Part 2

– Jó, jó, egyetlenem, hát csak maradjatok, de itthon legyetek minél előbb, mert a főnökné itt lesz – Vilmám, a főnökné – hogy is mondják ki a nevét, örökké bele bicsaklik a nyelvem – –

– Krumpelholzné – segíté ki Bella.

– Az az, te tudsz németül. Mi nem tudunk, de Vilma megtanul, minden nap tanítja a német pap. Vilma, te jól meg fogsz tanulni. Nekem nem volt időm, a mi gyermekkorunkban még egy német se volt Nagy-Kakasdon.

– Anyám, ugyan hagyjon már magunkra – vágott a magas, izmos termetű, barnássárga arczú, csinos leány haragos szemekkel anyja felé. – Mondja apának, hogy legyen készen, mert egyszeriben megyünk.

– El ne feledd – szólt mentében vissza az anya – a kedves majorné Krumpliházné – itt lesz a leányával. Csak jertek hamar, jó uzsonna lesz, pompás.

– De az istenért anyám, fog-e már magunkra hagyni?

Ezt a heves kérdést talán már nem hallotta az anya, mert nem válaszolt.

Bella lesütötte égő arczát, elfordult, nem mert az indulatos barátnéra nézni. Félt. Mitől félt, hogy egy leány az anyját szidja? Hisz az talán nem olyan különös?

A mint az anya távozott – Vilma átalakult, derültebbé lett, apró barna szemei vidámabban tekintettek szét.

Pár lépést odább ment Bellától. Megállt, összecsapta kezeit és kiáltott:

– Oh te czigány asszony, ki bugyelált így be tégedet? S így jöttél az utczán? Várj, leszedem én ezt rólad mind. Maradj csak.

S Vilma a másik szobába futott, s egy csomó ruha között kezdett válogatni.

– Kérlek, nem veszek magamra mégis semmit – szólt Bella, az elébe halmozott ruhákra tekintve. – Így, a mint most vagyok –

– Haragszol? Oh te öregem, hiszen én tégedet nem bántalak –

S az érdekes, sárgás barna arczú leány szemeiben az engesztelődés könyei csillantak meg.

– Látod – folytatá, lecsapva a csomó drága ruhát – bár én inkább szegény volnék, mint te, és hagynák, hogy dolgozzam, és ne járnának mindig utánam, hogy ne tehessek egyetlen lépést is magamra. Unom. Bosszant. Érzem, hogy kell tennem valamit. Egész nap azzal a német nyelvvel kínoznak, zongorához hajtanak, pedig isten akár hova tegyen: nekem egyik se kell. Ha virágom van, mást vesznek helyette; ha egy kedves ruhám van, elveszik és drágábbat varratnak; ha gyalog akarok menni, kocsit adnak; ha a konyhába megyek – bekergetnek; ha varrni akarok: tedd le, nem szorultál reá, – hát mondd meg, mit csináljak? Bár jönne már Sándor, – de ma kellett volna itthon lennie s nem jött – arra is haragszom, szívtelen, másnak a mátkája többet ír. Én mindenben szerencsétlen vagyok – –

– Vilma, Bella – hangzott a másik szobából az apa hangja – itt az idő.

– Most fussak, hagyjak itt mindent, mert apámnak úgy tetszik – óh maradj te itt, én hadd megyek a te helyedbe.

Bella szeretettel ölelte át s csókolta meg a kényeztetett s zaklatás által idegessé vált leányt, gyöngéd szavakkal törekedett meggyőzni, hogy szülői nem hibásak, nagyon szeretik – és csak az ő boldogságát akarják.

– Tudom, tudom, csak szabadulhassak! De nem megyek addig, míg ezt a köpenyt és kendőt fel nem veszed – és ezt a kalapot –

– Nem tehetem Vilma.

– Miért? akkor kidobom az ablakon.

– Akkor örökre eltaszitasz magadtól.

– Akkor te nem szeretsz –

– Akkor nem ösmersz, édes Vilmám.

– Akkor nekem egyetlen igaz barátném sincs.

– Akkor, ha így beszélsz, téged ma nagyon megsérthetett valami.

– Akkor, ha felveszed ezt a ruhát, mindent megmondok. Bella, ugy-e felveszed, ne légy kevély, majd meglásd, te úgy is sokkal boldogabb asszony fogsz lenni mint én. Vedd fel, hátha még egyszer nálad húzom meg magamat. Vedd fel.

