Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

49. KÖTET

A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

Irta

TOLNAI LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

REGÉNY

IRTA

TOLNAI LAJOS

KRIESCH ALADÁR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

TOLNAI LAJOS

1837–1892.

Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.

Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái, melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.

Első versei a «_Hölgyfutár_»-ban jelentek meg s országos feltűnést keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike «_Fényvári Fényes Ádám úr_», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi körökben, hanem messze az ország minden részében.

Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt Hagymássynak hítták. – Hát azelőtt? – kérdezték volna az olvasók, de ez egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes _Hagymássy_ családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál is érthetetlen.

Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját – a tagsági oklevelet. A következő könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «_Életképek_» Bérczy Károlynak, a «_Beszélyek_» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» – gunyolódott a bohém világ.

Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek ellen.

Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.

A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol.

1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta papjának.

Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «_Urak_» czímű regénye, egy évvel utóbb «_Az én ismerőseim_» gyűjteménye.

Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a hol a hánykódó lélek pihenést találna.

De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás jellemzi. A jellemek sötétek, de az æsthetikai törvények szerint vannak megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.

Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hova-tovább ereszkedik alá a gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben, verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «_A nemes vér_» és az «_Oszlopbáró_» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.

Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva, mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a vállán új pályát törni.

Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett, mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették – tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.

Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén – 1892-ben – előjött a legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre minden ellenségétől.

_Mikszáth Kálmán._

A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

_Első kiadása megjelent 1882-ben._

ELSŐ RÉSZ.

I. (A gazdag leány s a szegény leány.)

A varrógépnek majdnem olyan berregése van, mint mikor a jól befütött vaskemencze tiszta hideg időben kellemesen morog. Úgy berreg, úgy berreg, hogy a hideg szobát talán ezzel is be lehetne melegíteni. Mégis aligha lehetne, mert im a virágos ablak elé szorított gép a legszorgalmasabban csereg, sivít, morog: és az öreg Harkainé mégis hogy bekötözte fejét, betakargatta nyakát, mellét – ő azt mondja, mert nagy a katarusa – de hát nem volna-e jó elhinni egy szegény öreg, kiesett hivatalnoknénak, hogy a kemencze morog, a szoba tökéletesen meleg, és nem a gép csinálja azt a kedvesen eső csatarát? Nem volna-e hasznos és vigasztaló, ha az isten megtehetné azt, hogy az öreg asszony egészen úgy vélekedjék, hogy a kemencze morog és nem a Bella varrógépe berreg. Akkor bizonyosan egyuttal, a tulsó szobában Harkai úr is ebben a vélekedésben lenne. Nem szedne magára minden kopott ruhát; óh be kopott sárga kabát van rajta, – nem takargatná ő is a nyakát, mellét, fájós oldalát, köszvényes karjait és fogait, csak egyszerű könnyű kabátocskában ülhetne asztala mellett, és olvashatná titokban, gyönyörűséggel, hogy Kossuth Lajos most Amerikában beszél, nem sokára itt lesznek az amerikaiak sok ágyúval, temérdek lóval, talán téli kabáttal és kenyérrel, – és akkor jaj neked cseh, morva, német, szász, oláh. A szegény elnyomott magyar napja megint feljő, lesz kereset, hivatal, tisztesség, öröm, szabadság; a régi rendszer visszaáll, s minden szenátor visszakapja a hivatalát, ő is, a komája is, a szegény öcscse is – a többi is mind, mind.

Ezernyolczszázötvenben, de ötvenegyben, sőt mikor a dolog történik, ötvenkettőben is szomorú ünnep volt a karácson. A papoknak be kellett adni prédikácziójukat a polgármesteri hivatalba – legalább Nagy-Kakasdon mindig be kellett. A polgármester, Német úr – (azelőtt Magyarnak hívták!) átfutotta a szent beszédet, ha benne volt Heródes, kihúzta, ha benne voltak a tanácsadók – kitörölte, Józsefnek és Máriának nem volt szabad Egyiptomba futni a kis Jézuskával, otthon kellett ülnie veszteg, minthogy Heródes a legjobb király, a legigazságosabb, a legkegyesebb, a tanácsadók, kik kerülő útakon elmentek Betlehembe a jászolhoz, mind szemen szedett jó emberek voltak, nem morvák, nem csehek, nem szászok és oláhok – igaz magyar hazafiak. Mikor a Magyarból lett Német Mihály kántor uram prédikácziójával elvégezte «gut-geszint» dolgát, az írást felküldte alázatos megjegyzéssel a Méltóságos Kreis-Vorsteher úrnak, a ki egy morvaországi katonapap volt. Ez adta még meg a szent atyáknak. Textusokat választott és tiszta érzelmű prédikácziómustrákat küldött az egész nagy kerületben, mind a református, mind a katholikus papoknak.

