Part 20

– De lelkem Vidákné, szegény leányt venni el olyan drága embernek, mint a doktor? De olyan bolond, hogy a felesége kedvéért, azért a kis heptikás kahicsáló, fonnyadt asszonyért még az udvart is kiseperné talán. Hogy csókolja, hogy eszi a kezeit, hogy lesi a kedvét, hogy hordaná a tenyerén, pedig semmit az ég alatt nem hozott a házhoz, mint egy varró masinát. Még az árigtumját is mind a doktor vette, csináltatta.

– De jólelkű az asszony?

– Fösvény, czudar egy fösvény teremtés, még a kőből is zsírt olvasztana. Ha nem én neveltem volna fel a doktort: ma ott hagynám őket! Gyűszűvel mérné tán a lisztet – olyan asszony. Látszik, milyen kamarához volt szokva. Bezzeg élnénk most Vidákné lelkem, ha betehettük volna lábunkat a nagy László portára. Ott a sok bárány, a sok malacz, a tenger majorság; milyen lovak, tehenek – tarka tehenek. Hallottam a szamaras Örzsitől, hogy hatvan-hetven itczét is fejnek egy nap.

– Hát a doktoréknál?

– Nálunk? hacsak azt a két kapubálványt meg nem fejjük. Itt, Vidákné lelkem, mindent úgy veszünk, krajczárokon. S mégis nem fogy a csodám, hogy szereti a szegény, ártatlan, lecsalt doktor azt a kis szöszke asszonyt. Hanem megyek – a vén pipás ott pipál az ajtóban – –

Méltóságos Hunyadi úr is pipált, de a legdrágább dohányokból.

Hunyadi úr napja most jött csak fel.

Most kezdődött csak számára az igazi élet.

Kaczagta a feleségét, dehogy nem! majd kilencz esztendeig eltűri azt egy önérzetes férj, hogy a felesége számba se vegye. Ne vegyen, csak járja a báróné a bolondját – a ki utóljára kaczag, az kaczag – mondogatta dühében, szégyenében Hunyadi Schwindler úr az első mézeshetek, hónapok és évek alatt.

Lakott a faragó-utczában, messze-messze a kertészkert körül, egy özvegy ruhafestőné, s annak egy olyan szép, magas, karcsú, barna leánya, hogy szebb nem volt az egész Kúnságon.

Föltette magában Schwindler úr, hogy jót cselekszik, s annak a szegény özvegy asszonynak javít a sorsán.

Egyék fehér kenyeret; lakjék festett szobában; üljön töltött székre, kanapéra, egyék ezüst kanállal, ezüst késsel; járjon télen rókatorkos bundában, nyáron jóféle selyemben, őszön posztóban. A festés rosszul megy, fel kell vele hagyni, merőben felhagyni. Csak éljenek csöndesen, gondoskodik ő róluk. Nem szabad, hogy valamiben szükséget lássanak. Veszeli úr ide hozta a legszebb gyümölcsöt, ide hozatta az első friss salátát, fáin zöldséget, a gyönge bárányhoz, a pirított malaczhoz.

Hunyadi Schwindler úr itt élte át azokat a napokat, a melyekben bánatos szíve enyhülést, szomorú élete kárpótlást talált.

Farkas Elizke, a festőné szép leánya úgy ki tudta gitározni, hogy mi fáj egy szerencsétlen méltóságos úr szívének, úgy el tudta találni, hogy mivel lehetne jókedvre hozni azt az áldott, nagylelkű urat, hogy a főorvos úr vérző sebei, a báró bánatos sóhajtásai a legszebben elenyésztek.

De gitár nem is pöngött még oly szépen, mint a gyönyörű, deli termetű, piros arczú, hosszú, fekete szemöldökű, karcsú derekú, széles vállú, mosolygó ajkú, mindig vidám, nótára örökké kész Farkas Elizke buta körmű, rövid vastag ujjai alatt.

Farkas néni kiült a konyhaajtó elé, ott sirdogált örömében a szép muzsikaszó alatt, a míg odabent a kanapén Elizke dalolt a méltóságos úr vigasztalására.