És Vilma felöltöztette a szegény Bellát, egészen tetőtől talpig, hirtelen, alig nehány percz alatt:

– Oh édes angyalom, most de szép vagy, nézd, mint egy grófné. Nézd, hogy illik neked ez a kalap, meg kell tartanod – úgy is mennyit varrtál nekem, ez a köpeny is, és a kendő is, ez a meleg keztyű is. Most már meg kell tartanod, mind neked hozattam karácsonyi ajándékul, s mert tudtam, hogy nem fogadod el máskép, azért vétettem fel itt. Most ha haragszol, ha nem haragszol, úgy marad. Ha meglát Sándor, téged fog megszeretni. De ne légy gonosz, Bella.

A két leány elnevette magát, s ebben az édes csengő nevetésben védelem is volt és kérés is.

Karonfogva sietett le a szánhoz, hol az apa a kocsis mellett már elfoglalt helyét. A háromcsillagos úr kitárta bundáját, hogy a csillagokat mindenki láthassa, kezébe vette a gyeplőt, a hosszú korbácscsal egyet csattantott, s a négy szürke apró fejű, gömbölyü hátú, csengős ló, kevély röpüléssel ragadta a síkos havon a piros bélléses, medvebőrös, hosszú nyakú, kigyófejű szánat.

Majdnem nyári meleg verőfény reszketett a téli havas táj fölött; a távol erdők, tanyák, puszták, messze terjedő alföldi szőlős kertek, a Tisza fehér csillámló jege, s a füzek, jegenyék mentén a szétszórt falvak a tiszta tündöklő napon egész közelbe jöttek. Egy-egy nyul futott sebes iramodással a számtalan kisebb-nagyobb tó náddal szegett jegén keresztül, néha megállva, a mig lehajlott füleit fölállíthatja, s a csengős szán felé tekinthet, melytől oly ártatlanul hangzott felé a haj-haj – előre! mint a tavaszi madárdal.

– Mikor irt Bogáti úr – hajolt Vilmához Bella, hogy a beszélgetést a legkedvesebb tárgyra vezesse.

– Nagyon haragszom reá, ha holnap itthon lesz, egyetlen szót se fogok hozzá szólni. – Elmegyek hazulról. Képzeld, Ferenczi Mariék mindennap váltottak levelet és Sándor nekem alig hogy egy hétben egyszer ir. Van abban szív, szerethet olyan ember? Nem szerethet.

– Nagyapától hallottam, hogy Bogáti úrnak sok vizsgát kellett letenni és nagyon kitünő vizsgákat tett. Az apja sürűn jár hozzánk s minden levelét elhozza. Órákig elbeszél a fiáról.

– Lásd, azt sem szeretem. A kit én szeretek, arról ne tudjon más senki, csak én.

S a sárgásbarna arczot egy perczre sötét pirosság lepte el.

– Az nagy követelés, édes Vilma – azt gondolom, lehetetlen is.

– Igen, te még senkit se szeretsz, te ezt nem tudod. Majd egy levelet fogok mutatni. Micsoda levél az, én nem is hiszem, hogy egy olyan ember, a ki azt irta, szeretni igazán tudjon. Abban a levélben egyetlen szép sor sincs. Én olvastam a Korondi Albert leveleit, milyen levelek azok, kevély is rájuk Ferenczi Mari – pedig Korondi csak egy egycsillagos adjunkt. Kérlek, olvasd el, ez Sándor legutolsó levele. Te édesem, én a tűzbe akartam dobni, mint a száraz fát, hogy égjen el, mert olyan is az egész levél, mint a fa. Egy csepp érzés sincs benne. Én érdemlek ilyen vőlegényt? Hanem csak jőjjön!

Bella kezébe vette a levelet.

– No, elolvastad? Oly hirtelen el lehet olvasni, alig nehány sor, és miről ir. Ebből is, abból kitünő osztályzatot kaptam, s mától fogva diplomatikus doktor vagyok, – mit tartozik az én rám. S tudakozódik, hogy nem tudom-e, kit neveztek ki ide kerületi főorvosnak, mert mostanában fog lejönni az is – valami báró –

A négy szürke egy derék kanyarodással egy zöldre meszelt gazdatiszti lakás előtt állott meg.

