Part 15

– Ha az illemet meg nem akartam sérteni –

– Ah – vágott az ifjú szavába – mit illem – barátság – ezt szerettem volna.

És ujból oda nyujtotta László úr veres, kövér, forró kezét.

– Mi igen sokszor vártuk. Nem kellett volna úgy mindent félreérteni.

– Nekem nagyon határozottan meg volt irva…

– Édes barátom – hol látott olyan embert, a ki haragjában egy kissé többet ne mondott volna, mint akart? Ifjú embernél soha sem szégyen az, ha keresi az alkalmat a kibékülésre.

– Senkit sem bántottam.

– Lássa, ezzel öli meg minden ifjú ember a szerencséjét. Büszkeség soha sem adott még helyes tanácsot. Látom, édes atyja is haragszik reánk, pedig bizony sokat köszönhet a családunknak.

Az ifjú ember gunyosan mosolygott, és testvéreire gondolt, kik sokat köszönhetnek a László úr jóakaratának.

– Kitudtam édes barátom, hogy az a kép hogy került a főorvos úr kezébe.

– A báró erőnek erejével vette el tőlem.

A báró szóra egyet szisszent László úr és elveresedett.

– Későn tudtuk meg.

– A főnök úr nem akart kihallgatni.

– Hagyjuk a főnök czimet, – örömestebb venném öntől a régi elnevezést.

Márton Sándor lelkében egyszerre föltámadt az egész elveszett mult, szemei ragyogtak és szíve kész volt mindent elfelejteni, hisz őt is a keserűség, a mellőzés ragadta oly szavakra és tettekre, melyek teljes szakadásig vitték a dolgokat.

– Megbocsátom azokat a kifejezéseket is, melyekkel akkor annyira megsértett. Azóta sokszor beláttam, hogy nem volt miért magamra vennem, és ön édes Sándor – úgy-e nem reám értette?

László úr ismét oda nyujtotta a kezét.

– Hagyjuk, erre ne feleljen Sándor. Nagyon kényes pont. A jövő igazolni fogja, hogy én épen oly hű hazafi vagyok – azért, ha urunk, császárunk, ő felsége szolgálatában állok is – még ma: mint ön, vagy akárki a világon.

Mit gondoljon ilyen szavak után egy ifjú, a kit eddig lenéztek, kimartak, kikergettek boldogsága paradicsomából? Honnan merítsen bölcseséget?

És mi akar itt történni? Csak csufolkodás – vagy kibékülés?

Törekedett megerősíteni szemeit, hogy egészen oda lásson, a hol titkos fegyver mozog. De épen most érezte, hogy az ő szemei is mennyire gyöngék.

Azonban szivét kimondhatatlan édes érzés, remény, öröm foglalta el.

Mi van itt? mi történt itt? Csakugyan szeretné Vilma, és úgy a mint írta? És ezek az emberek csakugyan inkább szeretnék leányukat, mint a bárót, a fényt, a világi dicsőséget?

László Károly úr látta, hogy a madár egészen a lépen áll már. Engedte, hogy ott vergődjék. Arra nem jött még el az idő, hogy ki is nyujtsa felé a kezeit.

Vergődjék ott.

Mit akart a helyettes főnök úr?

A mit egy gonosz, ravasz apa szokott akarni. Résen lenni, s akkor huzni össze a hálót, mikor biztos, hogy ott a fő.

Azt nem csak sejtette, de Veszeli Jóskától ki is tudta, hogy azok a jövevények galicziai zsidók voltak – és nem a Krumpelholz úr atyafiai. – De mivel hamar, még másnap az eljegyzés után – mintha a föld nyelte volna el őket: eltüntek, és nem lehetett nyomára jönni, merre, hová s azt nem tudta, Krumpelholz hol van, hogy tőle tudna meg mindent világosan, s vele – mivel ő foglalta el helyét – nem is levelezhetett: mint a tolvaj, a kinek rejtekét fölfedezték – éjjel-nappal ébren volt és vigyázott.

Oda haza, – sem a városban nem mert körülményesebben tudakozódni sehol a Schwindler multja felől, és még nejével, kit különben sem szokott erősebben beavatni titkaiba – sem mert közölni semmit, a mi az ő nyugodalmát merőben elvette.

