Part 11

Az ablak felé egy középtermetű, erősen nagy piros szájú, kopaszodó fejű, fekete ruhás ember sétál a másik szobában felterített, hosszú, nagy alakú asztalt vizsgálva, és neszelgetve a legalkalmatosabb helyet, a honnan a hang és a szép beszéd tisztán verődjék mindenfelé.

– Bokodi bátyám lelkem, – öleli át a komoly férfiut Miska úr, – csak sok szép pohárköszöntőt mondjon. Elsőt a keresztapára, mindjárt másodikat a főnökre, nyomban reá egyet. –

– Majd öcsém – int kezével a pohárköszöntős komoly férfi.

– Úgy úgy lelkem bátyám. Fujni fog a papom is vagy tizet. Minden embernek ki van adva a jelszó. Csak szépen mulassunk, szedjük le ezeket a jöttment németeket a lábaikról.

Oda kanyarodott egy szemüveges, piros képű, nagy veres orrú, vékony ifjú emberhez, a nagykakasdi rendőrfőnökhöz.

– Bruderkám, Lenczi, dalolj, fúdd azt a «Hóka lovam»-at, «Hess légy, ne szállj rám,» tudod? «Virágos kenderben», «Egy szem buza, két szem rozs» – Lenczikém hasítsd. Fogjuk meg a méltóságos keresztkomámat. A hol ni, most jő.

És szökött ki hajadon főn, és szökött ki vele a fele társaság szolgálatkészen.

Dr. Schwindler úr Krumpelholz főnök úrral jött egy széles, üveges batárban.

Csakhogy épen a tenyereiken nem vitték be őket a derék kún hazafiak.

Bent élénk zsibongás keletkezett, az asszonyok, kisasszonyok, urak, urfiak sorakoztak a keresztszülők körül. A bába, egy vastag kövér, fekete kún asszony gazdagon ki volt veres pántlikázva, és úgy tartotta óriási vastag karjain a fehér csipkés takaróval leborított kisdedet, mint egy tálczára tett kis fonatos kalácsot, melynek pirosas héjacskája ki-ki látszik az asztalkendő alól.

– Ah be szép fiú, ah be gyönyörű fiú, – suttogák, pedig még senki se látta.

Majd azonban csakugyan fölemelték a csipketakarót és megmutatták a kis német-magyarkát a fődoktor úrnak, ki csókokat szórt a kisded felé, a keresztanyának, egy kis szemérmes, keszeg-szőke rokon leánykának, ki úgy elpirult, hogy nem tudott hova lenni zavarában, a mért minden ember egyszerre ő rá nézett, majd oda tartották a főnök úr elé, hogy ha akar valamit szólni a kisdednek, hát ehol. Egy kicsit még mint a drága ajándékot meghordozták erre is, arra is – s fényes segédlettel, úgy mint a vén Kaczor egyházfi uram közremunkálásával a káplán úr hivatalos tisztéhez látott. Szólt pedig akkora hangon, mintha a debreczeni nagy templomban lett volna – igazi protestans kálvinista modorban, orrból, tüdőből, szájpadlásból, az ott fönn gyönyörködő nagy Isten teljes dicsőségére.

Dr. Schwindler úr osztotta a férfiak helyeslő fejbólintgatásait, és részvéttel fordult a diszesen felöltözködött csinos szőke édesanyához, ki e roppant hangra sirva fakadt.

E kedves eredményre a káplán úr még fönebb emelte hangját s merőn odafordult a keresztapához:

«Mikor a világ ezen új polgárát, ezen ártatlan csecsemőt a keresztség sakramentumával Jézus anyaszentegyházának tagjai közé beavatandók vagyunk: úgy képzellek titeket édes keresztszülők, mint élőköveket, igenis élőköveket, melyekből a szentlélek temploma vagyon felépülve – –»

A férfiak egymásra néztek, áhitatosan csodálkoztak, és mindnyájan érezték, hogy ők ma élőkövek. A kályha mellett a czimbalmos szegény czigány is fölemelkedett, hogy ha lehetséges ez egy egyszerű czigányra nézve, hát ő is lenne élőkő. A káplán talán észrevette a törekvést, mert intett a fénylő veres homlokával, hogy: ez lehető reád nézve is Veréb Márton úr. És folytatá beszédét:

«Mint ilyenekhez, hozzátok drága keresztszülők urunk édes idvezítőnk ezen magasztos szavait intézem: _Valaki egy ilyen gyermeknek gondját az én nevemben felveszi, az az én gondomat veszi fel_…»

Baranyai Mihály úr meghatottan tekintett a főorvos úrra, és esedező tekintettel kérte, hogy e szavakat vésné a szíve mélyére, mert az egész szép keresztapaság ezen a gyermekfelvételen fordul meg.