– Ha úgy tetszik – szólt nyájasan a három csillagos úr – itthon vagyunk, leányok. Itt, én itt érzem magamat itthon. Hogy tetszik a puszta, Bella hugom?

– Én nagyon szeretem.

– Télen is szebb ugy-e, mint nyáron a város. Megnézzük a bárányokat?

– Oh nézzük meg, Károly bácsi, – esengett Bella.

– És a kis malaczokat?

– Vannak? óh de szeretném őket látni. Nálunk semmi sincs!

– Sok van, nagyon sok van. És a kis bornyúkat is? Előbb menjenek be, melegedjenek meg. Ha tetszik, mindent megnézünk.

S a vereses kövér hivatalnok nevetett örömében.

– Én nem találok rajtuk semmi bámulni valót – apám nézze meg, ha tetszik, mi egyet sétálunk a tó felé, – fogta karon Vilma Bellát.

– Látja Bella hugom – ilyen lányom van – szólt kissé búsan az apa. – Ennek dolgozzam, kinek éljek? Jó, jó Vilma, menjetek hát, nem bánom, de egy pár perczre, ha Bella hugom akarja, mégis hadd nézze meg az apróságokat. Nagyon szép bárányok, mint a hó –

Vilma ajkpittyesztve fordult barátnéja felé, hogy azt is hasonló válaszra indítsa a puritán élet gyönyörei iránt, és felhívta, hogy menjenek be a tiszta lakásba, ott jó meleg van, s ott fog mutatni még egy kis levelet is.

Pulykák, ludak, tyukok, réczék nagy serege lepte el a tágas udvart, s három-négy szép páva, fényes zöld tollú páva sétált nagy kevélyen fel s alá a hatalmas seregben, nagyokat visítva a berzenkedő pulykák között.

– Ugy-e szép? – kérdé Vilma atyja, gyönyörködve látván a szegény leány élénk örömét. – Ugy-e ez az élet, ez a világ itt künn a szabadban? De az én leányomnak nem kell. Nem is tudom, minek született – bárónénak. Egészen elrontották!

– Annak – tudja apám – és most hagyjon magunkra.

Vilmát nem bántotta ez a sértő szó, hogy báróné, sőt büszkébben emelte föl szép fejét, és apró csillogó szemeiből dacz és kevélység szórta hideg ragyogását.

Megy mindenki sorsa felé. A felé ment Vilma is, midőn erőnek erejével bevonszolta Bellát a szobába, és újból elővette a levelet, és a másik levelet, és a két levél soraiból be akarta bizonyítani, hogy ő egy igen szerencsétlen teremtés, a kinek olyan vőlegénye van, ki egyetlen szép levelet sem képes irni, a minőket a Ferenczi Mari vőlegénye, aki pedig csak egy egycsillagos adjunkt – százával ir. Holnap itthon lesz Sándor, de megkínozza és meg fogja tanítani nagyon, de nagyon.

– Ugy-e édes Bellám, megtanítjuk, de ne légy szép. Tudod, te szebb vagy, mint én, mert szegény vagy, és az isten mindig a szegényeket teszi szépekké.

II. (Ha úton vagy: hallgass.)

A kövér hó Czegléd és Szolnok között oly mohón, lélekszakadva esett, mintha a szegény emberekkel mindennap el akarta volna hitetni, hogy már deczemberben befejezi munkásságát. Bizony jó volna – gondolá a postakocsis, látva, hogy ha így megy az idő, akkor az ünnepeket aligha valahol, valami útszéli csárdában nem töltik. A postavezetnök is fölránczigálta övig érő lábzsákját, megtapogatta a fityegő kocsi-zsebben a rumos üveget és pálinkás butykost, és csóválta a fejét, hogy még az is bolond, a ki ilyenkor levelet küld. Nagygyöngéden kiemelte a pálinkás üveget, s mintha az egy kis gyámoltalan gyermek lett volna – megsimogatta, s a szájára két lázas, heves csókot alkalmazott.

– No, mehetünk-e már? – kiáltott a kocsisnak.

– Nem.

– Hát mért nem, azonnal indulni kell!

– Ott vannak még, – mutatott ostorával a folyosóra.

– Kicsoda – ki?

– Egy zsidó asszony.

– Hát hozza egyszeriben a málhát s üljön a helyére, mert mozdulunk.

