Part 10

Mivel igen nyájas akart lenni, s lehető finom és jószívű – mielőtt felelt volna Sándor a kérdésre, felszólította az ifjut, hogy kisérje el egy darabig, úgyis épen Vilmáékhoz tart.

– Mit mond arra, hogy nem jő felénk, hen? Tudja én magára nem haragszom, én mindig jó voltam magához. Hen? Igen rossz fát tett a tűzre – hen?

A doktor úr nézett erre a czifra vén asszonyra, hogy hol vette ezt a furcsa beszédmódot?

(Ihol, édes Márton úr. A ki nagyúri asszony, annak első gondja, hogy a beszéde is más legyen, mint egy közönséges asszonyságé.)

– Én, tekintetes asszony, semmi rosszat se tudok, hogy tettem volna.

– Nem-é? De igen is sokat tett. Fivérem le akarta magát tartóztatni, tudja, el akarta csukatni több esztendőkre a rágalmazó szavaiért, hen, mi voltunk azok, én és Vilma, a kik sírva kértük: az istenért, ne tegye szerencsétlenné azt a fiatal embert. És tudja, ki tett magáért legtöbbet? a főorvos úr, a drága jó Schwindler Guszti. Nagyon nagy hálátlanságot követett el Sándor, azt már mondhatom. Hanem én megbocsátottam és Vilma is megbocsátott. Megtehetné, hogy bemenne fivéremhez a kanczelláriába, megkérné, szépen megkérné. Nem hiszem, hogy ő is meg ne bocsátana. Fivérem nagyon jó ember, azt maga, hen, ezerszer tapasztalhatta, – hen. Ah! Megálljunk, úgy fulladok. S tetőtől talpig jól megnézte a csinosan öltözött ifjú embert?

– Nem néz ki épen rosszul – nem. Mondják, betegeskedett maga?

– Inkább atyám volt beteg hosszasabban, nekem valami kis főszédülésem volt.

– Sokáig?

És gyönyörködött az el-elpiruló, majd elsápadó ifju emberen.

– Néhány napig.

– Hallom, igen sokszor jár Bellához. Mi? legyen bizalmas irántam. Tudja, én mindig pártolója voltam magának. Lássa, Bella egy igen jó, szorgalmas leány. Képzelje, hogy haragszik reánk! semmit sem akart elfogadni a varrásért tőlünk. Egy szegény leány nem jól teszi, ha kevély – az épen nem talál. A kinek a mindennapi kézi munkájából kell megélni, s abból két öreget is támogatni: az nagyon boldog lehet, ha jól fizetik, – és mi különösen jól fizettük. Hen, hát sokszor jár Belláékhoz? No az szép. Mondja Bellának: nincs miért haragudjon, épen nincs miért. Panaszolta Vilma, hogy az énekpróbákon sértőleg kerüli, és kérdésére még válaszolni sem akar. Nevetséges. Egy szegény leány – ah úgy fulladok! Ugy-e kipirultam? Úgy pirulok!

Igen, Némethné, született László Amely asszonyság tökéletes piros volt, a szája széle piros, és hosszu, csontos, sovány orczájának az a része, a hova a festéket szokták alkalmazni – akár csak két széles piros rózsa.

– Mondja csak, édes Sándor, nem tudnék magáért tenni valamit a főorvos úrnál? Mi sokszor emlegetjük magát, és a főorvos úr is tudna magának egy jó helyet kieszközölni a kerületében. Akarja! Hen? Igazán fáj a szivemnek, ha tudom, hallom, hogy valaki haragszik reám. Ah, hogy fulladok! álljunk meg. Vilma igen szép. Nem is kérdi? Mit csinál maga oly sűrűn Belláéknál? – folytatá fürkésző tekintettel. – Ne tagadja, önnek komoly szándéka van. Lám, a rosz ember, milyen hamar elfelejtette Vilmát. Óh, mi megbocsátunk. Én úgy örvendek, ha valakit boldognak látok, ez volt egész életem főczélja, hogy a kinek javára lehetek, javára legyek. Még ma beszélek újból a főorvos úrral, remélem, Vilmánál fogom találni, hogy szerezne magának valami jó állomást. Talán Karczagon, Madarason? Hova szeretne?