E jézusi szavak hatása alatt kerekedett aztán a szép családi kör a nagy T–hez. Az asztalfőnél dr. Schwindler úrnak kellett ülni – tekintet nélkül a fölebbvaló főnökre, szemben vele a nagy T végső pontját Baranyai Mihály úr foglalta el, folyvást kedveskedő, hódoló, esedező, barátságoskodó tekintetekkel üldözve a méltóságos főorvos urat, ki egyetlen falatot le nem nyelhetett a nélkül, hogy Baranyai Mihály úr alázatosan ne esedezett volna a kis új Gusztika, a maga érdekében.

Egy perczre az első fogás étel után kiszökött a konyhába Baranyai úr. S mint egy véletlenül kiintette kedves nejét is.

– Lelkem Izám, mondd csak, mi van?

– Bélpecsenye szalonnával.

– Egy.

– Nyúl.

– Az kettő.

– Malacz.

– Az három, jó malacz, szép malacz a szájában almával.

– Czitrommal.

– Czitrommal. Tovább.

– Turós lepény.

– Négy. Turós lepény vajjal, turóval kaporral, bőven.

– Kappan –

– Az öt. A mellét a doktor komámnak, a farát a főnöknek.

– Rántott csirke friss salátával.

– Melegen. Úgy. Az hat. Csak tömjük a doktort. Lásson igazi magyar konyhát és barátságot. Tovább lelkem Izám. Már levertük a gülű szemű Albertnét. Hej, hej levertük! a fekete földig nyomtuk.

– Rizskásás béles apró szőlővel.

– Ez hét. Menjünk, haladjunk. Rizskásás béles apró szőlővel.

– Vad disznó szelet.

– Vad disznó szelet. Abból hagyjatok. Nyolcz. A hátából hagyjatok.

– Finom vajas tészta.

– Finom vajas tészta, igen finom. Ez kilencz.

– Nohát a sonkát is feltehetjük.

– Felteszszük. Ez tíz. Álljon elé a sonka is Bárány meg hal – az az! az kellett volna!

– Torta, pörkölt torta!

– Ez tizenegy.

– Gyümölcs, szőlő, fekete kávé – több nincs.

– Több nincs. Tizenkettő, mint az apostolok. Helyes. Meg kell jönni a három csillagnak.

S a szerető hitvestársak összecsókolkozván, teljes reménységgel foglalták el posztjaikat.

Nagyszerűen harsogtak a toasztok, égig emeltettek a németek, a doktorra ötször-hatszor rádupláztak, hogy az a tömjénfüsttől csupa fekete lett. A főnök kijelentette, hogy csak egy nemzet van a világon s ez a magyar – a német fukar, szívtelen. Enni, inni csak a magyarnál lehet.

Erre a czimbalmos is munkához látott, majd a mellé sorakozó banda is. Az emberek ölelgették egymást, Lenczi dalolt, a huszár tánczolt, a doktor is tánczolt, a főnök sikoltozott és csapkodta az asztalt, szidta a németet és dicsérte a magyart. László Károly hült, fázott, rémült. A doktor intett titkon a szemével László úr felé, hogy jól megy, Baranyai is kiállt a középre, átölelte a doktor komát, le-lehuzta a fejét és meg-megcsókolta. Hajnal tájon már ott jártak, hogy ezt futták:

Hej valaki ezt izente: Hogy nincs neki regimentye. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen az magyar!!!

– Bokodi bácsi, maga meg ha nem énekel, – kiáltott Baranyai Mihály úr teljes jó kedvvel egy szomszéd boros asztalhoz, – hát mondjon egy szép pohárköszöntőt a lelkem László bátyámra, erre a tiszta gyémánt lelkű hazafira. Hej ha én tudnék beszélni, mennyi szépet mondanék, de nekem csak szivem van. Hanem az van, úgy-e kedves László Károly bátyám? Így be boldog vagyok. Izám?!

