ő férjével, kis gyermekeivel. Hiszem, hogy szeretik egymást. Hadd megyek én az én öregemhez – ereszsz el uram! Cseréljük fel a sort! Ha te akarod, lehet az – –

Hogy lehetne, mikor az iskolában is mit beszélnek a gyerekek.

– Márton Vilmos – igaz?

– Mi igaz?

– Hogy anyád meghal – –

– Nem igaz – válaszol a gyermek elfordulva s hulló könyeit elrejtve.

– De igaz – bizonykodik egy nagyfejű makacs fiú – mondta édes apám. Már a sírt is kinézte apám, hogy hol fog nyugodni a Márton doktorné. Ő tudja, mert a temető-őrnek ezt tudni kell. Te Vilmoska ne búsulj, én is árva vagyok, a Forró Ferus is árva, annak még apja sincs.

S a durva nyers kis gyerek átöleli a kis fekete bársony kabátos doktor fiucskát, nem is ügyelve arra, hogy a vastag mándli ujjával a drága ruhát jól összegyűrheti.

– Ne búsulj, Vilmoska, majd meglátod neked se kell iskolába járnod egy hétig, de kettőig se. Mikor édes anyám meghalt, én se jöttem s nem is muszáj. Te, annyit játszottunk, sárkányt eresztettünk, meg a temetőszélben tüzet is raktunk. Majd meglátod, te neked is mennyit lehet játszanod. Akkor elmegyek hozzátok – ne félj! Úgy-e adsz kalácsot? Mi? úgy-e adsz? Ne busulj. Szép helyre temetjük anyádat, azt mondta apám, oda teszi a Kalocsáné mellé, a hol az a nagy, nagy fényes márványkő van azzal az aranyos kézfogással. Láttad? No ha nem láttad, gyere ki délután s megmutatom. Szép az, de milyen gyönyörű! S apám begyepezi, tudod? A négy sarkára szomorú fűzfát ültet. Gazdag János szép verset mond, mert a te anyád uri asszony, kirukkol a deákok kántusa s az Ambrus bandája. Te, mennyi lesz ott a nép, szentséges isten! De ne félj, mert apám a lapáttal te nektek jó helyet csinál. Te mindent láthatsz, meg hallhatsz. Hm! Nálunk nem volt se kántus, se banda – de a torban rétest is ettem. Te Vilmoska ne búsulj. Ne sírj, hogy meghal anyád. Én is árva vagyok, még sincs semmi bajom. Vilmoska, elmegyek hozzátok a torba, apám is elmegy – de nekem, azt mondom, jusson ám valami jobb. S a temetőőr fia egy jó kemény baraczkot nyomott hüvelykével a Vilmoska feje búbjára.

Az uri dalárda is mozgolódott a tanácsház nagy termében.

Nevezetes temetésekre előre szoktak készülni. Ilyenkor meg van engedve, hogy a tanító úr, a ki az uri dalárda tagja – ott hagyhassa az iskolát, a lakatos a műhelyt, az irnok az irodát, az ügyvédsegéd a robotot s a kereskedő segéd az asztalt s azt a sok unalmas tere-fere vevőt.

Im jönnek-mennek is a dalárdista urak vidám arczczal, mintha egy jól jövedelmező sörházkerti mulatságra készülnének.

A hosszú, rőfös veres szakállú Hedri János tanító úr magyar nadrágos sovány lábszáraival ott jár-kel komolyan a széles tanácsteremben és boldog, hogy attól a sok rossz gyermektől szabadulhatott.

Keményen fésüli veres szakállát, hogy tündököljék s akkorra, mire a temetés eljő – mint az arany úgy ragyogjon.

Madár Dénes – a volt adószedő, a legjobb basszista épen egy csomó legújabb lakodalmi és korcsmai felette mulattató anekdotát beszél el a dalárdista uraknak, kik majd megpukkadnak nevettükben.

A híres Pintye szabó bő fekete köpönyegében – az ablak előtt áll és próbálgatja a legszebb szomorú énekeket. Ebből is egy pár ütemet, amabból is egy-egy futamot.

Majd lassanként összeszedelőzködnek a különböző hivatalokból, műhelyekből megszabadult urak s derült harsány hangon próbául előbb egy épen divatos népdalt funak el, hogy:

Megüzentem a rózsámnak – ihajna – Ott várom a kis kapuba – ihajna! Tele rakom szüre ujját ujját – ját Úgy csalom meg hamis máját zuzzáját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az öregebb Márton úr szabóközi kis ősi házacskájában – pipázik, komoran, búsan, a mi különben is illik egy egészen ősz kopasz emberkéhez.

– Lássa – kiált be a konyha ajtóból az öreg Mari néni.

– Mit lássak? Elég bút látok – a drága menyem –

– Nem látna most bút – ha az én eszem áll. Megette szegény doktornét a sok leánykori varrás, a mit asszonykorában se tudott elhagyni. Mire való volt egy beteges asszonynak annyit törni, marni magát?

– Tiszta lélek! – sóhajtá a vén ember mély megilletődéssel.

– Volt még más tiszta lélek is. Vagy tán nem aranyat ér az olyan szív, mint a méltóságos asszony, a László úr leánya? Lehet olyant gyémántokon venni – úgy-e?

– Igaz!

– Hogy gazdag asszony létére ott üljön a doktorné mellett, a ki elhalászta az első szeretőjét, az első mátkáját. Majd tenném is én.

– Maga mindig rosszlelkű volt – hallgasson.

– Tudom, azért nem hagyott el az isten soha.

– Annak más oka van.

– Ugyan? Mert megcsaltam, kiéltem mindenéből a tens urat?

– Abból egy szó sem igaz, de maga nem érti a dolgot, soha sem is értheti egy asszony. Egy asszonynak örökké azt kellene csak tenni, hogy hallgasson, akkor tenne okosat. Lássa, egy ilyen asszony Hunyadiné. A mi igaz: igaz.

– Hallgat, de mért, azért, hogy sír a lelke, az az áldott jóságos tiszta lelke. Nincs olyan nap, hogy kétszer is le ne szaladjon a doktornéhoz. Milyen tél volt, úgy-e? S mégis egy nap se mult el, hogy a méltóságos asszony a ténsasszonyt meg ne látogatta volna. Gyöngy annak a lelke. Az volt kicsi korában is.

Az öregek elhallgattak. Márton úr folytatta foglalatosságát, t. i. pipáját hol megtömte, hol pedig kiverte; Mari néni pedig szőtte terveit olyan erős szálakból, a melyeket nincs mód a legerősebb kezeknek is elszakítani.

A legerősebb kezeknek?

Hát annak, a ki ott ül a beteg asszony ágya végénél s hol a kezeit, homlokát dörzsölő apának, a doktornak, hol az ágy fejénél ülő Hunyadiné asszonyságnak a tekintetét vizsgálja?

Ki az?

Boldog vagy olvasóm, ha nem találkoztál még vele.

Én akkor láttam, mikor haldokló gyermekem hidegülő kezeit melengettem s mikor az ágy lábától oda hajolt hozzám és súgta: lefoghatod már a szemeit! És a falon keresztül, mint a benyomódott árnyék nesztelenül eltünt.