Mit akart?

Kéznél tartani biztosan Márton Sándort. Ha gyanuja alapos, ha az az ember nem báró, hanem valami jött-ment csaló; ha őt felültette, és rá akarja szedni – ha – ha –

E tépelődő találgatások végkép megzavarták. Kerülte az embereket, minden szerencsekivánataikat úgy vette, mint tőrdöfést, melylyel még a legutolsó ember is tudva támadja.

Fényes ruhái, diszöltözetei, csillagjai nem adtak szivének örömöt; sokszor alig tudta magát megtartóztatni, hogy otthon, látva a sok varró nőt, a felhalmozott temérdek fehérnemüt, selymet, bársonyt, minden ruhát fel ne öleljen és ki ne hányjon az ablakokon. A mi után úgy áhitozott, dühbe jött, ha hallotta: a báróné, a kis aranyos báróné. Testvérének meg is tiltotta, hogy addig, míg az esküvő meg nem lesz: hagyják el a bárónézásokat. Majd akkor lesz annak az ideje. Leányára, ki mindegyre dalolt, kaczagott, ugrándozott, de ki napról-napra halványabb, összeesettebb lőn: úgy nézett, mint valóságos itéletére.

Többször megszólította, és megfeddette, hogy nagyon különösen viseli magát, az nem illik. Megszólják. Legyen okosabb.

Semmi, semmi se ment kedvére.

Schwindler úr nagyban festette, diszíttette lakását; butoroztatta szobáit; rendelte a drága képeket; vette az ezer forintos lovakat, grófi hintókat. Vadászt, lovászt, inasokat, szakácsokat fogadott. S a fösvény, dusgazdag uzsorás László Károly rémülve gondolt arra, hogy a sok minden az ő véres verejtékkel szerezgetett, kuporgatott vagyonából fog még kifizettetni.

– Nem, – kiáltott fel egyszer-egyszer bezárt irodájában, – nem türöm tovább. Felbontom az eljegyzést. Itt rut dolog fog lenni.

De akkor mit mond a város, a vidék, a világ? Mit mondanak ellenségei, hivataltársai, kik mindig irigykedtek reá, és mindig és mindenütt rágalmazták.

Megint csak megállott. Tanácsadója, bizalmas barátja egy volt: a pénz, a pénz – a jó, emberséges, hüséges pénz; de azzal nem lehetett beszélni. Máskor igen; sokszor, most aranya, ezüstje néma lett, mint a sir.

Igy jött, ezzel a lélekkel, ezzel a feldult, összeroncsolt szívvel arra a gondolatra, hogy felkeresi Márton Sándort. Hány kinos, rettenetes éjszakát vergődött, harczolt át addig, míg lábait betanította, hogy a szegényes szabóköz felé tudjanak menni, a hol a vén kosárkötő lakik. Hányszor megmarkolászta a kevély, makacs, szívtelen nyelvét, míg az arra birt hajlani, a merre parancsolta, és mint a buta, tolvaj, ragadozó holló azt tudta mondani: édes kedves ifjú barátom Márton Sándor úr, édes jó Márton öcsém! Hányszor kinyujtotta a bárói vőt kereső kezét, hogy azt begyakorolja arra a gyalázatos szolgálatra, hogy épen olyan alázatos, nyájas, hódoló hajlással forduljon az elmart, legazemberezett ifjú felé, mint oly sokszor a méltóságos Schwindler főorvos úr finom, sovány kezei felé! Hányszor erőszakolta husos, veres képét, hogy barátságosan vigyorogjon egy koldus ifjú emberre, a kit le akart záratni, és ki akart üldözni a városból, hogy ne találkozzék a szúrós szemeivel, és sötét öldöklő szemöldeivel.

Míg mindenbe beletanult, és egyszer csak belépett a rongyos koldusudvarba.

Most ismét elemében van.

A fiú megadta magát. Csak egy szó kellene, s a legény talán térdre is vetné magát László Károly helyettes főnök úr előtt.

Ő úgy gondolja. S a mit ő gondol: az mindig igaz is szokott lenni. Nem, ne tegye a fiú.

Maradjon – mondá magában diadallal a főnök úr.