Az pedig ott csókolkozott a vendéglő hideg folyosóján a kedves atyjafiával, két öreg zsidóval, egy fiatal emberrel s egy csomó kisebb-nagyobb gyermekkel – és még egy bekötött fejű szép fiatal asszonynyal.

A gyerekek közül mindegyik valami ruhadarabot, vagy skatulyát tartott egyik kezében, a másikkal meg nyomkodta az orrocskáját, topogva, nyöszörögve, és szeliden nézve, hogy a grószmámi hogy sir, a Száli néni is hogy sir, a Jákob is. Büszkék voltak reá, hogy ők nem sirnak, csak fáznak.

– Hej, hej – kiabált a vezetnök úr hol németül, hol csúf zsidósan, hol magyarul, – jőjjenek már, a ki lelke van, mert mindjárt itt hagyom. Nem látják, hogy esik a hó, hogy nem lehet vele birni.

Megindultak hát az atyafiak, de olyan vontatva, egymásra tekintgetve, mintha biztosan látnák, hogy ma délután, vagy az éjjel, de nagy szerencsétlenség fog történni.

Megálltak a főülés zöld ajtaja előtt, s bár nem oda fizettek, mégis oda szerették volna behelyheztetni az öreg asszonyt.

Ott a jó kényelmes ülésen egy fiatal úr ült a kutyájával.

A bekötött fejű szép fiatal nő legnyájasabb mosolyával tekintgetett befelé és nagy fekete égő szemeivel szólt, a mit szólhatott.

A bent ülő úr fölebb tolta hirtelen meleg sapkáját s az ablakhoz siető kutyát egy mozdulattal odább lökte. Az utazó úr harmincz-harminczöt éves lehetett, fehér sovány arczczal, horgas, nagy görbe orral, vékony ajkakkal, s olyan szemekkel, minők a prédára leső sas szemei. Keztyűs kezeit, melyek oly kicsinyek voltak, mint egy gyermek kezecskéi, az üvegajtó leeresztett ablakfájára támasztotta, s így látszólag hidegen, mégis nagy érdeklődéssel nézte a csoportozatot, a véneket és az ifjakat egyaránt.

Nagy, aczélfényű szemei megmozdultak, jártak, keltek, dolgoztak üregeikben, de a vékony, összeszorított ajkak nem akartak tudni egy szórul is. Az utazó úr karcsú testét nagyon finom asztrakán bunda fedte, míg azokon, kik kétségkivül szerették volna bejuttatni rokonukat, a kalauz melletti lyuk helyett, a jó meleg zárt szobácskába: szakadozott, hosszú, sarkig érő barnavörös kaftán-forma kabát lógott. De az ő szemeik is nagyok voltak, mint a saséi, és mint ezé az úré, az ő orruk is nagy és görbe; ajkaik bár vastagabbak, hasonló metszésűek; hajuk göndör, szakálluk, bajuszuk, szemöldökük mint a sürű erdő; arczszinük sárgás barna, mely a kényelmes úri élet mellett hamar átváltoznék fehérre, finom halaványra.

Nézték egymást, mint az ismerősök, egyik vén ember sugott is valamit az öreg asszonynak, mire a fiatal asszony egészen odaugrott a kocsiajtóhoz és onnan kisáppadva tántorgott odább.

Az atyafiak elhúzódtak és mély megvetéssel néztek a fényes ruhás úri emberre, a ki most a kocsi másik ablaka felé fordította fehér sárga, majdnem kékes szinű, finom szabású arczát és kiabált a kocsisnak, hogy menjenek már, kire várnak.

– Megálljon, megálljon kocsis, – integetett az utczáról egy lélekszakadva futó fiatal ember, nagy földig érő bundában, egy termetes börönddel, szabadon levő kezét föl-fölemelve.

– Hát siessen, – hangzott felé vékony, nőies hangon a zöld szobácskából.

– Könyörgöm, – fútta nehéz párolgó lehellettel az ifjú ember a szót be a kocsi ablakán – van hely? Fizetem, csak egy kis sarkot bár.

– Hová megy, meddig?

– Nagy-Kakasdig – csak bár egy kis sarkot, méregette a jól megtömött kocsiszobát az ifjú.

– Oda való talán?

– Oda való vagyok. Csak bár egy kis szögletet – és fellépett, hogy ha eresztik, ha nem eresztik – beugorjék.