László úr komoly igenléssel intett és csöndesen mosolygott.

– Jól van öcsém.

– Albert gazdagabb, de dölyfös, aztán meg czigány. Szivem csak nekem van. S oda ütött széles mellére. Ábris gyáva, fösvény. Neki nincs szive. Szivem csak nekem van. Igaz-e lelkem bátyám? Izám hej, hol vagy?

S mindnyájan, a kik közelében voltak, egyhangulag kijelentették, hogy a Baranyai nemzetségben csak egy szív van s az a Miskáé.

Erre a bandának közelébb kellett jönni s ujult erővel fogni régi szép busuló magyar nótákhoz.

Miska úr a középre ugrott, oda vette kis Dezsőkéjét, hol fölkapta, hol letette, nagyokat csókolt tömzsi kis piros orczáján – s járta a «Hóka lovamat.»

– Hej kis kölyke, – szorongatta a csinos gyermeket, kit már apai szeretetével harmadszor vonszolt ki ágyacskájából, – milyen huszárt formálnék belőled, ha még egyszer megfunák, hogy «Talpra magyar!»

– Hadd el öcsém – morgott Bokodi bácsi, ne tedd azt a gyereket is féreggé, vagyunk úgyis elegen! Aztán ne idd le az eszedet, maradjon holnapra is. Nem minden csorba kést lehet ám kiköszörülni. Vigyázz!

– Mi a baja bátyámnak? – ugrottak fel többen. – Ki itt a féreg? – kiabálták.

Bokodi bácsi lehajtotta fejét – és zokogott. – Mi, meg ti, a zsoldosok! – mormogá.

A német urak megszagoltak valamit, a mi az orruknak nem tetszett és nagy hálálkodásokkal, kézszorításokkal a dolgot hazamenőre fogták.

A czigányok indulót huztak: a Kossuth indulót s az egész keresztelő vendégkoszorú e mellett a rettentő nóta mellett kisérte ki az utczára a régóta ott várakozó hintóhoz a méltóságos urakat.

Kün a temérdek nép, mely a muzsika szóra a kerítésekre könyökölve saját portáján élvezte a Baranyai Miska úr vidám keresztelőjét, megfeledkezett a csendről és rendről és a szilaj indulóra – nem félve, sem istentől, sem embertől – mint ezelőtt három esztendővel: rettenetesen kiabált, üvöltött, kurjongatott.

A hintó sebesen elrobogott. A német urak behuzták magokat, László úr reszketett, a főnök dühöngött, Schwindler úr szemrehányásokat tett Krumpelholz úrnak, hogy ezeket a hitvány férgeket igen felbátorította; – a nép pedig, mert azt hitte, hogy istennek hála a gólyával, fecskével a régi világ is visszajött – hiszen ehol az urak is a Kossuth nótáját dalolják, muzsikálják – tombolt örömében. S egyik utcza a másiknak adta át a szót:

«Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára…»

XI. (Jön a császár.)

Senki sem gondolta volna, még a jó méltóságos Schwindler kerületi főorvos úr sem, hogy a Baranyai Miska egycsillagos úr kisded fiacskájának, az aranyos gyémántos Gusztikának felségesen sikerült keresztelője oly minden tekintetben váratlan forduló pontot képezzen Nagy-Kakasd történetében. Az átkozott Kossuth nóta, mint valamely olthatatlan tűz végig robogott a nádas házak között, a csöndes kun várost, a hol már kezdett minden embernek a vére szabály szerint forogni: fenekestül felforgatta. Betört a cserép-zsindelyes házakba, a kemény vasajtókkal ellátott adóhivatalokba s ott két-három fiatal magyar-német hivatalnok a morva előljárónak felmondta az engedelmességet, lement a szomszéd korcsmába s onnét a Borosné kávéházába, onnan Vaczak Fülöphöz, ki a temető felé, s előbb suttogva, majd bátrabban is kiabálta, hogy jön, jön…

– Ki jön? – kérdezték lelkendező örömmel, mert látták, hogy valami várt kedves vendégről lehet szó.