A báróné otthon sorvasztotta magát, siratta az ifjúkori kedves szeretőjét – hát nem bűn ez? Kerülte a férjét, a kit utált, s még egy asztalnál sem akart vele ülni – hát nem vétek ez? várta a napokat, a mikor valaki meghal, ő vagy más – hát szabad ez? kérte az istent, hogy változtasson ezeken a rettenetes dolgokon – mert nem birja már tovább – hát illő ez? Hát hol a hűség, szeretet, a mit az oltárnál fogadott, hogy szerencsében, szerencsétlenségben, örömben avagy bánatban soha el nem hagyom, vele megelégszem – ő előttem a legszebb, legdrágább, legkedvesebb a világon – és ime!

Hanem talán ki lehet játszani az istent?

Szerencse, valóságos szerencse, hogy Farkasné akkor, mikor a László-leány esküvője történt, még ott lakott a Schwarz pék házában és egy szombat napon Elizke a kövér, gömbölyű, meztelen karjával meszelte a ház előtti sárpadkát – és a méltóságos főorvos úr épen megláthatta.

Ez egyszerű, de a főbb rendű férjuraknál hova-tovább mind jobban bevett és terjedni kezdő szokás, hogy a családi tűzhely mellett egy másik tűzhely után is lássanak – megőrizte Hunyadi úr lelki tulajdonságainak egyensúlyát.

És erre, azt gondolom, hogy oly férfiúnak, ki a társadalomban hivatva van lényeges befolyást gyakorolni az eszmékre és irányokra: nagy szüksége volt mindig.

Mivel van egy-két jó ösmerősöm, gróf, báró, királyi táblabiró, alispán, törvényszéki biró, ügyvéd, falusi földbirtokos és városi háziúr, sőt egy pár régi szerkesztő és főmunkatárs is, ki jó felesége, szép családja, növekedő leányai, és tanulófiai mellett ilyen másodlagos háztartás gondját, nagy hihetőséggel az állam érdekében – végre magára vállalta és kétségkívül szeretné látni, hogy milyen egy ily drága kis minta-otthon csinos, vigasztaló képe: tehát nem bánom a Hunyadi Gusztáv úr enyhe kikötőjét, révpartját, vagy a mint ő nevezi – menedékhelyét leírom.

Most már az özvegy Farkasné nem lakik régi helyén, arra a sarok házacskára sok utcza szögellett, már pedig ha menedéket keresünk, akkor az legyen a város, falu, akár puszta legfélreesőbb zugában, a merre senki sem jár, csak ama szerencsétlen férj, kit első otthonából kiüldöz két goromba szem, vagy két sovány, elfonnyadt kar és behorpadt köhögős mell; elzaklat egy vaskos, elhízott teremtés; elkerget egy pörben, csatázásban kifogyhatatlan hárpia; egy örökös síró, elégedetlen, szerelemféltő asszony; egy közönyös, semmi magasabb iránt nem érdeklődő lélek; egy púpos hátú, de gazdag nő; egy örökké beteges, soha egészen meggyógyulni nem tudó és tán nem is akaró zsarnok feleség; vagy egy hideg, férje kedvére nem is gondoló nagyúri, érzékeny dáma.

Farkasné egészen künn lakik a temető szélén, a muzsikusok és levélhordók utczájában.

Asszony, jóravaló feleség erre nem jár, mit keresne ily piszkos, félreeső helyen.

Ám épen jó hely ez a zaklatott szívnek, a boldogságot kereső, és otthon föl nem találó bús férjnek; kellemes pont a biró úrnak, a gróf úrnak, az az kellemes, háboríttatlan menedék Hunyadi Gusztáv úrnak.

Tele a két utczára nyiló ablak drága délszaki virággal, fűvel, lonczczal, a folyosó oleanderekkel és felfutó hajnalkával. Az előszoba óh mily díszes! Csinos olajnyomatú képek a falon, szép kövér fürdő hajadonok és nők, szivarozó török hölgyek, az ágy fölött egy épen pihenő és várakozó Vénus. Szőnyegek a szobában, széles diván, piros virágú kreton behuzattal, mindenütt virág pohárban, cserépben – az ártatlan örömök képe; egy pár divatlap, a Nefelejts és Családi kör, egy csomó fordított franczia regény és a pohárszéken három-négyféle alakban is úgy Hunyadi Gusztáv úr, mint Elizke – a szolnoki és váradi legjobb fotográf-műhelyekből. – Úgy is vannak, mint igazi házaspárok: átölelve egymást, az örökké tartó hűség érzetével; vannak díszmagyarban, sok zsinórral, sok gombbal; német szalónruhában, mintha templomba készülnének, oly áhítatos képpel; vannak ábrándos, bús kifejezéssel, mintha azt ábrázolnák, hogy mily kegyetlen a sors.