– Én itt akarok maradni – köszönöm. Itt ösmernek, és már eddig is többen is fordultak hozzám.

– Lássa, úgy örvendek, hogy találtam. De megálljon, elmondom Vilmának, hogy milyen hamar elfelejtette a régi flamméja. Isten áldja, Sándor. Vilma nagyon boldog – nagyszerü pályát csinál. Oh, ő ragyogni fog, ragyogni!

Vilma ott állott az ablakban és nézte Sándort a függöny mellől, és reszkető örömmel várta, és találgatta: bejön-e? Óh igen, be fog jönni, bejön.

Az ifju is észrevette. Lesütötte arczát.

Márton Sándor menj fel, állítsd meg a sorsot, hátha csak egy szavadba kerül? Szólj: én senkit sem rágalmaztam, én szeretlek, én imádlak.

Menj fel.

– Nem szabad, nem, nem, ha megőrülök is, – mormogá magában az ifju.

S a durva levélre és a magas látogatóra gondolt, ki bizonyosan most is ott ül, a hol ő ült valamikor – boldogan.

Márton Sándor úr egy mellékutczácskába fordult, azzal a büszke önérzettel, mely tündöklővé teszi a homlokot, és édes könyekkel borítja el a szemeket.

Vilma egészen kihajolt az ablakon – sokáig nézte a távozót és nevetett a jó Amely néni vidám csevegésein. Majd mikor meghallotta a főorvos úr sipító, magas kappan-hangját a szobában, élénken megfordult, odasietett a látogató elé és ideges kaczagással kiáltá:

– Ah be jó, hogy itt van!

X. (A férgek és a nép.)

A tavasznak, óh én a tavasznak tulajdonítom, és bizonyosan minden okos ember annak fogja tulajdonítani, hogy az emberek Nagy-Kakasd széles, kövér határán ismét hajlandóbbak lettek ugrálni, mint a juhok, borjuk és csikók, a melyek ha busulnak, keseregnek és haragusznak: ezt nem tudják kiállani sokáig. Hiszen uram teremtőm, hogy nőtt a fű, hogy lombosodtak a fák, hogy nyiltak a virágok, s milyen dús termést igértek a szőlők! Emberek jöttek haza messzünnen, beforrott sebekkel, némelyek sántán, vakon, de igen jó étvágygyal, s oda ültek ahhoz az asztalhoz, a hol kenyeret találtak, és vigyorogtak, és mentül éhesebbek voltak, annál hatalmasabban kimutatták örömüket.

Schwindler úr – akárhonnan, de sok jó pénzt hozhatott magával, – mert kifogyhatatlan volt az asztalterítésben. Drága borokat hozatott a Hegyaljáról, és mert a magyar ember a bort örökké szerette és fogja is szeretni: napról-napra inkább ragaszkodott az új főorvos úrhoz.

Schwindler itt, Schwindler ott – mindenütt a derék Schwindler.

Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben.

A Lajosok, Józsefek, Istvánok mind kezdtek kimenni a divatból.

Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedélylyel, pomologiai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap egy csomó éles, búsmagyar fogat vitt haza a belső zsebeiben; azokat kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, megdátumozta és ellátta a birtokosaik neveivel. Igen is.

Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a historiæ professzor foga, a számtanárnak, az ifjú Kakuk Péternek foga, volt a gymnaziumban egy költő, a ki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép verseket is irt az új korszak embereiről és embereire.

Világosodni, derülni kezdett az ég.

Természetesen csak Nagy-Kakasdon, és azon a területen, a hol dr. Schwindler úr uralkodott. Míg máshol egyre bolondoskodtak az emberek, és makacsul kötötték magukat egy-egy eszméhez, névhez, és kedvtelve csörgették lánczaikat, gúnyt űztek a szép német szóból, a csillagos urakból, és készek voltak kemény megpróbáltatásokat elhordozni bolond biztukban és káros ábrándjaikban: addig itt a mi városunkban szépecskén jövögetett az esze sokaknak.