Felelt a hegedű, mely csak úgy ordította, sikoltozta a szebbnél-szebb forradalmi nótákat. A czigányokat ölelték, csókolták. Hirtelen ők lettek a legtiszteltebb emberek.

A Hajkó fiúk, a Halászok, a Mészárosok, a Sebestyének a kaszinóban, mint egészen biztos dolgot beszélték, hogy Krumpelholz a Kossuth nótát huzatta, hogy Napoleon, az olasz király, a török szultán, meg az angol – az az – Budán a nyárra koronázás lesz. A vén Harkai folyvást levelez a kint levőkkel.

– Hol a vén Harkai? Ide vele, – zúgtak.

S az öreg embert nehány percz alatt a kaszinóba teremtették.

– Szóljon, beszéljen, mert a bátyánk mindent tud. A németek a Kossuth marsot huzatták, meg a Klapka indulót, a Perczel indulót, a Rákóczit. S mi itt semmit se tudunk. Beszéljen.

S feltették az asztalra.

Az öreg ember örömében sírt-rítt és egy szót se tudott szólni. Valami leveleket csakugyan mutatott, de azok egy batkát sem értek. Amerikai dolgok voltak.

– Ujat, ujat, bátyám – sürgették az ifjak – magának tudni kell. – Mutassa azt a levelet.

– De nincs.

– Hát a bárótól meg a gróftól mit kapott?

– Semmit mást, – dadogott és törekedett leszállni a magas asztalról az öreg ember.

– Onnan nem bátyám, még el nem mondja az igazat. Maga mind azzal ámított bennünket, hogy így tudja, úgy tudja az állapotokat: hát most ki vele Harkai bácsi.

Némelyik oda sugta az öregnek bátorításul: lesz kölcsön bátyám, a régit meg nem kérjük.

Mind hiába volt: a vén emberből egyetlen szót sem birtak kikaparni.

Valaki elkiáltotta: Veszeli Jóska.

– Mit, Veszeli Jóska? – morogták innen-onnan.

– Az a fődoktor belső embere. Neki tudni kell a dolgokat.

Előteremtették Veszeli Jóskát.

A díszesen, csinosan öltözött ifjú egészen halálsápadtan tántorgott be egy csomó ember bátorító rángatásai között. Azt hitte, utolsó órája ütött.

– Mit tudsz Jóska? Tegnap este, meg ma hajnalban mit huzattak Baranyai Miskánál? Hogy áll ez a történet? Schwindler is ott volt. S a főnök is. Neked tudnod kell. Hol vannak a magyarok, meg a francziák, meg az olaszok, meg az angolok – kiabálták innen, össze-vissza, biztatva, kérve fenyegetve. Hiszen ha ők már úgy vannak, nem messze lehetnek már a határtól. Beszélj, mert kiszakítjuk a spitzli nyelvedet, ha most hallgatsz.

Lovas zsandárok jártak-keltek föl-alá az utczákon; katonák rohantak szuronyt szögezve; futott a nép, mely a szokatlan zajra kitódult a kapukon. Kiabálás, nyögés, jajveszékelés töltötte be az utczákat. Nehéz sebesülteken törtettek át a zsandárok; egész csoportokat hajtottak a városháza felé; – délre minden valamire való tömlöcz megtelt szinültig; urakat, polgárokat, parasztokat, asszonyokat, gyermekeket nyomtak, tömtek egy pinczébe. A város északi részén valami szénaboglya meggyult – félre verték a harangokat…

Krumpelholz úr mint az itélet dörgött, robogott utczáról-utczára hires lovaival; vastag, kövér nyakáról csorgott a düh verejtéke, ajkai tajtékzottak, szemei előtt nem lehetett megállani, kezeivel, mintha vágni akart volna: hadonászott jobbra-balra. Kiabált mint egy őrült, rettentő kegyetlenséggel akarta elenyésztetni azt a kis örömet, melyet egy-két régi ismerős édes dal a szivekben hamarosan fakasztott. Úgy gondolta a galicziai katonapap, hogy délre kipusztítja a fele várost, s délután a megmaradt feléről jelentést tesz a miniszteriumnál, hogy Nagy-Kakasd mintaváros a csendben, rendben, békében.