Ilyen alapigék járták: «Ime most van a kellemes idő; ime most van az idvesség (2. sor. 6. 2.). Boldog szolga az, a kit talál az úr, a király, az ő tiszte szerint cselekedni» (Mát. 24. 46.), meg hogy a király nevének hallatára minden térd meghajoljon; hogy a király szétverte mint a nádat és szétszórta mint a pozdorját: az ő ellenségeit; hogy a király örvendett, mert bölcs tanácsadói vannak; hogy add meg a császárnak, a mi a császáré; közel van a király ő felsége a töredelmes szívekhez; hogy – hogy – – igen is!

Csak egy-egy honvédből lett debreczeni vagy kecskeméti legátus ifjú mert arról beszélni a falvakban, hogy «Hogy a babyloni vizeknél ültünk…»

A becsületes emberek között csak az volt némileg boldog, a ki egy szent levéllel, vagy tiltott verssel örvendeztethette meg családját.

Harkai úr nem rég szabadult ki a börtönből, mert süket is volt, vak is volt, vén is volt, és valami vénebb katonatiszt rokonának tartotta két árva gyermekét. Kiszabadulhatására az is jótékonyan folyt be, hogy egy talpalattnyi birtoka se volt sehol, az elvett szenátorsági és megsemmisített ügyvédi oklevelén kivül. Olyan kutyának tartották, a kinek egyetlen foga sincs, s a kiből a gyenge koszt minden reménységet és bátorságot gyökeresen kigyomlált. Az ilyenek jobbadán szerencsések voltak, mert egy kis zárt körben történt deresre vonás után visszatérhettek családi tűzhelyük mellé.

Harkai úr testi sebei rég behegedtek, lelki sebéből meg ki nem húzta volna a bele törött panganét darabot! Vérezzék csöndesen. Vérzése ép oly jól esett: mint a titkon, látatlanul legördülő köny.

A varrógép a virágok mellett karácson első napján berregett, morgott, a hosszú tűk jártak s a fehér czérna sietősen tünedezett el a vászon széleiben.

Egyszerre félbeszakította valami.

A szép szőke leányka fölemelte vékony fehér arczát, s oda tekintett a zaj felé.

Harkai úr megragadta a papirost, odaszökött a konyhára nyiló ajtóhoz, hirtelen bezárta, s örömtől ragyogó arczczal szólította fel feleségét és leányát, hogy hagyják abba rögtön munkáikat és hallgassanak.

S mintha börtönben ülne, oly lassan, óvatosan kezdé, s annyi reménynyel, mintha a szabadság küszöbén állana.

– Kossuth Amerikában van, száz meg száz ezer ember nézi, az egész világ hallgatja, maga a nagy isten is – és Kossuth így szól…

Az öreg ősz ember még egyszer odatapasztja könyekben úszó szemeit a levélre, s felsóhajt:

– Úgy-e mondtam sokszor: minden az isten kezében van! Hát nem azt mondja Kossuth is? Hallgassátok csak; te is édes leányom, ámbár hogy apád német katona volt. De anyád magyar asszony s ez a fő. Nos tehát:

«Legyen meg isten akaratja, szívem megtörhetik, de a kötelesség meg lesz téve. Mi megálljuk helyünket, habár Európában nincsen számunkra szabad tér; de annyit reménylek, hogy senki a földön nem vádolhat, ha itt, a szabadság ezen földén letérdepelek s az istenhez emelem imámat: «Mindenható, atyja az emberiségnek, nem emel-e fel kegyelmes karod oly hatalmasságot a földön, mely megvédje a nemzetközi törvényt, holott oly sokan vannak, kik azt megsértik.» Ima ez, és semmi egyéb. Mi ír maradna meg az elnyomottnak, ha még csak imádkozni sem volna neki szabad? A többi isten kezében van – – –»

– Ott kedveseim az isten kezében –

S az öreg szemek a sűrű könnyeken keresztül is oda láttak Amerikába, a hol a nagy bujdosó százezrek közepette egyes-egyedül csak istenbe és senki másba, csak az ő jóságába helyezi reménységét. Vele takarózik istennel, az ő kenyeréből eszik, az ő italából iszik, tőle várja a seregeket, melyek lejönnek majd a hegyekről és füstben, ködben meglepik a völgyeket, szétverik a kevély hadakat, és vérpatakokon át útat vágnak a magyar szent koronáig, és fejére teszik annak, a kinek azontúl úgy kell uralkodni, a mint az isten parancsolja, a magyarok javára, hasznára, dicsőségére. Ugy!