A legelőkelőbb urak, családok vetekedve ajánlották fel növekvő szép fiaikat az idegen urak mellé gyakornokoknak, irnokoknak. Menjenek; akkor menjen a leány: ha kérik. Szokjék a fiú. Hám ide, hám oda, minden hám egyforma. A kenyér akárhol sült: csak egyszer jó, egészséges legyen. Ehol az öreg pap – mit ért vele, hogy megkinoztatta magát a kis magyarságáért: a fia Dániel, a nyalka, szép Dániel a városházánál belső ember. Maholnap átteszik a törvényszékhez és csillagot kap. Ősz Ádám milyen nagyszájú magyar volt, még a hátán is kokárdákat viselt s a kalapján akkora nemzetiszín tollat, hogy majd a földig ért: most mint főbiztos kiadta a legszigorúbb rendeletben, hogy a ki egyetlen szót mer magyarul mondani az ő hivatalában: kilöketi, nem, lehuzatja, bélyeget süttet reá. Tanulja meg, hogy első a rend; a mi volt: az elmult, és nagyon jó, hogy elmult. Óh de szép volt ez az Ősz Ádám csinos mitrovszki süvegével, bőrös oldalkardjával, haragos fekete képével, és tört, döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt – s hire volt, hogy minden gyerekre ráhúz, a ki magyarul beszél.

Most? Hanem az még későbben következik.

Dr. Schwindler kerületi főorvos úr a postaépület mellett lakik, ugyancsak László Károly-féle házban. Ő birja az egész szép, zöldre festett, vas rostélyos, magas épületet.

Bárónak nevezik a doktort – úgy szóbeszédben – és nem is lehetetlen, hogy az. Nagy-Kakasdon erről mindenki meg van győződve, kivéve Krumpelholz urékat. Egész bárós háztartása van. Fényes termei, drága butorai, fegyverei, török kardjai, kitömött ritka állatai, ládácskákban finom szivarai, jóféle szeszes italai és egy czifra faragású könyvszekrényben franczia, angol és német könyvei.

Egy tágas, világos szobában egész vívó készlete: kardhoz, tőrhöz – pisztolyhoz. Titkos oldalajtócskái, melyek alig látható gombocskákra járnak.

A méltóságos úr most épen dolgozó szobájában ül – és Veszeli Jóska van nála kihallgatáson. A sárga tarka kutya ott fekszik a széles török diványon.

– Szabad! – kiáltja a főorvos úr a harmadik, negyedik kopogtatásra.

Veszeli Jóska fekete arczával eltünt egy kis oldalajtócskán, és lelépett a tarka kutya éles fogaival, okos szemeivel, oda állva a vigyorgó mosolylyal betoppanó, vastag kurta lábú, kissé potrohos, széles mellű és hatalmas vállú, nyirott fejű, szép fehér nyakú fiatal ember elé, kinek alacsony szabású homloka, tömpe orra, fénylő kék szemei, piros férfias ajka és tiszta egészséges fogai sem a vizsgáló kutyára, sem a főorvos úrra nem tettek rossz hatást.

A kutya megismerte az egy csillagot a fiatal úr nyakán és barátságosan üdvözölte füle, farka nyájas mozgatásával, dr Schwindler úr pedig látta, hogy ez az egycsillagos adjunkt a Baranyai Albert úr öcscse – Mihály.

– Isten hozta, – kelt fel a főorvos úr, és rázta meg szivélyesen az elébe nyujtott vaskos kis kövér kezet.

Baranyai Mihály egycsillagos úr mind két kezével megfogta a doktor úr kezét és folyvást vigyorogva, és hol a bal, hol a jobb lábát tánczlépésekre egyengetve – dadogá:

– Méltóságos uram, én egy nagy grácziáért jövök.

– Csak barátságos kérésért, mondja édes barátom.

– Grácziáért. Holnap délután öt és hat óra közt egy kedves kis angyalom fiacskámnak tartjuk a keresztelőjét, és igen nagy szerencse lenne ránk nézve, ha Méltóságod a keresztapaságot elfogadná és megengedné, hogy gyermekemet a szép Gusztáv névre – –

– Nagyon szívesen, örömmel. Ez már a tizedik keresztapaságom.

– Ne mondja Méltóságod, – hüledezik az ifjú ember, – és ki volt az a sok tolakodó?

A doktor úr nevetett és föltette aranyos szemcsiptetőjét.

– Valami koldus polgárok szemtelenkedhettek! Tőlük kitelik!