Mára elég. Egészen elég. Minden a legjobban sikerült. Megint úgy mosolyog, mint főnöki karszékében a rabra, az alázatos kérelmezőre. Kezei könnyen hajlanak, akár odább tudná taszítani azt az együgyü Márton Sándort, a ki úgy kapott a horgon s olyan közel ült mellé. Szemei bátran néztek minden felé, és észrevesznek mindent apróra a szegényes szobákban. Bizony koldusság uralkodik itt. Egy kis üveges könyvtár, három négy sor fényes, aranyos láda értéktelen könyvvel – az egész. Az iróasztalon egy kitömött fehér galamb – az, a melyik lakodalmi ajándékra volt szánva; széles, fehér gatyáját majd arasznyira terjeszti; magas, sisakos taraját mint egy koronát úgy hordja; apró, csillogó üvegszemeivel úgy néz, mintha a párját lesné, a kit nem fog látni többé soha. Még a begyét is felfutta, mintha háta mögött hallaná párja vidám burukkolását.

No de mi ez? csak egy galamb.

Nehány kopottas festett szék – és az ágy felett – ah.

– Lássa ez szép, – ugrott fel és szólt elégült mosolylyal László úr, az ágy fölött függő fotográfiára nézve.

– Igen, – mormogá Márton úr – elpirulva – Vilma kisasszony. Pesten készíttettem egy kisebb után. Nem ő adta, az övét parancsolatra visszaküldtem.

– Megtarthatta volna azt is édes öcsém. Ha valakit nagyon szeretünk, az soha sem szégyen. Nem, én is így szerettem a feleségemet.

S az apa őszintén gyönyörködött leánya kitünően sikerült arczképében, nyájas szemeiben, hosszas szép arczában, dus, fekete fürteiben, magas, deli termetében.

– Helyes – folytatá – a kit szeretünk: ne dobjuk ki mindjárt. Ugy tettünk mi is öcsém urammal. Haragudtunk reá, – hisz mondtam miért, de minden elmult. Legyen köztünk a régi barátság.

Azt azonban nem mondta egyetlen szóval is: hogy látogasson meg bennünket öcsém minél előbb, holnap – vagy akár ma.

Nem eddig volt kitüzve a czél.

– Én azért is jöttem édes Sándor, hogy magát kineveztessem kórházi másodorvossá. El kell fogadni. Ifjú ember, ráfér. Hallom, hogy nagyon szép kurákat tesz. A nép szereti, viszi – nagyon magasztalja. Jó jel. Törekedjék is elsőben a népet nyerni meg szép bánással. A népnek sok hasznát lehet venni. Majd jő a városi főorvosi hivatal: akkorra jó lesz – igen, igen.

– Nem, most semmi hivatalt sem fogadok el.

László úr elvesztette egy perczre nyugalmát, és úgy hallatszott, mintha egyet köszörült volna a fogain.

– Még mindig a régi harag, doktor úr?

– Nem, bennem a betegek iránt semmi harag sincs, csak független akarok maradni.

– Elhagyjuk hát. Pedig azt hittem: örömet szerzek.

– Nagyobb öröm nekem ez a mai látogatás.

– Legyünk jó barátok. Lássa, az én szívem nem változott. De az én örömem még sem teljes, mert a mit hoztam – személyesen hoztam: visszautasították. Haragudnom lehetne. Nem teszem. Ifjú embernek megbocsátom, ha egy kissé fejes: nem ismeri még a világot. Nos édes Sándor – mi hirt vigyek haza?

– Kézcsokomat – ő nagyságának.

– És – –? Látom, még önnel lassan megy a dolog, – előzte meg az ifjú lehető ajánlatát, a mit épen nem akart még, – várunk. Az idő minden orvosnál kitünőbb. Addig is megvihetem a hirt, hogy Márton Sándor jó barátunk, őszinte jó barátunk.

Az ifjú őszinte igaz érzéssel nyujtotta kezét, és elmondhatta volna: üdvözlöm, és ha akarja bocsánatát kérem, mert beösmertem, hogy tulszigoruan itéltem.

De ezt az ajkán lebegő tiszta, igaz szavakat nem akarta észrevenni László úr. Neki a mai nap ezek nélkül is diadal volt.