Míg a főnök úr mint egy Jupiter tonans haragos mennykőivel a tegnapi sok étel-ital hatása alatt mindenfelé tisztította a levegőt: dr. Schwindler kerületi főorvos úr drága faragványnyal, számtalan női fotografiákkal fölékesített iróasztala mellett ült; nem várta meg, míg Krumpelholz úr postára teszi hű tudosítását: ő már irta a magáét.

«Nagyméltóságú úr!

Kegyelmes uram!

Csendes, békés, engedelmes városunkat a mai napon megdöbbentő jelenetek dulták fel. A bűnös népszerűségkeresés kezdi megteremni mérges gyümölcseit.

A féltékenység, a határtalan irigység a legszebb eredményeket képes megsemmisíteni. Nem akartam eddig hivataltársaimról élesebben nyilatkozni, az ujabb botrányok ezt most tennem parancsolják. Okmányok, aláírásokkal ellátva – állanak rendelkezésemre, hogy kerületünkben minő megvesztegetések uralkodnak, hogy a kinek a hűségben elől kellene menni, a kerületi főnök Krumpelholz Lipót úr pénzért, ajándékokért elitélt bűnösöket ereszt szabadon büntetés nélkül; a kincstárt vétkes szerződésekkel károsítja; a népeket lázadásra serkenti. Elsőre A. alatt, másodikra B. alatt, harmadikra C. alatt alázatos tisztelettel ide csatolt okmányok bizonyítanak megczáfolhatlanul.

Forradalmi dalokat énekeltet, melyek a bitóra itélteket, részint pedig a bitón igazságosan kivégzetteket dicsőítik. A mai nap rettentő története, midőn a fél város ordítja az ocsmány énekeket, mert egy tegnapi, jóérzelmű családnál történt – estélyen ő maga volt, ki a legfőbb rebelliseket éltette, és a zenészeknek parancsolta, hogy e rebellisek nótáit húzzák. D. alatt idezárt és aláirásokkal felszerelt okmány erről hangosan szól.

Kérdem kegyelmes uram, hogy most, midőn mindenfelé kezd helyre állani a kivánt rend; midőn kerületemben számos egyletek alakítása által a legnyersebb és legvétkesebb elemet, a főbb birtokos osztályt pár hónap alatt sikerült az új államforma legőszintébb hiveiül megnyernem, melyre E., F., G., H. pontok alatt becsatolt okmányok adják meg a legvilágosabb tanuságot; kérdem kegyelmes úr, nekem különös pártfogóm és a legmélyebb hódolattal tisztelt nagyméltóságú uram, hogy akkor, midőn minden perczet arra kell fölhasználnunk, hogy legmagasabb urunkat, a császár ő felségét gyermeki alázattal, örömmel és engedelmességgel fogadja a nagy összbirodalom minden hű népe, s így a félrevezetett, de nem rossz érzésű magyar is, mely utóbbira fényes tanúim az F., K., L. alatt feltüntetett okmányok, mint a melyekből kitünik, hogy mily örömrepeső szívvel várja itt a kun a Felséget – hő tisztelettel kérdem, hogy eltűrhető-e most, és épen e nagy napokban, egy nagy, szélesen kiterjedő kerületben, hogy egy tapintatlan, megvesztegetett szivű, romlott lelkü ember kormányozzon?…»

A hosszú, kimerítő, szép, alapos jelentés után oda volt téve egy név a legforróbb magasztalásokkal, mint oly ember, ki a gazdag és kitünő kerületben a kerületi főnökségre a felhozott, és megdönthetlen okok, és nagy betük alatt becsatolt dokumentumok alapján – a legalkalmasabb. Hű ember, vagyonos ember, megvesztegethetlen ember, és fáradhatlan erélyes ember; a jelenlegi aljárásfőnök, a derék László Károly úr.

Óh, ha tudta volna ezt László úr, nem rettegne most a tegnapi szomorú keresztelő miatt.

Dr. Schwindler úr csengetett.

Veszeli Jóska állott elő.

– Nos? – kérdé éles szemekkel a főorvos úr.

– Szerencsésen megszabadultam és a főnök urra hárítottam mindent.

– Dühösek az emberek? várják az olaszokat?

– Mint zsidók a Messiást.

– Van pénz? csak itatni-etetni. Eljő a mi időnk is.

– Most?