– Nem. Oda csak vasárnapra vagyok hivatalos egy lakodalomba. Az öreg csizmadia czéhmester fia házasodik, a Harnócz uram fia.

– Valami koldus kicsapott hivatalnokok? – folytatá találgatásait Mihály úr.

– Nem. A legjobb nevű birtokosok.

– Azok mind megcsalták Méltóságodat. Azok a legrosszabb érzelmű Kossuth-kutyák. Csak ismerni kell őket. Egy falat hivatalért eladnák az édes apjuk lelkét. Azok mind a Kossuth emberei voltak, s most mind hozzánk dörzsölődznek. Csak ismerni kell a nagy-kakasdi komposzeszoratust. Gazok, árulók, egytől-egyig. Ma ide csatlakoznak, holnap oda, a hol fehérebb a kenyér, és nagyobb a bankó. Ah, oh!

A főorvos úr jó kedvvel nyujtott át az adjunkt úrnak egy finom barna szivart.

– Jaj, méltóságos uram, – szólt, kényelmesen elhelyezkedvén egy nagy támlásszéken, – könyvbe lehetne azt tenni, hogy milyen hitehagyott, karaktertelen emberek laknak itt. Ezek megcsalták Kossuthot, most el akarják árulni a Fölséget. Ezekben nincs egy mákszemnyi erkölcs. Borzasztó! és már kilenczen hívták volna keresztapának! Oh a gonosz farizeusok. Számba se vegye őket a jó Méltóságos úr. Vegyük úgy, mintha az én Gusztikámon kezdenők. Milyen fiú! mint egy gyönyörű kövér malacz. Abból lesz még az ember, hű császári ember. Az igaz, nem adnám, ha megtudhatnám, kik azok a birtokosok – nem egy fejős tehénért – hogy kik szemtelenkedtek a drága Méltóságos úrnál. Megtudom a papomtól, s aztán lefestem őket a gyalázatos voltukban és mineműségökben. Hivatal kell ott mindenütt. Nevetem Méltóságos uram, ha megengedi, nevetem ezt a kevély kunt. Eleinte hogy föltartották az orrukat. Mi? mondogaták – akasztófán száradjak inkább, semhogy szolgáljak – már csak úgy mondom követem alásan, a hogy a szemtelenek mondták: a hitvány németjével, csehjével, morvájával egy kalap alatt. Elbujdostak a nádak közé, szőlőkbe, tanyákra, erdőkbe, siratták a Kossuth apjukat – maradjon ő kelme, a hol van – átkoztak bennünket, kik a császár ő felsége parancsára rúd mellé állottunk, mi mindennek el nem bérmáltak a hűségünkért – s ehol, a jó mézre, hogy előkerültek a legyek. Ilyen a magyar erre mi felénk! karaktertelen!

– Nem barátom uram, csak belátták, hol az igazság, jog.

– Az, mert ők tudják, hogy mi a jog! Irigylik tőlünk a szerencsénket. Hogy mi mindjárt megtértünk, s tért foglaltunk, s hogy lássák, hogy abból a mit vártak, hittek, semmi sem lett, s hogy most már látják: hol a tisztesség, hát rontanának be, mint az éhes csürhe a a kerítésen. De hiszen csak jöjjenek. Állunk elébük. Meglátja méltóságod nálam, hogy kik a császár igazi hű emberei, s kik a becsületes emberek. Mi csak alantas hivatalnokok vagyunk, de van bennünk lélek. A Baranyai-nemzetség első volt azok közt, a kiknek leesett a hályog a szemükről. Igaz, a Jóska bátyánk most is Josefstadtban van még, de ő szegény nagyon is bele ment. Különben mindig azt hallottam, nincs olyan szép nyáj, a hol egy beteg birka ne volna. De Albert, de Ábris, de én – uram, állunk mint a kőfal. Úgy. Nekünk van karakterünk. Engedjen meg a világ.