A konyhában vigan pattog a tűz. Az ilyen helyeken mindig a legjobb ebéd és vacsora készül, ha otthon, az első otthonban az utolsó betevő falat is elfogyott volna. Fényes rézedények, és nagy – fehér mázas fazekak mutatják, hogy Elizke jó gazdasszony, megérdemli a sorstól ama kegyet, hogy egy hideg, kevély, más férfit imádó feleséget pótoljon, sőt merőben el is feledtessen.

Ah, milyen szép, ügyes megtermett nő.

Fehér, kövér vastag nyaka mintha faragva volna, oly fényes és oly sima; telt ajkai duzzadtak a gondtalan örömtől, jóléttől és vidámságtól: széles domború vállai, félig, – csak úgy gyengén, igéző pongyolán fedett melle; gömbölyű ép karjai, nagy, világos, ragyogó szemei – ah!

– Ah! ah! – kiált kiterjesztett karokkal, ártatlan mosolylyal, szökve, mint egy könnyű bárányka a friss gyepen – a belépő Hunyadi Gusztáv méltóságos báró úr felé.

Nézni kell a hévteljes, szeretetteljes ölelést, a hű csókot, a ragaszkodásnak e forró jeleit! az engedelmes odaadást, alázat és hálával telt pillantásokat.

– A vén asszony megbékült! – kiáltja örvendező kappan hangján Hunyadi úr.

– Ah!

– Megtért, kicsikém! a szürke megadta magát!

– Ah! – csattog kaczagva Elizke oly benső örömmel.

– Azt hiszem megbolondult, – kaczag diadallal a méltóságos úr.

– Ah! és meghal? – úgy-e meghal? Mikor hal meg – a rossz – –

– Nem, meghalnia most még nem szabad! – emeli fel ujjait a főorvos úr.

– A csúnya! – és nem akar meghalni? Meghalhatna bizony!

– Meg bizony, – szól be egész anyai érzéssel a másodlagos anya a kitárt ajtóból – nem épen örvendve a jelzett kibékülésnek. – És hogy van az a kibékülés? Mi történik az én drága leányommal? Mi aztán itt maradjunk a világ csúfjára? Az én leányom méltóságos úr becsületes – – no hiszen most is az – de a világ! Erre az ártatlan leányra igaz, hogy annyit se tudnak bent a városban, mint a mákszem – de itt bizony méltóságos uram – nem én ettem meg a drága becsületét. Az alispán úr házat vett a kedvesének, pedig az csak egy csizmadia-leány, és meg az alispán úr koldus; a vörös gróf minden portékát, a ki szebb, a szeretőjének hord, pedig az csak egy komédiásné; a törvényszéki biró ezer forintokat ad a német czafat kedvesének, s otthon hét esztendeje, hogy él a familia sovány vendéglői kosztból, a lányok rongyban járnak, az asszony meg van bolondulva – a biró úr mégis oda hordja a kész fizetéseit. Az úgy van. Mert a tiszta szeretet első a világon. Elizke, vedd föl a piros selyemruhádat, áthivatom a frizernét, tedd föl a karpereczeidet, mutasd meg a méltóságos úrnak, hogy milyen az alispánné karperecze, a kit a csizmadia Zsuzsika visel. Eredj, eredj.

– Kedves mama, maga most nagyon rosz launéjában van. Mi ez?

– Már bizony jóban nem is lehetek. Mindjárt nyolcz esztendeje, hogy Elizkém a méltóságos úr kezére került – mutassa meg a méltóságos úr, melyik házat vette meg a számunkra? Bezzeg van a komédiásnénak, az alispánnénak, a birónak, a sánta prókátornénak a disznópiaczon. Béküljön a méltóságos úr a feleségével, de a boldogsága mindig azt mondta, itt van – felesége, igaz szívbeli felesége, az én leányom. A kisebbik Görög Pál házát irassa ránk.