Mikor elváltak, és üdvözleteiket még egyszer kifejezték – künn, a széles főutczán, mely a László palota felé vitt, a főnök úr örömmel mondogatta magában: a tartalék megvan. Szemmel tartjuk.

III. (Hogy enyészik el a gyanu?)

Ezek a szép napok a dr. Schwindler úréi voltak.

Eddig csak azt tudták róla, hogy nagyon kedves, barátságos, jó szívü ember, szerény, még a bárói czimet is mindenütt visszautasítja, jóllehet titkon Veszeli Jóska által mindent elkövet, hogy ez a név a forgalomból ki ne menjen. Csak doktor úr, ez az ő barátságos nagykakasdi titulusa. Képzelni való, hogy a magyar ember, a ki él-hal a czimért: forrón tudja becsülni az olyan lelket, a ki bár méltóságos is, báró is – ezekről mégis szivesen lemond. Le, mert szereti a népet, látszik az minden cselekedetéből.

Schwindler úr majd egyik, majd a másik kakasdi egyletnek ajándékozott – most drága szivarokat, melyeket egy grófi barátjától itt és ott fogadáson nyert, s ez ajándékot hosszú, hosszú öndicsérő szerény levél kiséretében jelentette a helyi lapban; majd száz forintot küldött a méhészeknek; százat a borászoknak; kétszázat a pomologoknak; hetven forintot egy erdei mulatságon a tanuló ifjuságnak; nehány aranyat egy nagyon jó igyekezetü iparosnak, ki utazni szeretne; könyveket a szegény gyermekeknek; jó borokat a kórházi betegeknek és ócska, finom ruhákat elaggott, hivatal nélküli – nyomorban sinlődő aggastyánoknak – valláskülönbség nélkül.

Ilyen nagylelkü ember nem lakott még Nagy-Kakasdon. Ez új dolog volt, tünemény, valami csodálatos jelenség. A magyar a legtitkosabb Kossuthistának tartotta – és méltán, mert Veszeli Jóska ezer meg ezer dolgát beszélte el az alsóbb rétegekben; a német hivatalnok- s a helyi tisztikar pedig mint büszkeségére támaszkodott. Nem lehetett tudni azt sem, hogy milyen vallásu, mert hol a reformátusok nagy templomában lehetett látni a professzorok székében, szemben a pappal, a kit igen nagy áhitattal hallgatott; hol a katholikus atyafiak miséin hajlongott és térdepelt.

Csak a zsidó felebarátokat nem tisztelte meg, a kik nem is csináltak titkot belőle, hogy ezért fájdalmasan neheztelnek. Pedig a zsidóknak szép imaházuk volt, gyönyörű hangu kántoruk, a kit sokan bámultak, egy szakasztott olyan formáju fiatal papjuk, mint Schwindler úr. Az édes testvére nem hasonlíthatott jobban hozzá. De úgy van. A méltóságos úr csak a zsidókat nem szenvedhette, ámbár hogy azokat sem bántotta. Csak nem huzott hozzájuk a vére. Nem.

A professzor urak imádták.

Schwindler úr, mint nagy természettudós, meg-meghivta a professzorátust vacsorákra. Ilyenkor elment az ifjúság is a bandával és énekkarral és látta, hogy a tanár urak mennyire versenygenek: ki mondjon szebbet, édesebbet a főorvos úrnak. Csókolkoztak, tánczoltak, fütyültek, hazudoztak, birkóztak – és mind csak azért; mert az ételek és italok nagyon jók lehettek – és Schwindler úr a szivéből nevetett rajtuk.

A tanárok beszélték, hogy igen nagy tudós, minden európai nyelvet ért, nagy mathematikus, historikus, beutazta az egész művelt világot, még messzebb is járt. Görögül jobban ért, mint a vén Nagy Lajos. Az öreg Fráter pedig azt állította, hogy a mennyi olvasó könyvet, logikát, ábécét, természettant, összeirogatott: mind od’ adná a főorvos úrnak egyetlen utazásáért. Ritka ember, egy csuda – azt meg lehet adni – Fráter – mondogatá egy-egy jobb és bejáróbb diáknak.

Természetes, hogy az egész ifjúság olyan szeretett volna lenni, mint Schwindler úr, olyan magas, olyan vékony, olyan gyors lábu és olyan kappan hangu. Úgy is beszélt, és Szilágyi János úr is úgy beszélt.