S a kis kurta köpczös kún ember domború mellén csak úgy feszült a csillagos egyenruha. Nem lehet csodálni, érezte becsét. És ezt Nagy-Kakasdon akkor sok ember kezdte már érezni. A Varga bácsi, a Huszár János bácsi, Németh bácsi, a Hollós bácsi, a Tóth Pál bácsi, a hatalmas Szücs Sándor, a kiről azt beszélték, hogy minden ezüstjét oda adta volna Kossuthnak s a kormánybiztosi kineveztetést azért kapta volna – most minden nap traktálja az új urakat, hogy valami nagy erdőrészt a Farkas-oldalból megszerezhessen.

Dr. Schwindler úr megigérte, hogy elmegy s büszkeségének tartja, hogy a kedves magyar népért tehet valamit, a dicső magyar népért.

Az ifjú ember nem volt még annyira elromolva, hogy e szónál: _magyar_, föl ne emelte volna nyirott, kövér fejét. Egy kissé nézett a doktorra, hogy vajjon szóljon-e arról, hogy mit csináltak a német urakkal Vácznál, Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, Ácsnál, Buda alatt, a hol ő mint piros sapkás a bátyjaival aprította az atyafiakat? nem, mégis nem szólt: pedig hogy dobogott a szíve; hogy mozgott a két széles válla; hogy villogott a két szép kék szeme; hogy nyomkodta sarkaival a padlót, s egy trombitaszóra, egy zászlólebbenésre, hogy törtetett volna ki a régi hősök közé! – –

Nem lehetett, más idők jártak, s más sokadalmon ütötte most fel sátrát. Az ifjuból, a hősből ember lett: hús, vér, csont, torok és gyomor. A kard és tarsoly helyett tarisznya lógott oldalán, szennyes tarisznya.

Mivel azonban szép, magasztos dolgokra gondolt: délczegen, büszkén tartotta magát s oly megvetéssel nézett arra a sovány, keszeg, arasztos mellű német doktorra, mintha megrugni is átallaná a sarkantyus huszár-csizmáival. Hej, hogy ennék meg a rozsda németje! – motyogá magában. S mint egy nyalka huszárhadnagy, csattogva, dobogva ment ki a német tábornokokkal felékesített teremből. Egy betűvel sem emlékezett arra, hogy milyen hitvány köpnivaló gazemberek vannak itt-ott. A hivatalban elragadtatással beszélte, hogy megnyerte a méltóságos urat s no ugyan bedolgozott egy csomó atyafinak. Lesz elfogatás, konfiskálás illendően.

Egy perczre haza sietett nejéhez, hogy az örömhirt megvigye.

Szép, csinos, gesztenyebarna hajú kis menyecske fogadta az áldozatra szánt pulykák, réczék és csirkék között.

– Izám, lelkem, eszem a csillagodat, itt lesz a méltóságos úr. Hajh, milyen ember! Csókolni való. Albertnét a gülü szemeivel, ferde szájával, le kell verni, a porig. Lássa a doktor, hogy mi az igazi magyar barátság. Marczi czimbalmos itt lesz, a háta mögött fogja húzni a Károly bandája, nem holmi ringyes-rongyos német virtuóz muzsikus. Az egy becsületes nótát se tudott. Majd megmutatja Marczi, mi az igazi magyar nóta. Kiket hivjunk lelkem, Izám, mondjad? Meg kell szégyenítenünk azt a dölyfös Albertet. Ha nála volt nyolcz tál étel, nálunk legyen tíz, de tizenkettő. Micsoda alávaló patika borai voltak, majd hozok én Frencsiktől budai vöröset, visontait, egrit, magyarátit. Igyék a németje jó bort. Lásson egészen jó kompániát.

– De azt a sok szemetet ide nem hozod Miska.

– Nem, nem angyalom, hiszen utálom őket a lelkemből, de a főnököt mégis el kell hivnom. A nélkül nem megy. A főnek ott kell lenni. S nagyon jól eszik-iszik.

– Nem hivod, – állt sarkaira a szép kis menyecske.

– Mért?

– Mert szemtelen. A korcsmában se mondanak talán olyan szavakat, a milyeneket ő Albertnének mondott.

– Ej annak örvendek. Hát a czifra Albertnéval elbánt? Pompás. Megkapta az emberét. Csak egy új házat vehessen Albert; eladja még a feleségét. Nála minden receptre megy. No itt máskép lesz; és László Károly bácsi is itt lesz. A fődoktor igen oda kapott. Lelkem, egy kicsit tutulnunk kell a farkasokkal. Itt lesz a császár ő felsége, ki kell magamat tüntetnem.