A vén ember rongyos sárga kabátjában, foszladozott vöröses sáljában, sovány, nagycsontú arczával, mélyen lecsüngő szemöldökével, kissé kiálló ritka fogaival, hosszú fehér szakálával, mely egy rég elviselt, régi divatú mellényre borul, hosszú szárú, övig érő vadászcsizmájában, melyet az öreg gróftól kapott, ott áll büszkén, boldogan a nagy amerikai szabad nemzet tapsoló, siró, üvöltő éljenző tömegében, nézi Kossuthot, a mint utoljára Debreczenben látta egy kis barna katonaköpenyben, kezeit ég felé emelve, és mondva azokat az örökké emlékezetes szent szavakat – nézi és erőtlen lábaival dobog, kezeivel tapsol, és hangosan kiáltja: hej, hej atyafiak, az az ember a mienk, a mi megváltónk, a ki Egyiptomba szabadult, és ott marad a míg – – de visszajő – mert ő is az isten kezében van – –

– Hát nem akarnak beereszteni, István bácsi? – hallatszik valami dörömbözés az ajtón – nyissák ki, kik itthon vannak.

Harkai úr hirtelen a kemenczébe veti a papirost, de mivel ott egy szikra tűz sincs, a keblébe rejti s a háta felé tolja.

– Dehogy nem – szól örvendezve, s az ajtót nyitva, – ezek a bolondok itt erőnek erejével rám adták ezt a nagy kabátot, hogy fázom, pedig dehogy fázom.

Még ki van pirulva, ugyan ég a képe – lép be vizsga szemekkel egy középtermetű vállas, hízásnak indult veres-szőke, tömött hajú ember, torzonborz bajuszszal, de hivatalnokiasan kiborotvált szakállal, mely a széles, hatalmas állat szabadon hagyta, vastag, farkas prémes bunda fedte testét, úgy azonban, hogy minden nyilással, mozdulattal lehetett látni a fényes alsó kabátot és rajta a három nyakcsillagot.

Egy hivatalnok, ha még olyan becsületes ember volna is egyébként, megérzi a tilos dolog szagát. Mennyire megérezte 1852-ben, mikor e szagló tehetség volt első és legfontosabb fölebbmeneteli eszköze. A háromcsillagos úr a rettegett és díszes beczirkerek nagy tekintélyű osztályába tartozott. Nem akarta ugyan, de mégis ösztöne arra vitte, hogy tudja meg, mi e zavar oka, nincs itt elrejtve valaki, almáriumban, ágy alatt, ágyban, ruhák között, a padozat alatt titkos gödörben, valami főember, – könnyű szerrel nem lenne rossz fogás rájönni, csak úgy véletlenül, hogy a becsület is megmaradjon, a mellett a jelentést mégis meg kelljen tenni. Nem lenne rossz – mormogá magában a háromcsillagos úr.

Le is tette bundáját, lehúzta finom szarvasbőr keztyűit – s elfogadva a kinálást – leült, majd izgatottan fölkelt és a vadász szenvedélyével szimatolt.

– Bella hugom – szólt oda e közben úgy fél vállról, – maga készüljön, kiviszem Szentjakabra Vilmával. Várja. A szánkóm itt van. De jól felöltözzék. Mit csinált itt? Ünnep első napján csak nem varrt?

A magas, sugár, szőke leányka vékony fehér arczát pirosság borította el.

– Varrt – szólalt meg az öreg asszony – komoran, durva pápaszemét hol fölebb, hol lejebb tologatva redős barna homlokán.

– De karácson – szaglászott a három-csillagos úr – mégis – néni az nem járja. Az asszonyoknak kellene jó példával előljárni a vallásosságban.

– A ki jóllakott, el sem gondolhatja s nem is gondolja, hányan éheznek.

– Talán néniék? – akkor mért nem szólnak.

– Most a koldulás is tilos, nagyságos öcsém uram. Különben nekünk nincs panaszunk, istennek hála, Bella egészséges, szívesen dolgozik, férjem tanul –

– Mit tanul? – vágott hirtelen az öreg szavába a hivatalnok.

– Tűrni.

– Néni nagyon éles. Azt hiszem, nem én vagyok az oka, hogy Harkai bácsi hivatal nélkül van.