– Ha Felix nem zsenirozza önt – mutatott a bent ülő úr a kutyára – Felix ne morogj, jó ember, a ki jön.

– Nem harap? – akará megsimítani az ifjú ember a kutyát, hogy e nyájas figyelemmel az úrnak köszönjön.

– Felix, fogd össze a fogaidat – most nem szabad – csitt.

– Milyen éles fogai lehetnek, – folytatá az ifjú, de már elfoglalva a kért sarkot.

– Nagyon éles fogai vannak, amerikai faj – onnan hoztam.

S az utas úri ember is kimutatta nevetés közben éles, hosszú, ritkás fogait.

– Mindjárt elkésett volna, jegyezze meg; most ha szerencsés lesz, nekem köszönheti.

– Ezerszer köszönöm, óh ezerszer köszönöm, nagyságos úr, szedelőzködék az ifjú ember élénk kapkodással, málháit lába alá gyúrva, mivel a felső helyeken az ismeretlen úr drága böröndjei, tokjai, vánkosai, fegyverei pompáztak.

Az öreg zsidóasszonyt is fölsegítették ezalatt rokonai a kalauz mellé. Minő lármát, sirást, sivítást csaptak; hogy csókolták a keztyűs, erőtlen, remegő kezeket; hogy ölelgették lábait, simogatták ruháját az öregek, mint az ifjak. Egyik kis fiú levette sapkáját, s erőnek erejével oda fúrta magát az öreg asszonyhoz, hogy még egyszer elkaphassa kezeit. Csinos, szabályos arczú fiú volt, nyolcz-kilencz éves, vékony ajkakkal és finoman hajlott orral, nagy villogó fekete szemekkel és fehér arczszínnel.

A fiatal asszony oda nézett a bent ülő idegen úrra, meg a fiúra – és sirt – zokogva.

A kocsis megcsapkodta lovait és recsegve, csikorogva döczögött ki az udvarból a nagy bárka, örvendve, hogy a szakadó hóban eltünhetik.

Dörmögnek valamit a vén emberek egy asszonyról, a ki már meghalt, és csúf szavakat kiabáltak össze-vissza, s az egyik ember egy durvát lökött a fehér képű fiucskán.

Bele olvadtak a hóba ők is, kocsi is, a szó is, a köny is, a rongyos vendéglő udvara is, a hol mindezek történtek.

– Szemtelenek, – kezdé, fehér fogain sziszegve szürvén át a szót, a nagyságos úr.

A vén asszony megfordította vastag kendőkbe burkolt fejét, s azon a kis ablakon, mely a kalauz úr számára volt a korcsmáros rendelete szerint készítve – áttekintett az urakhoz. Egy hosszút, gyilkosat nézett arra felé, hol a szép sárgás tarka kutya ült urával, s egy rettenetes héber imádság igéit tördelte nyaktekergető vonításokkal, éneklő nyögésekkel: «Ne verj el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm! ne egyesüljenek az én életemnek ellenségei és borítsanak be vérrel, gyalázattal, örök tűzzel, jajjal – –»

S megint az ablaknak esett, hogy szinte kitörte.

A kutya felugrott, és nyöszörgő vonítással csóválta farkát, öltögette piros nyelvét, és nyalta az üveget – mintha ismerős, honi hangokat és beszédet hallott volna.

– Felix, – rivalt a kutyára az utazó úr, – ide feküdj, – és egyet se szólott többet.

A kutya alázatosan, reszketve oda simult gazdájához, ki fölkelt és egy kis bőrtáskával elfedte az ablakot.

– Szemtelen, hogy ordít, mintha maga volna az egész kocsiban.

– Kicsoda? – kérdé megütődve az ifjú ember.

– Az a vén zsidó asszony ott túl. Képzelje, erővel ide akart ülni, holott én az egész belső ülést kibéreltem. Szemtelen, igazán nem lehet valami alávalóbbat, szemtelenebbet képzelni, mint egy zsidó. Hogy ezt a férget nem tudja Európa kiűzni! Ah – s dühösen csapkodott kezeivel.

– Csak egyesek talán, nem az egész faj, – védé szeliden az ifjú ember.

– Talán –

– Nem, uram, de –

– Nekem nagyon sok bajom volt velök.

– Nekem még nem. Legkitünőbb tanáraim Bécsben.

– Mit? ön talán orvos?