– Még nem lehet, mama.

– Nem, de egy szegény koldús könyvnyomtató oda tudja adni minden fizetését a maczájának, pedig csak egy könyvnyomtató. A felesége otthon semmi, a feleségét otthon üti-veri – úgy megbecsüli a szeretőjét, a János biró hat esztendeje, hogy nem ül egy asztalnál a feleségével a szeretője kedvéért – ez a szív, a kit én is kivántam mindig a méltóságos úrtól – – várj csak, Elizke, maradj még – beszédem van a méltóságos úrral – mutasd meg a gyűrűidet, minők; a méltóságos úr Szolnokon tart, Váradon tart, Pesten tart – úgy-e, sohase mondtuk, pedig tudtuk – oda hordja az aranyakat, az én szegény leányom, mivel mi itt a czigánysorban lakunk, csak az igéreteket kapja.

– Elvégezi mama? Menjek?

– Béküljön ki a feleségével, nem bánom, de nekem házam legyen, jó kőházam, kertem, nehány darab jó földem, no tehenünk az van.

– Lesz mama.

– Elizke, tedd föl a nagy broschtűdet is. Várj, mindjárt elvégezem.

– Lám, méltóságos uram, egy jó anyának sok fáj, egy igazi jó anyának a szíve furton-furt mindig sírhat, ha leányára gondol. A méltóságos úr markolhat a sok László-kincsből – markoljon is, elég gazember módra szerezték; vegye is el tőlük az isten mind, ha az én szegény ártatlan leányomtól sajnálják. A méltóságos úr erősen öregszik –

– Mama!

– Öregszik lelkem, mondjuk úgy, a hogy van – egy rokkanás, és mint a káposztatorzsa oda van. Az ilyen gavallér urak mind úgy járnak. Hallottam én, mondta a grófné czigarós Márija. Ő sokat tud. S ott marad a szerencsétlenné tett fehérnép. Nekem még ma házam legyen, földem legyen, kocsim legyen, két jó lovam, két ökröm.

– Ugyan mi ez, mama? Ki járt itt? Én rögtön megyek.

– Már ha megy, én is megyek. Régóta zörög a haraszt. Egész város beszéli, hogy a báró és báróné kibékültek, együtt sétálnak, szinházban együtt vannak; jár hozzájuk a tenger vendég, a báróné egész megváltozott, megifjult, megszépült. Nem is az, a ki volt, mintha kicserélték volna. Babát is várnak. No akármit várnak: tőlem mindent várhatnak, de nekem házam legyen, kőházam, jó földem, kertem, két szép lovam, kocsim, két ökröm. Ha kapott a váradi házat: kapjon az én leányom is; ha kapott a pesti palotát: már bizony Farkas Eliz se várja a sült galambot. – Eliz bejöhetsz már. Kérdezd meg a bárót, mit beszéltem, én nem engedek abból egy kicsi hajszálnyit sem. Ha megette a szép fiatalságodat, elvette a drága szerencsédet, kedves volt neki a friss virág, már bizony én se hagyhatom a magamét. Nem báró úr – nem hagyhatom.

Elizke selyemben, bársonyban, aranyos ékességekkel, mint a könnyű madár, úgy repült a Hunyadi úr kitárt karjai közé.

Nem hiába első a világon a szeretet!

– Megmondtam a fösvény zsidajának, – mondá a kis kertben egy fiatal csinos legénykének a mama, – hogy minden meglegyen.

– Meglesz?

– Meg, mert ha nem: oda megyek a feleségéhez, s mindeneket lesorolok. Ne féljen Sándor, csak szeresse a leányomat, én magukat nem hagyom. Ha meglesz a ház, a föld, meg a többi – –

– Megesküszünk rögtön, mama.

– Meg, Sándor. A ki becsületes, meg igaz, meg tiszta szivű: azt még soha sem hagyta el az Isten. Engem még mindig megsegített! Magukat is megsegíti.

IX. (Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

Azalatt, míg mindenki ment a maga útján gyorsan: az a kicsi ártatlan pünkösdi királyság – magyar világ is elsietett rohanva a semmiségbe! Megint a derék németek, morvák, csehek, galicziánerek, bezirkerek kerültek a sorba. A becsületesebb magyarok leköszöntek, kenyér nélkül maradtak inkább, semhogy megtagadják az alkotmányt – és szántottak, vetettek vagy koldultak.