És mi lett egyszer, – és hogy lett egyszer!

Ha eddig az volt a boldog, a ki a méltóságos főorvos urat mentül nagyobb tisztelettel halmozhatja el, és hozzá mentül közelebb juthat: most, hogy meghallották, hogy a borzasztó gazdag László Károly egyetlen leányát veszi feleségül, és hogy a nagy bálház, a postaház, az adóhivatal, az aljáráselnöki helyiség, a huszárkaszárnya, és tiz, vagy husz kisebb-nagyobb ház Nagy-Kakasdon, a szent-jakabi puszta, az értó völgye, a Hangos, a Körtvélyes – az a sok teméntelen jó föld és az a sok száma nélküli pénz a vidék uraságainál rettentő kamatokra mind a gazdag, a kedves, a jó lelkű gavallér Schwindler Gusztáv úré fog lenni egykor: most nem tudták a tüntetők, bámulók, hizelgők, mit kezdjenek vele.

Mentek a város urai, és felhivták, hogy legyen vezérük, tanácsadójuk; a tanácsos urak, a városházi alattomosabb hivatalnokok, hogy legyalázzák egymást; a polgármester a rendőrfőnököt, a ki egy iszákos korcsember, és egy pohár jó borért és zsiros ételért a legutolsó mészáros legénynyel is te-tu poharat iszik; és a hetyke rendőrfőnök, hogy lefesse a fukar polgármestert, a ki a forradalom alatt eladta a németet a magyarnak, és most, mutatja, hogy igazi érzelmü, holott hazug, áruló: a debreczeni szücsökkel most is kiizenget a rebelliseknek, és bajuszpödrőt küld Kossuthnak és Perczel Móricznak, és alig várja az időt, hogy levethesse álarczát; mentek a német urak, Nagyságos Hayermayer főadószedő úr, Nagyságos Stuckmandl főbiztos úr, Baranyai Ábris a két csillaggal, és Baranyai Mihály az egy csillaggal, és szivével, a milyen csak neki volt, és vigyorgásával, és elfojtott haragjával, hogy olyan keresztapa vagy, hogy még egyetlen újabb csillagot sem tudtál kinyerni a számomra. Mentek – eljöttek mindazok, a kiknek csak szükségök van valamire – és kik csak szeretik kimutatni, hogy jó szivök van és tiszta felebaráti lelkök.

Mintha ez a lakodalom mindenkit illetett volna: úgy, olyan résztvevő érzéssel készült reá az egész város.

A mesteremberek besompolyogtak a Méltóságos báró úrhoz – nem lehetett a báró szót elvenni tőlük, inkább a legjobb fogukat hagyták volna kiütni – és ajánlották becses szolgálataikat. Nagy Pál, a vörös arczu kőmives, a ki, mert tanult néhány osztályt, mindig diákul beszél, és átkozott gonoszul, de azért bámulják társai, sőt a butább hivatalnokok is; Meidl, a hamis német-asztalos, a ki szamárnak tart minden magyar asztalost, és a kit épen ezért az egész város és vidék magyar úri rendje igen felkapott és becsül; Kiss János, a legdrágásabb lakatos, a ki a boltból veszi a kész munkát – és minden embert szerencsétlennek tart, a ki egy kulcsot, vagy ajtósarkat boltból talál venni – mivel csak a kézi munka a fáin, az, a kit ő tulajdon kezeivel teremt, s a ki ezért az ügyességéért minden nagyobb épületet kinálva megkap; jött a hires szijgyártó Dávid Jakab, a ki százszor kijelentette, hogy aranyokért nem dolgoznék másnak, csak az uraságoknak, mert a finom munkát csak azok értik, a mellett azonban minden diák innen veszi a tiz garasos nadrágszijját, s itt is foltoztatja.

Jöttek, óh jöttek sokan – s ez a sok mind dicsérte, magasztalta, hiresztelte úton útfelen – és mind elment egy kis kerülő úton a szerencsés László Károly leendő főnök úrhoz is, gratulálni, ajánlkozni, egyenesen a báró úr meghagyásából.