És ragyogtak az ifju szemei.

– Nem még. Csak legyen okos barátom. Csöndesen ápolni kell a tüzet, de úgy, hogy mindenki ne lássa. Végh Pétert a kovácsot, és Harnócz uramat a csizmadiát tartsa beszéddel, hanem vigyázva, hogy meg ne üsse a lábát. Vasárnap elmegy helyettem a lakodalomba. Most egy darabig el kell magamat vonnom mindentől – a német nagyon szemes. Járjunk tul az eszén. Ah, csak üssön a mi óránk!

Forrón megrázta az ifju kezét, és ezzel a hazafias kézzel nyujtotta át a segélypénzt.

– Okosság, szemesség, hűség. Kivágatni a nyelvet inkább, sem mint egy szót is szólni, a mit nem szabad. Baranyai Miska nagyon fecsegő, attól sokat meg lehet tudni – vele igen óvatosan. De őt is használhatjuk.

– Átkozott csalárd ember – méltóságos uram, se nem német, se nem magyar. Inkább német.

– A hogy az óra jár. Nekünk most ilyen kell.

– De a Hajkó fiuk igazi magyarok, s még Mészáros Simon is, pedig ő legjobban mutatja, hogy: így úgy!

– Beszélni kell a német mellett, s úgy egy-egy kicsit Kossuthról. A császár ő felsége juniusban itt lesz. Mindent megad – fogadja a nép örömmel, a foglyok kiszabadulnak – őszre koronázás lesz, a télre bejönnek a künn levők. De ezeket csak igen vigyázva, édes barátom. Megértett?

– Igen.

– Most menjen, keresse fel László Károly urat, kérje: látogasson meg engemet délután négy órakor. Várni fogom.

Veszeli Jóska örömtől dobogó kebellel sietett küldetésében. Büszkén tekintett a távolba, a hol ő mind azt látta, a mit más a városban rajta és a főorvos uron kivül senki. Hallotta a paripák dobogását, látta a lengő zászlókat, a szekereket, a fegyvereseket, az ágyukat, régi társait – azt a szép szép dicső világot, a milyen soha se volt még és soha se lesz több.

Megadta magát ő is dr. Schwindler urnak, az igazi hazafinak, a kit a künnlevők – egyenesen ő küldött ide, hogy vigasztalja, bátorítsa a népet, szedje össze az erdőkből, nádasokból, szénaboglyákból, kertekből, kunyhókból az igaz embereket, hogy mikor eljő az idő: együtt legyünk mind.

Hogy dicsérte, magasztalta ezeknek a bátortalan – s lassanként mind börtönbe kerülő gyámoltalanoknak, hogy ki ez a Schwindler, minő dicső lélek, az ő tanácsosa, az ő testi lelki barátja, a nép jóltevője, segítője, vigasztalója. Ne féljenek, mert ez senkit el nem árul, ki nem ád.

S mikor Harczó Balázst elfogták, a ki a szőlőkből visszajött –: elfogatta a főnök; mikor Halász Károly bekerült a tanyákról egy este a sok szép szóra – hát egy vasárnapon megvasaltatta a főnök. Nem mindjárt, de mégis nem nagyon sokára, nem a régi dolgokért, hanem uj okokért. Uj okok mindig kerültek, mert bőven voltak készletben.

Schwindler ur játszotta a magyar hazafit, bőkezű volt, gavallér; mint hires doktor, a szegény juhász emberhez is elment, és kivette szép szavaival a hálálkodó szegény meggyógyult emberből, hogy hol vannak olyan juhászok, a kiket el lehet fogni és föl lehet akasztani.

De Schwindler ur úgy mosolygott mindenkire, olyan jó volt, nem kevély, barátságos – nyilt szivű, még Kossuthról is mert itt-ott beszélni, és merte szidni a minisztereket, sőt még fölebb valókat is.

Mindig – a mi a fő – a maguk helyén.

Lehet még, óh jöhet még idő, – mikor megint a dr. Schwindlerek uralkodnak: édes olvasóm! akkor vedd kezedbe ezt a gyürődött fotografiát.