Úr lett a bezirker!

Újra röpködtek a sasok és frakkok.

És ezekben a frakkokban a Baranyai testvérek és érdektársaik.

A német, a szerencsés, okos, filozof német nevetett és a fokosos, csákányos bolond magyar lehorgasztott fővel búsult.

Követvilág, magyarvilág mint a füst és pára eloszlott.

A magyar igazán nem tudta: most már nevessen-e vagy boszankodjék.

Mint Illés próféta: behuzódott odvába – és kesergett, várta mikor megint villámlik; még egyszer megint mennydörög – és valaki megint szalad a réten, a hegyen, az erdőn, a vizen, a sáson és – nem csalódott!

Csehországban szörnyű nagy ködök jártak – s ezekből a rettentő ködökből kitündöklött – soha eddig nem látott ragyogó fénynyel a magyar alkotmány.

A felséges uralkodó 1867 julius havára koronázásra hívta össze a magyart; kinevezte a felelős magyar miniszteriumot; megszüntetett minden alkotmányellenes ideiglenességet. Ez volt a húsvét, ez volt az ünnep!

A jó csehek, filozof németek, uzsorás galicziaik most már csakugyan kitakarodtak az országból.

A magyar, a megkínzott, mindenéből kisajtolt, kiélt magyar – egy ujjal se bántotta őket. Nem volt nálunk soha szicziliai vecsernye, se Bertalan éj.

A magyar ehhez az európai magasabb mesterséghez – soha sem értett.

Elbúcsúzott atyafiságosan a távozóktól; szívesen oda nyújtotta kulacsát, kenyerét – barátságos, nemes, férfias kezét.

– De – mondá félig tréfásan, félig komolyan – adjon az Isten nektek oda haza, a ti hazátokban – egy kissé jobb erkölcsöket! – És –

Budára készült a nemzet királykoronázni.

Nagyban készült különösen Nagy-Kakasd.

Ki megyen már, hogy megyen már, kik lesznek a nagy-kakasdi küldöttek? erről beszélt az egész város azon percztől fogva, hogy a felhívó leirat megérkezett – örökké.

A követválasztás, ha szép volt, nagy volt, mert meg is érdemelte: ez a kijelölés tízakkora volt. Hogyne, ő fogja kisérni a felséges királyt, ott lesz mindenütt, a hol csak valami szépet látni lehet – s azt itthon beszélni fogja nemcsak ő – a holta napjáig, de még a hatodik unokája is.

Talpra is állott minden valamire való ember.

– Tisztelt közgyűlés, – állott fel a tanácsház nagy termében Sebestyén uram –

– Halljuk!

– Tisztelt közgyűlés, én azt gondolnám, ilyen jeles alkalmatosságra illő és törvényes dolog, hogy a tanács és a közgyűlés a legrégibb kún családok közül válaszszon.

– Helyes! – zúgták a Hajkók, Bakosok, Halászok, Vargák, Kissek és Nagyok.

– Legyen az, a kit küldünk –

– Kettőt küldünk –

– Kettőt. Tehát legyenek azok tiszta, valóságos kunok, a kik még Kuthen királyunkkal jöttek be, mert vannak ilyenek –

– Vannak – emelkedtek fel a Nagyok és Kissek és Vargák – vagyunk –

– A legelőkelőbbek, a kik a drága ruhát, fegyverzetet, lovat, költséget a magunkéból kibirjuk, mert ez a tisztesség.

Erre sok ősi család szabó, varga és szíjgyártó ivadéka elhallgatott, de annál inkább emelgette fejét és jártatta a híveken villogó szemeit Hunyadi Gusztáv úr, ki többé hivatalt nem viselt, de bizván a biztos jövőben, a takarékpénztár erős fedezete alatt megmaradt várakozó magyarnak, ki mindenkor készséggel csatlakozott azokhoz, kik évenként Lajos napjára gratulácziót küldtek ki a legnagyobb magyarnak.

Hunyadi úr, ha nem is épen kun családból, de bizonyosan felette régi családból származott. Intett tehát ide is, oda is, hogy e tekintetben itt vagyok én.