Az utóbbi időben – azok miatt a furcsa látogatók miatt megütődött, megvadult szivü, gőgös apának lelkét, e sok jövő-menő, hódoló, könyörgő, magasztaló szerencsekivánó tömeg valamennyire csakugyan szelidítette. Jól esett neki, hogy a nép úgy kezdi belátni: ki a becsületes ember, s vissza emlékezett sok szép cselekedetére, mikor valakire vágatott csak huszonötöt, holott ötvenig is elmehetett volna bátran; mikor egy-egy adósnak csak a házát vette el és nem dobta ki belőle azonnal, holott erre a törvény nemcsak jogot ád, de talán még parancsolatot is; mikor bezárathatta volna ezt, vagy azt, s elégnek tartotta, hogy csak jól megczirmolja; mikor annak a vak koldusnak is egyszer egy krajczár helyett tán négyet is adott; mikor a hetven, nyolczvan kamatot csupa jószántából leszállította egy-egy fizetni nem tudónál ötvenre, sőt negyvenhatra, a mit még Pál Gáspár professzor úr sem tesz, a ki a tanártársa uzsorás pénzét még nagyobb uzsorára adja s minden nap a papoknál ebédel és sir, ha egy szegény ember árván hagyja a családját.

Ezek a jelenetek kellemes hangulatba ringatták, és mindegyre hátrább vetették azon akaratát, hogy az eljegyzést felbontsa, s gondoljon azzal a Márton gyerekkel valamit. Abból ő azt faragna, a mit akarna, míg Schwindler aligha fog mindenben engedelmeskedni. Igen bő költő – és ki tudja honnan? Való igaz, hogy itt a városban és vidékén senkinek sem tartozik, és mindenütt emberségesen kézpénzzel fizet.

– Mégis – gondolá – ha az a báróság nincs is egészen rendén, de rendén is lehet – gazdagnak úgy tetszik, nem utolsó gazdag ember. Különben annak idején tegyen a mit akar: tőlem ugyan pénzt, egy kicsi krajczárt sem, még élek. Más, ha igazán báró: akkor az unokáimért örömest.

Családjának arról, hogy azt a kosárkötőt meglátogatta, s hogy Sándorral miket beszélt: egy szót se szólt. Majd ha eljönne rá az idő, elég jókor lesz akkor is.

Várt és mind várt a lakodalommal, a mire pedig egykor oly mohó vágygyal gondolt. Az a néhány rongyos, zsidó forma asszony és ember kilopta a dolog édességét. Hétfőről vasárnapra, ötödikéről tizenharmadikára tette a terminust. Az, a mitől annyi szerencsét várt: a szép Rozália nap is rég eltölt.

– Ugyan mit akarsz – az istenre, – rontott ily érthetetlen eljárások után testvére, Amely néni bátyjára – az az esküvő?

– Az az esküvő várhat még.

– De Guszti mindent rendbe hozott már. A lakása egy valóságos királyi palota; a selyem, a bársony, az arany, az ezüst, ott minden a fénytől tündöklik. – De mikor papiros tapétával vannak kibélelve. Te olyat sohase láttál. Olyan csak a báróknál szokás.

– Azoknak a papirosoknak sem árt, ha egy kicsit várnak.

– Mit mond a világ, édes Károly?

És összetette hosszú sovány kezeit Némethné, született László Amely, hogy megkérlelje testvérét.

László úr oda se nézett. Nem adott ő ilyesmikre semmit.

– Vilma, – hivta be a sok varrónő közül a menyasszonyt, – jer édes leányom és kérdezd te magad is, hogy mit akar atyád az esküvő halasztgatással?

Vilma meg se mozdult, hanem odaszólt:

– Kedden reggeli nyolcz órakor – a plébániai templomban.

– Ott nem talán, – jegyzé meg Amely néni – vagy az a báró óhajtása? Jó.

– Az én óhajtásom és akaratom, – erősíté Vilma száraz, fátyolozott, hideg hangon, – fel sem tekintve munkájáról.

László úr gondolkozott, hogy szóljon-e? Nem szólt, kiment.

Önző, zsarnok embereknek ritkán van tanácsadójuk, csak végrehajtójuk.