– És annyi ezer meg ezer! Nem öcsém, nem, a világért sem!

– Az ilyen beszédek sértik a királyt.

– Csak _tégédet_ ne sértsenek, öcsém, akkor minden jól van.

– Néni – szólt alázatosabban a hivatalnok – én tehetek valamit.

– Nem félünk, öregek vagyunk már, s a hogy – az a, hm, hm – tekintett az öreg asszony megdöbbent férjére – hát isten kezében vagyunk. A maga nagyanyja – nem biz az, mert az édes anyja – azon a sarkon, a hol a nagy palota épült, kakast árult fiatal korában, meg párisalmát, meg főtt és sült tököt – lám – maga Károly most nagyságos úr, az isten mennyi jót tett magával, és még mit és mennyit tehet! Minden az ő kezében van!

Harkai bácsi, a három csillagos úr háta mögül, arczával, kezeivel, fogaival, a sárga kabátjával, a nagy ajándékcsizmáival integetett a feleségének, hogy: te lelkem, vén asszonyom, mit gondoltál, hova tetted a drága jó eszedet, hogy ezzel a nagy úrral így beszélsz? Nem gondolod-e, hogy rögtön megmotoztat mind a hármunkat, s mint Nero idejében a keresztyének: együtt kerülünk a vadállatok elé, és soha többé össze nem kerülünk.

De az öreg asszony benne volt a keserűségben, valami rossz órákat reparált, a szomszédok és más jó emberek óráit, talán inkább régi szenvedélyből, mint pénzért, mert atyja híres órás lévén, e foglalkozást még gyermekkorában tanulta, a mai puderozás, ajk- és szemöldökfestés helyett, fúrogatta a kerekeket, olajozgatta a sovány srófokat és nagy fekete éles szemeivel oda-oda vágott az öcsém uramra, ki dühében mintha leszögezték volna a recsegő karú, gyönge székre – meg se tudott mozdulni.

Kövér, vereses arczát elöntötte a harag, szemeiből a hatalom kegyetlen szikrái csapkodtak, keztyűit izgatottan húzta-vonta ujjain és küzködött, hogy mit csináljon e nyomorultakkal. A börtönbe kellene őket kergetni, mert hiszen jól látja, hogy valami tiltott írás van az öreg ember zsebében – s ezt a leánykát elvinné magához. De rokon ezekhez a bolondokhoz, s im csak most került ki a tömlöczből az ember, az asszony pedig örökké kevély volt, büszke és zabolátlan nyelvű, azért kellett öreg korában férjhez mennie egy szegény ördöghöz.

Döfölte fényes csizmájával a padlót – s azt gondolta: eh, hadd fusson a nyul.

Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, megrázta fürtös, tömött haját s kaczér mosolylyal oda fordult a karcsú leánykához s szólt:

– Kedves Bella, nálam régóta várják magát, – tudja-e? Sokáig ne készülődjünk.

– Készen vagyok, Károly bácsi – mehetek – válaszolt örvendezve a szép sugár lányka, hogy szánkóra ülhet s most nem ő hajtja lábaival azt a járművet, melyen a szegény leányok törik össze szemeiket, mellüket – édes ifjúságukat. Lovon fognak menni, csengős gyors lovakon, a fehér havon, ki a szőlők között, a szép szentjakabi pusztákra.

– Oh, hogy volnál már készen, így, Bella, mit gondolsz?

Állott fel az öreg asszony, ki egy magas, száraz, kissé meggörbült barna asszony volt, túl az ötven derekán.

– Várj. Nesze, vedd fel. Ezt a nyakadra. Így. Ezt a fejedre. Úgy. Húzd fel az én keztyűimet. Ezek melegebbek.

– Nem, nagymama – vonakodék szégyenkezve a leány – az enyéimek jók.

S két rongyos nyári keztyűt mutatott fel, melyeknek végeiből a vékony ujjak hegyei itt-ott kilátszottak.

– Ezek egészen jók, édes nagymama, melegek. Aztán én nem is szoktam fázni. Mindig vékonyan öltözködöm, így jó, így egészséges – ugy-e nagyapa?

A nagyapa válasz helyett előrébb lépett, leemelte nagy kopott sárga kabátját, s jóságos mosolylyal ajánlotta, hogy ez lenne a legjobb.

– Persze ide bent a városban nem vennéd fel kedves leányom, de künn a város végén azonnal. Ez kitünő jó kabát, börtönben még nyáron is viselhettem. Egy épület ez, egy valódi hajlék.