– Továbbá – folytatta beszédét Sebestyén bácsi – a kiket küldünk, azok szálas, megtermett, igazi magyar arczú emberek legyenek, hogy ha a király rájuk találna nézni, hát maradjon rajtuk a tekintete.

Ilyen már sok volt Nagy-Kakasdon.

Lett is mozgás a szép termetes deli kunfiak és apák között.

– Helyes! – kiáltották erre mindnyájan.

– Továbbá legyenek azok tiszta Kossuth magyarok, a kik soha nem ettek német kenyeret, s a kik vérrel szolgálták a hazát.

– Helyes! – kiabáltak örvendezve sokan, kik ebbe az osztályba tartoztak.

– Továbbá legyenek, azt gondolom uraim: talpig becsületes emberek.

– Szót kérek, – döfött ujjával a polgármester felé Baranyai Albert úr izgatottan és haragtól kipiruló orczával.

– Ez a Jóska bátyját ajánlja mindjárt, – súgtak egymáshoz a Hajkók és Halászok nevetve.

– Azt, igen is József bátyámat ajánlom. Szeretném tudni, van-e nálánál méltóbb erre a tisztességre? Ki ült tovább tömlöczöt? Ki volt hívebb magyar –

– Ne beszéljünk arról itt Albert öcsém, – vágott szavába a legvénebb Varga, – hagyjuk el azt a tömlöczöt. Szerencséje, hogy még most is ott nem ül. A kutya ugat, de a pénz beszél. Félős, hogy talál valamely ezüst vagy arany pénz valahol olyasmit is beszélni, a minek a hallatára majd én fogom be a füleimet. A patika öcsémuram jól fog – jó lesz a mellett maradni. Elfogadom a Sebestyén uram beszédét. Válaszszunk régi igazi urat, becsületes embert, s ha mire szüksége volna, s maga bugyellárisából talán tán nem birná: összerakjuk. Én általengedem erre a jeles alkalmatosságra sárga paripa lovamat.

– Én fegyvert adok, – állott fel Mészáros Simon, – egyenesen azt a kardot, a melyikkel Árbocz leszúrta László királyt.

– Ha szabad volna nekem is ajánlanom valamit, – hajlongott szerényen Hunyadi úr.

– Halljuk! – zúgták a takarékisták. – Halljuk a méltóságos urat.

– Díszmagyar ruhámat – –

– Könyörgöm, ha felolvashatom az utasítást, – szólalt meg a városi főjegyző.

– Halljuk az utasítást.

– Fehér selyem attila, arany paszománt zsinórral, megyszín nadrág – buzavirág, kék mente – –

– Ha szegényebb ifjút találna érni a választás, – emelkedék föl Hunyadi úr, – én szívesen megkészíttetem öltözetét.

– Egyiknek jó lesz a méltóságos úr, – kiálták bátran a hívek.

Csitt!

Fogta be sok felháborodott érzésű kun ember száját e rettenetes hatalom.

– _Csitt!_ – hangzott a polgármesteri széken, tanácsbeli székeken; – _csitt!_ – zsongott e szép kis szó az ablakok mellett, hol a hatalmas Hajkók ültek; – _csitt!_ – hangzott a folyosón, a tanácsház előtt, mindenütt, mindenütt, a hol csak pénzszükségben élő emberek jártak és féltek egymástól.

Hunyadi Gusztáv ekkor már igen hatalmas ember volt.

Palotákat épített; földeket vásárolt kölcsön pénzen az apósa kontójára – addig az időig, míg az ő napja eljő. A tanácsnál övé volt az első szó; a városban mindennek ő volt az elnöke, iskoláknak, egyháznak, dalárdáknak, gazdasági egyletnek, s a mi kicsiny egylet vagy társaság csak előállhatott.

A pénz, a pénz – és százszor, ezerszer is csak a pénz.

A polgármester háta mögött egy kis kopasz ember mosolygott és tekintgetett szerte, oly erős nézéssel, mintha valamit beszélt volna s akarta volna, hogy ezt az a két pad ember értse is meg, a melyik a polgárság zömét képezte a közgyűlésen.