Régen egy jó testvér sokért nem adta azt, ha a nálánál gazdagabb, szerencsésebb öcsön vagy bátyán, mint a sima jegen, alkalmas kis léket ütöttek. Helyes – taglalgatá örvendező szívvel Mihály is az Albert házánál történt botrányt. Nesze neked kevély dáma. Ezt elmondom mindenütt. Tudja meg a város, kicsoda Baranyai Albertné és kicsoda Baranyai Miskáné, az én lelkem Izám? Én nagyságos úr vagyok, ő csak egy patikus.

Minden megtörtént arra nézve, hogy alkalmas jó társaság kerüljön egybe a keresztelőn. Ki fog tünni Miska ügyessége nemsokára.

Harnócz uramnál is készültek, de hivatalosan megszabott csöndességgel a lakodalomra. Régen máskép ment – most csak úgy, a hogy a jó isten megengedte, meg a Policzáj úr. Csöndesen vigadni, nem kurjongatni, egy kicsit tánczolni – ha volt esze a lakodalmazónak: valami hivatalnok urat is meghívni a lakodalomra – s azután hazavinni a menyasszonyt idejében.

Mint sok dolgon: ezen is változtatott valami keveset a méltóságos fődoktor úr jósága. Enyhültek a kapcsok, oldódtak a szoros kötelek.

Két szép ifjú csizmadialegény, ősi magyar ruhában, pörge kalappal, zsinóros dolmányban, hegyes orrú, fényes kordován csizmában, a külső zsebbe dugott fáin piros tarka kendővel, hosszú csinos pálczikával, melynek a fogójára szintén volt alkalmazva egy kis diszes kendőcske, a gomblyukba illesztett kis rozmarinos bokrétával – szerényen, mint azt az ünnepély kivánta: indult meg hivogatási szép kötelességének teljesítésére – a mesterember-soron, a vargák és csizmadiák utczáján.

Mivel a menyasszony földmíves ember leánya volt, a gazdag Vitéz Pál Mariskája, hát a menyasszony részéről is ki volt állítva két nyalka kún legényke, a Vidám Péter Istvánkája, s a Daczó Gergely Józsefje.

Karcsuk, magasak voltak mint a jegenye, egyik fekete, napsütötte pirosas arczczal, mohódzó kis bajuszocskával, sötét sürű szemöldökkel, fekete, vállig érő fényes tömött hajjal; a másik, a Daczó uram fia, mint a Daczók: urasabb formával. Daczó József szőke legény volt, göndör, sárgás haja, barnás szemöldöke, piros fehéres úrarcza, kicsiny keze, kicsiny lába, a bajuszának, szakállának még csak a helye, de tekintetében, bátor nézésében ott volt már a férfi.

Ezek járták a szántóvetők házait, a Balog-sort, s a Nádas-utczát.

Máskor rikkantgattak egyet-egyet az ilyen legénykék; most csak a pántlikás botot emelgették s a «szerencsés jó napot»-tal mondták el a többit. Többet a rend még nem engedhetett meg. Ez is ritka dolog volt már. De zöldültek a fák, énekeltek a madarak, és sütött a szép nap kedve szerint.

Künn az utczákon olasz katonák tisztogatták fegyvereiket, s daloltak át egymáshoz – s nevettek a szép kún leányokra, kaczkiás kún menyecskékre. A sipos zsidó fútta tilinkóját, árulta drága portékáit; a patika előtt urak ültek, mint máskor; a kávéházban billiárdoztak, mint máskor. Úgy tetszett, hogy a jó isten elsimított mindent, s meghoz mindent.