S az öreg ember kivül-belül megforgatta az elnyűtt szép darab szerszámot, mutatta a fényes gombjait, melyeken a börtön rozsdája nem tudott kifogni, a temérdek hasznos zsebeket, melyek papirokkal voltak megtelve, hanem nem értékpapirokkal, s megmutatta a gallért, melyet úgy föl lehet hajtani, hogy az embernek még, ha akarja, a feje teteje is csak épen egy kicsit látszik.

Nevetett hozzá, mint olyan birtokhoz, melyre méltán büszke lehet az ember.

Ráterítette a leányra, de oly gyöngéden mint a lehellet.

– Nem, kedves nagyapa, a világért sem veszem föl. Nézze, az alsó kabátom is rajtam van, s azon alúl még egy kis kabát. Nagyon jól fel vagyok öltözve – ugy-e hogy igaz?

– De ez a legfelső nagyon vékony, fiam. Talán inkább mégis itthon maradnál, este felé megfázol, s ha te beteg lész – mit csinálunk?

– Ne maradjon itthon – mormogá az öreg asszonyság – még holmi védő kendőket erősítve a leányra. Menjen; úgy is a templomban se volt, egész délelőtt varrt; menj lelkem, mulass, menj, menj.

A felkendőzött leányka, mint a világon a legboldogabb leány, ugorva szökött örömében, össze-vissza csókolta a két öreg kezeit, orczáját, egy szempillantás alatt kisuhant a négy lovas szánkóhoz, föntermett a medvebőrös ülésen s vidám köszöntgetések után eltünt a fehér házsorok között, sebesen, a hogy a csillag repül az égen és boldogan, a hogy a madár suhan a zöld bokrok felett.

A háromcsillagos úr a szegényes köntösben is teljes mértékben tudta méltányolni a bájos ifjú leány varázsló szépségét, meg nem állhatta, hogy apailag egy kicsit hozzá ne dörzsölődzék, egy pár nagyon szép szót hódolatul elébe ne vessen és ki ne fejezze, hogy – hogy bizony pompás szinben van kedves Bella hugom!

Bella hugom pedig épen egy szót se hallott az egészből, villogó szemeivel nézte az embereket, asszonyokat, a kik őt most bizonyosan irigylik, mosolygott, és a kit csak a repülő futásban lehetett, köszöntött.

– Bella, Bella, no ugyan sokára jösz, hosszan tartott a toiletted, előbb ideérhettetek volna – hangzott egy emeletes szép sárga ház felső ablakából egy durczás, éles hang.

Bella leszökött a szánkóról, s egy percz alatt a durczás hang birtokosát szorongatta, ölelgette nagy kendőihez, nevetve mutogatván, hogy im mennyire felöltöztették; azt hitték, hogy megfagy az úton, de mind leveti most ezt a sok kendőt.

– Mi az, mi az? mit nevettek ti itt, hadd hallom, – vegyült a beszédbe egy derekasan elhízott barna asszony, olyan megfeszült arczbőrrel, mintha az ki lett volna vasalva, égő piros arczszínnel, mely itt-ott majdnem feketébe ment át, apró pislogó, bentűlő szemekkel és húsos vastag arczczal, és épen olyan vastag húsos ajkakkal, melyek közül az alsó volt erősebben kifejlődve. Nem, épen nem volt semmi kiválóbb szép a telt széles arczon, holott egy pár kellemesebb vonásnak jutott volna rajta hely elég – és még se volt visszataszító. Elvette az arcz ellenszenvességét valami jótékony együgyűség, kiváncsi butaság, mely korántsem oly kellemetlen a nézőre, mint a tagadhatlan okosság és elvitázhatlan szellemesség. Temérdek kisebb-nagyobb gyűrű csillogott a vaskos, buta végű veres ujjakon, és egy kis óra feje látszott ki valami mellzsebből. A teljes összhangzatot a karácson ünnephez méltó drága veresbarna selyemköntös egészítette ki s a tömött, dús fekete haj a tompa, keskenyhomlokú fejen.

Az úrnő kedveskedő módon csicsergett, mintha egészen kis gyermekkel beszélne, vagy valakit le akarna kötelezni szíves nyájaskodásával.

– Oh anyám, hagyjon magunkra, mindig kisér, tudja, hogy ezt nem szeretem.

Az anya mély igaz szeretettel ölelte át tőle mindenkép szabadulni akaró leányát s még, mielőtt az végkép kifejtőzött volna vastag karjai közül, megcsókolta, a hol csak érte.