Ez a kis kopasz ember Hayermayer, a gazdag néhai adószedő főnök volt, a ki ide házasodott, itt maradt és magyar nevet vett föl és a legdühösebb 48-as párthoz csatlakozott. Szidta Deák Ferenczet és pártját és magasztalta Kossuthot, mert érezte, hogy ha egyszer sokáig tartott a _keserű_, hát következnie kell az _édesnek_. Ő ugyan azelőtt is mindig az édesből osztakozott, de mert abból akart részesedni most is: lemondott hivatalról, penzióról, régi névről, morvaországi rokonságról – és törekedett még nagyobb baloldali magyar lenni, mint maga a legdühösebb – Deák ócsárló.

Igen hamar meg is nyerte az egész Nagy-Kakasd tiszteletét.

Főkép igen szép tőkepénzei voltak e tekintetben jó hatással a népre.

Hayermayer úr most Harczos Pál József volt – apósa egy igen derék vad magyarnak, Ősz Ádámnak, ki mint Bach világbeli főbiztos, a legkegyetlenebb módon üldözte a kunt. Kilöketett irodájából mindenkit, a ki magyarul mert beszélni, holott a szép német nyelvet ő is csak karmolászta.

Oh be szép volt kormány-ünnepnapokon az az Ősz Ádám csinos, kevély mitrovszki süvegével; bőrös oldalkardjával; haragos fekete kun képével, és tört döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt mindig – s Nagy-Kakasd százszor láthatta és látta is, mikor ez a dölyfös Bach-huszár az iskolából kijövő, – s neki magyarul jó napot – dicsértessék a Jézust kivánó gyermekekre jókat huzogatott, és törvényszerűleg oltogatta beléjük a német főneveket és mellékneveket.

Most ez az Ősz Ádám is a legvéresebb szájú 48-as, s oly dühös, hogy még béreseitől is határozott programmot követel – 48-czal.

Gazdag ember – és független. És független Magyarországot követel.

Imádja Nagy-Kakasd.

Harczos Pál József közelebb int egy polgárt.

– Vörös Károly, – tudja mit? követeljen szavazást, és válaszszák meg egyik koronázási küldöttnek Ádámot. A Czifrában este nagy vacsora. Szóljon, szóljon.

Zsongás-bongás, mozgás, zúgás.

– Legyen az egyik küldött Méltóságos Ősz Ádám úr – kiáltja ki a szót.

– Méltóságos Ősz Ádám úr –

– Halljuk!

Itt-ott rettenetes kaczagás.

– Kicsoda? – kiálták a Halász és Hajkó fiúk, a Sebestyének, Szentpéteriek. Akkora zúgás, kaczagás, ordítozás támadt a közönségben, hogy a polgármester gyűlés-felfüggesztéssel fenyegetődzött.

– No ha ez megtörténnék, – szólalt fel hosszas szótkérések s fölállások után a volt képviselő Ugodi Sándor, keményen dörzsölve tüskés bajuszát – ha az uraim megtörténnék, de talán csak nem fajult még el annyira a kun?

– Kövesse meg az úr magát, – rángatódzott Harczos-Hayermayer úr, – én csak olyan kun vagyok, mint a tekintetes úr. A mi volt, az elmult – ne bolygassuk, mert sok minden ki találna kerülni egyben is, másban is. Én rég megtértem, hivatalomat elhagytam – pedig most hatvanegytől fogva talán nem vállalhattam volna akár főispánságot? nem tettem, magyar vagyok; csak olyan kun, mint az úr. A vőm meg Ősz Ádám egyenesen levelezésben áll a legnagyobb magyarral. Most is ki akart hozzá zarándokolni a tavaszon, de az őszre ki is megyünk. Azt gondolom azért, hogy ha Hunyadi úr jó lesz banderistának, kun banderistának – pedig ki merné azt állítani, hogy nem jó: hát az én vőm Ősz Ádám, a ki a legkeményebb 48-as – szinte megülhet egy jó kun paripát. Ajánlom vőmet. Igenis ajánlom.

– Ez mégis szemtelenség! – pattant fel székéről Mészáros Simon úr.

– Ez gyalázat! – kiáltott a vén Hajkó. – Hát egy jött-ment zsandárból, adószedőből, nyúzóból, a legnagyobb pecsovicsból, németből, feladóból, spiczliből…