László Károly úr ifjú korától fogva megszokta, hogy csak a maga lábán járjon, de a mit akar, azt vas kézzel keresztül is vigye. Van az ilyen életben sok öröm, mert az elért eredmény, sokszor diadal, a legédesebb, hizelgőbb szavakkal tudja megdicsérni a szivet, mely meg nem ijedt az akadályoktól és el nem fáradt a küzdelemben. De a legravaszabb, leggyakorlatibb ember is eljut egyszer-egyszer oda, hogy az alázatos végrehajtó eszközök helyett igen jó néven venné, ha egy-egy daczos, együgyü száj ki merné mondani azt a szót, a mit ő már rég leolvasott a falról, a mely nézi őt hideg képével; az asztalról, a melyen könyököl; a székről, a melyen ül; az ollóról, melylyel a papirost döföli; sőt arról a leszakadt kabátgombról is, mely ott gondolkozik a széles téntatartó peremén.

Senki sem hiszi, hogy ilyen őszinte, nyugodt, bátor tanácsadója mégis ne legyen, jóllehet nem keresi az illető. Hanem arra is elérkezik az alkalom, hogy keresnie kell.

És ki volt a László úr tanácsadója?

Az, a ki tied is, zord hideg biró úr, ki okosságodban minden birótársad fölött látod és hiszed magadat, és ki mikor megakadsz, mert még az ajtó is észreveszi, hogy megakadsz: apró, szürke szemü kis feleségedhez fordulsz. Mivel egyetlen okos gondolat nem tud kipattanni a bölcs fejedből – és pedig arra az okos gondolatra okvetetlen szükség van.

László úrnak is hol odább taszított, hol számba se vett felesége volt az egyetlen tanácsadója. Tőle nem szégyelte magát. Ha ellent mondott: egy-két durva szóval letorkolta; ha helyeselte tervét: akkor örömmel látta be, hogy ez nem is lehetett máskép.

Ebéd után nagyon megdicsérte László Károly úr nejét: hogy ez a sült ma felette pompás volt, és a saláta is fölséges, és hogy Teréz, te napról-napra haladsz, igen, még mindig haladsz, és nem hiszem, hogy volna a Kunságon asszony, a ki a sültek készítéséhez úgy értene.

Teréz – ihatnánk együtt egy fekete kávét.

László urasszony igaz női örömmel ment ki és rendelte meg a kávét férjének, a legerősebb nagykakasdi jó kávét.

– Teréz – találta most idején valónak László úr a dicsérés, a kávézás valódi alapokát előtérbe állítani, – azt gondoltam – –

Ivott, mert mégis nem volt még egészen készen mondanivalójával.

Mikor egy férj, egy hajthatlan makacs férj annyit kimond, hogy azt gondoltam, és ezt feleségének mondja, ismételten, hogy azt gondoltam, könnyen be lehet látni, hogy itt a legfontosabb tárgy kerülend az asztalra.

– Azt gondoltam, – szörpölgette kávéját a férj, miközben vizsgálta nője figyelmes, várakozó, kövér, piros orczáját, és zavartalan fényü fekete szemeit, – hogy meg kellene egy kissé még beszélnünk ezt a házasságot. Nem szeretném, ha Vilma azt mondaná, hogy erőltettem. Igazán nem szeretném. Bolondnak tartom az olyan apát, a ki semmire se néz.

– Én nem szólok Károly, – emelkedett reménynyel a jó feleség kebele.

– Nem, hanem nyomjon egészen engemet a kő.

És a kövér, egészséges, veres arcz kezdett félelmesen ragyogni.

– Te neked csak úgy leányod, mint nekem. – Itt a kérdés elől ki nem térhetsz.

– Micsoda kérdés elől?

– Hogy Vilma mégis nem akarna-e inkább Márton Sándorhoz menni?

László úr sem akart mást, mint e kellemes akadálylyal még egy kissé hátrább mozdítani a terminust. Meg volt győződve, hogy neje e kérdésnél kész szövetségese lesz. Nem is másért tette fel a kérdést, mint hogy ketten együtt akarják – a mit ő akar.

– Vilma nem szokott játszani. Ha kimondta, hogy hozzá megy a főorvos úrhoz, és nem akarja, hogy te megöld magadat: többet nem gondol arra, hogy visszavonja szavát. Ő el van határozva.