Veszeli Jóska épen olyan együgyü volt, mint te, meg én, meg néhányan, a kik mind elhittük azt, a mit óhajtottunk, a ki azt gondolta balgatag örömében, hogy a sima, szép, tiszta, szabad uton jár; holott pedig éjjel-nappal nyakig gázolt a vizben, a süppedékes mocsárban.

Dr. Schwindler alázatosan (mert a ki föl akar emelkedni: mindig, állandóan alázatos legyen, még mikor senki se látja is, nehogy egyszer megfeledkezzék magáról és mindent elveszítsen egy órai férfias bátorságáért), tehát alázatosan, szerényen, előre hajtott fejjel, de mégis eltagadhatlan kitünő jó kedvvel – épen most lép be Méltóságos Krumpelholz főnökné urasszonyhoz, ki könyek között ül az ablakban, és egészen megfeledkezik arról, hogy a sürün hulló könyek mind lemossák a drága festéket helyükről, holott egy időses delnő ilyesmire főképen kellene, hogy ügyeljen.

– Óh mit csináltak maguk, – miket beszéltek, muzsikáltattak maguk doktor, azon az átkozott keresztelőn?

– Semmit – épen semmit, Nagysád.

– De Lipót…

– Lipót épen nagyon jól viselte magát, úgy mondhatom, hogy kitünően.

– Hát ez a lárma? Hisz fel van fordulva a város?

– Nagyon, szerencse, egy csomó gazembertől megszabadulunk.

– De kiktől? – kérdé aggodalommal a főnökné, mintha érezte volna a gyorsan közeledő fergeteget.

– Egy csomó nyelves kun betyártól. Lipót maga scenirozta a dolgot s a provokatió nagyszerűen sikerült. Én csak bámulni tudom a zsenijét.

Mig künn a kardlapok és szuronyok alatt jajgatott és sikoltott a nép: bent a fényesen butorozott főnöki szalonban hirtelen, mintha csak egy villanatra: csöndesség, némaság állott be. A régi szakácsné, ki kezdte észrevenni, hogy az egykori szegény katonaorvos, most az ő pártfogolása után: méltóságos kerületi főorvos úr nagyon tekervényes utakon jár, és mindenütt Krumpelholz Lipót hivatalos eljárásait törekszik nevetség tárgyává tenni, mig az aljárásfőnököt, azt a buta magyart mindenfelé magasztalja, mint a hűség és fáradhatlanság mintaképét – a gyülöletnek és aggodalomnak érzéseivel fordult a hidegen mosolygó gavallér felé. Sirástól kiveresedett szemeit oda szögezte a régi széptevőre és kereste lelkében az utat, módot, hogy mivel és mikép kötelezze le vagy állítsa meg fondorkodásában.

Semmi sem oly nehéz, mint mikor már érezzük a bajt, tisztán látjuk a veszélyt – és minden áron bátraknak, nyugodtaknak kell lennünk, hogy erőtlenségünket el ne áruljuk. Egy szó, egy elhibázott tekintet és bukásunk kész. Ellenségünk legjobban tudja, hogy ki van csavarva kezünkből a fegyver, és mégis úgy tesz, mintha hatalmunk tetőpontján állanánk. Hizeleg, dicsér és kifogyhatatlan a hódolat kedves jeleiben. Csak egy mozdulat kellene, hogy lerántsuk a gyalázatos álarczát, de mivel nincs erőnk, hogy a hitványt eltiporhassuk: – mutatnunk kell, hogy vakok vagyunk, és épen semmit se tudunk.

A főnökné nyájas akart lenni – nem; lehetetlen volt: mindig csak a vád, panasz tolult ajkaira; nyugodt akart lenni – és minden mozdulatánál elárulta, hogy fogva van. Közelebb huzódott a szép hűtelenhez – és megragadta kezeit.

– Gusztáv – édes Gusztáv, – szólt azon a hangon, mely az örvény felé menők reszkető erőtlen hangja, – mondja, nincs ön velünk megelégedve? Bántottuk? Ön Lipótnak minden jó emberét elhidegítette. Az ezredes – igen Schweinberg tegnap mondta rólunk: Lipót, ha te így fraternizálsz ezzel a csőcselékkel – fel fogsz függesztetni. És ki vitte bele? Ön édes Guszti.

Schwindler ur egész szinészi nyugalommal vetette hátra fejét és nagyon, nagyon jóizüen nevetett.