– Igen, nagyságos – válaszolt kipirult arczczal, örvendező mosolylyal az ifjú. Én universzális medikus vagyok, a szemészet, sebészet, szülészet, belgyógyászat tudora.

S mivel nagyon könnyü helytt volt – kivette orvosi diplomáját a függő pecséttartóval.

– Ah ez szép! kérem –

– Tessék. Igen.

S ha örvendett valaha ifjú ember annak, hogy kitünő kalkulusai vannak, a legkitünőbbek, s a legnehezebb tárgyakból – és talán örvendett már egy-egy itt-ott: a fiatal orvostudor örömét kézzel-lábbal kimutatta.

– Ah az szép! Ön tehát Bécsben végezte a kurzust?

– Bécsben és Pesten felváltva.

– Nagyon szép. S most hol fog ön megtelepedni?

– Egyenesen Nagy-Kakasdon.

– Ott ismerős?

– Szülőföldem.

– Magyarok?

– A legtisztább alföldi magyar faj.

– Akkor talán bátran beszélgethetünk.

– Egészen – buzdult fel az ifjú ember, piros telt ajkain a Kossuth nevével s a dicső tábornokokkal.

– Én, tetszik látni, rosszul beszélek magyarul, grammatikából tanultam. Én idegen vagyok. Porosz. De bámulom a dicső magyar nemzetet. Hanem azért, ha úgy akarja, hagyjuk el a politikát. Beszéljünk társadalmi dolgokról. Mindenütt ez érdekel engemet – a nép, a kedves, az isteni nép! S a magyar nép felséges nép, uram. S a nagykakasdi nép tiszta faj?

– Mint a kristály.

– Jó?

– A fele megszenvedte a börtönt, de örömmel, dicsőséggel. Annyit nem akasztottak sehol, mint nálunk. Nekem két kedves honvéd bátyámat akasztották fel. Engemet is csak az mentett meg, hogy a mátkám apja német hivatalnok.

– Német ember?

– Nem bizony! – intett kezével az ifjú, – magyar. Gyászmagyar!

– Tehát ön vőlegény! Ez pompás! Vőlegénynyel utazni, ez nagy szerencse.

A porosz úr rögtön kivette szivartáskáját, s oda nyujtotta az ifjúnak.

– Engedje meg, vőlegény úr, hogy egy jó amerikai szivarral szolgálhassak.

A finom szivar csakhamar illatos füsttel borította be a kis szobácska minden butorát.

– Ah, ah, tehát ön vőlegény, ez nagyon szép. Talán menyasszonya arczképét is szabad volna látnom?

Az ifjú örömmel engedett a felhivásnak, s böröndjéből egy csomó fotografiát vett ki.

– Méltóztassék, ez menyasszonyom, – szólt édes áthatottsággal, oda állva a porosz úr háta mellé, hogy ő is gyönyörködjék a szép vonásokban.

– Ah ez igen szép hölgy. Barna?

– A legszebb barna.

– Kicsi apró szemek?

– Nem nagyok, de a legszebbek.

– Magas?

– A legsugárabbak közül való.

– Szép haj.

– A legszebb, legdúsabb haj.

– Erős termet, minő széles vállak.

– A legszebb termet a városban és vidéken.

– Ön, úgy látom, el van ragadtatva?

– Gyermekkora óta szeretem. Érte lettem orvos, ő mondta, légy orvos, az a legszebb, legfüggetlenebb pálya. Köszönöm is neki. Diplomámon kivül alig van valamim, mert mindenünket elvették – de független vagyok.

– Ön tehát nem fogadhat el hivatalt?

– Utálom még azt is, a ki viseli a csillagos mondurját.

– Értem. Önnek két testvérét –

– Akasztották fel. Egyik professzor volt, a másik pap. Óh istenem, milyen emberek voltak! Én a rongyuk sem lehetnék.