Meghozta a szép szerdai napot is, a Baranyai Mihály úr szép kövér fiacskájának a keresztelési napját. Mihály urék is ott laknak, a hol Albert urék és Ábris urék: a csillag-utczában, a mi azonban épen nem akadályozza a testvéreket, hogy néha félesztendeig is haragot ne tartsanak és ki ne kerüljék egymást. És mikor haragusznak? Mikor jő a tavasz, az ősz és a tél: mikor az asszonyok új ruhákat szoktak venni. Most a tavasz van itt: tehát az asszonyok ismét erősen, a betegségig haragusznak egymásra. Albertné ki nem állhatja Izát, mert az kövér, fehér bőrű és kék szemű; gyülöli az Ábris feleségét, mert az magas, karcsú, és a rongy is jobban áll rajta, mint más asszonyon a selyem és bársony; Iza meghal, ha látja, hogy Albert mindennap viteti haza a sok halat, nyulat, finom marhapecsenyét, és hordja rakásra a tenger vendéget; Ábrisné elszörnyüködik, mikor hallja, hogy Albertnek három ezer forint jövedelme is van, és az ő élhetetlen, kétcsillagos Ábrisának alig ezer a mellékesekkel együtt. Ábrisnak fáj, hogy egy patikus az egész uri közönséget meg tudta nyergelni; Mihály meg uton-utfélen panaszszal fog meg mindenkit, hogy nem hallatlan igazságtalanság-e az, hogy Ábrisnak, a buta Ábrisnak már két csillagja van, s neki csak egy. Hol az isten? de hol az égi szentek?

Azonban talán most mégis változni fognak a dolgok.

Albert nem keresztelhet, sem Ábris: míg ő ma is fog keresztelni. Azoknál már három éve, hogy nincs apróság: nála minden esztendőben, s így válogathat a magas keresztszülékben tetszése szerint.

Az isteni gondviselés így pótolja ki nagy bölcsen a hiányokat.

És az ügyes Baranyai Mihály milyen szemen-szedett társaságot tudott összeválogatni. Albert csak a gazdagokat s a főhivatalnokokat hívta össze: itt látszik, hogy a meleg szív munkálkodott az egybeállításban.

Elsőben is két igen tisztes személyiséget kell bemutatnom: a papot és a hires czimbalmos czigányt, Veréb Marczit. A pap egy kurta veres-szőke ember, hosszú ritkás harcsabajuszszal, tudósosan fésült barnaveres hajjal. Mint protestáns pap körszakált visel kisimítva, kifényesítve az öreg borotvált képű szentatyák valóságos trucczára. Ez a truccz sok fiatal embernek megszerezte már a népszerűséget, és minden lélek azzal szerzi magának a hirt, a mivel isten tudnia adta. A káplán úrnak a szakállból és bajuszból jutott. Azért szüntelen e két kedves jószágával foglalkozik, pödri, göndöríti, sodorgatja, nézi a tükörben, az üveges képek homályos lapján, az asszonyságok tekintetében, és a szakálltalan német-magyar hivatalnokok komorságában. Azzal, hogy mit mond: Szoboszlai uramból rég készen van.

Veréb Marczi ott ül a kályha mellett, ünnepélyes arczczal, hogy addig is, míg továbbat a banda megérkeznék: ütögessen egyet-egyet a vékony dróthúrokra, nehogy azok elalugyanak és tökéletlenkedjenek. Ilyenkor minden ember hirtelen oda néz.

A czigány körül álldogál egy Miklós-huszárhadnagy tánczra termett szép idomú lábakkal, domború hatalmas mellel, vastag, keményen álló nyakkal és ifjú, gyermekes, alig pelyhedző bajuszkával, de annál sűrűbb, fekete szemöldökkel, tömött, sötét hajjal és magas, derült, szép homlokkal. Szemei aprók, mint a kunoké, de tündöklőbbek a gyémántnál, orra vastagos, kissé felütött, de melyhez épen jól áll a piros telt mosolygó ajak. Nem római, nem görög, nem spanyol szépség ez, de a legszebb olasz, görög vagy spanyol asszony is szivesen megnézhetné. Nem magas, mint a német, nem kövér, mint a cseh, nem húsos, mint az olasz, nem peczkes, mint a lengyel vagy hajlongáló, mint a franczia: nyugodtan, egyenesen áll karcsú derekával, széles vállaival s oly könnyedén, mint a repülni készülő madár.

Baranyai Mihály úr megveregeti a csinos huszárhadnagy vállait s oda súgja neki:

– Aztán csak bátran, magyarosan Pista öcsém azt a bokázót, lássa ez a morva-cseh német főnök, hogy jár a kún legény sarkantyúja. Én is ott leszek, a Dezsőkém is ott lesz.