S valóban az ifjú doktor úr nem volt túlszerény, mikor magáról ilyen nyilatkozatot tett, azt gondolom, külső formáját illetve. Közép termetűnek mondhatom, kissé behorpadt mellel, szűk vállakkal, sürű gesztenyeszinű hajjal és dús szakállal, tömött vastag bajuszszal, mely nagyocska szabású szájára hajolt. De szemöldei igen szép hajlásúak voltak, kinnülő, kissé gyenge szemei kékek, majdnem világos égszin kékek, örökké mosolygók, könyben tükröződők; orra hosszú, szép hajlású, – úgy volna szép egy vőlegénynél, de nem szép hajlású, kissé a végén húsos, tág, szőrös lyukakkal, fogai azonban tündöklő fehérek voltak, aprók, igen szépek, vastag ajkai pirosak, mint a kármin, arczszine fehér, halvány pirosas, kezei finomak, fehérek, hosszúkás, kemény, csontos ujjakkal, fénylő, ép, piros körmökkel. Ruhája inkább szegényes, mint egyszerű. Az egész emberben egyetlen egy volt a szép: a nyájas, rendkivül élénk, okos tekintet.

– Ön nagyon szigorú maga iránt, – berregteté az r-et a porosz úr, büszkén emelve szép arisztokratikus fejét és megelégedve mérlegelvén a formai különbséget és értéket, mely közte és az ifjú ember között bizonyosan mindenki előtt azonnal fel fog tünni.

– Nem, uram, én jól tudom, hogy az isten, ha valamit adott, nem a külsőmbe adta. Azt is tudom, hogy menyasszonyom mégis szeret, mert a legjobb szerencséket tehette volna, és hű maradt hozzám. El is követtem mindent, hogy legalább esmereteimben pótoljam ki, a mit a sors megtagadott. Nem lehet panaszom, tanáraim túlos-túl kitüntettek és többen marasztottak Pesten. Nem. Én szülőföldemen akarok élni.

– Szülői élnek?

– Apám.

– És?

– Senki más. Csak én maradtam családunkból.

– De vannak rokonai?

– Oh, az egész város.

– Így tehát ön egyszerre praxisba jut?

– Talán. Igyekezni fogok.

– Szabad volna kérnem –

– Bármire, ha tehetem, méltóztassék.

– Leirhatná ön nekem a várost. Keresztül kell utaznom rajta. Legalább könnyebben megismerhetném.

– Ezer örömmel. Szerencsémnek tartom, ha magam mutathatok meg mindent. Van jeles gimnáziumunk kitünő tanárokkal, híres könyvtárunk. Néhány unikumunk a Rákócziak idejéből, a Nagy Lajos és Mátyás korából, sőt a vezérek korából is. Szerencsére elrejthettük a német elől. Van tanácsunk, polgármesterünk, adóhivatalunk, járásfőnökünk, hires templomunk, kaszinónk és néhány egyletünk.

– S a népesség?

– Husz-huszonötezer.

– Ah, ez igen szép város.

– És sok tehetős birtokos.

S az ifjú doktor hamarosan leirt egynéhányat: a Hajósokat, Halászokat, Nagyokat, Kisseket, Vargákat, Szücsöket, Szabókat, Papokat, Méheseket, Gazdagokat, Siposokat, Hegedüsöket, Trombitásokat – ez ősi magyar híres kakasdi birtokos urakat.

– Magyar nép, – mosolygott a naiv ifjú emberen a porosz úr. – És a vidék?

Most jött a vidék: Szathmáriak, Tallócziak, Patakiak, Szilágyiak, Fogarasiak. A grófok, a bárók és a fertálymágnások: a Szentkárolyiak, Szentlajosiak, Szetpéteriek, Szentsándoriak, Szentannaiak, Szenttáraiak.

– Ah! és ön mindenkit ismer? – nevetett a nagyságos úr. Szorgalmatosan jegyezgetve a neveket, a főbb jelzőkkel. – Önre kiváló szerencse vár, mondhatom.

– Ha valaki megtisztel bizalmával, teljes erőmből törekedni fogok megfelelni.

– Még egy szivességet kérek, uram –

– Parancsoljon velem nagyságod.

– Van-e ebből a képből több? s felmutatta a menyasszony arczképét.

– Még egy.

– Rendkivül lekötelez, ha szerencséltetne vele. Legyen albumomban a legszebb magyar nők között a spanyol és olasz szépségek mellett.

Az ifjú doktor úr egy kissé gondolkozott – de a porosz úr hirtelen eltette a képet.

Az universzális ifjú medikus úr, jóllehet mind a szemészetnek, mind a sebészetnek tudora volt, e hirteleni cselekedetnél zavarba jött, nem vette észre, hol a határ, a meddig menni lehet, és nem tudott gyógyírt találni arra a gyorsan képződött sebre, mely mintha a szívburkon támadott volna.