Part 5

Sobri társai közt tizenhárman vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az életben és a birósági iratokban. Recze Marczit Fümagnak is nevezték, Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kinos halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska, Pistáról nem tudott meg semmit.

Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.

De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett?

A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betü kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apja vagy öreg apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek szolgálatba, a Sobri név.

Ily esetet százat tud minden figyelő ember.

De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?

Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes értesülés után s én is megirtam nagyon sok és tökéletesen megbizható, sőt közvetlen tudásból meritett értesités után.

A birói karnak egyik tiszteletreméltó tagja irja nekem 1905. évi deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a hires Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék összeszögellésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak. Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.

E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt eredetileg.

Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri már mint bakonyi duhaj országos hirre tett szert, apja, idősb Sobri Pap József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán. A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a Szentgyörgyi-Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza. Lehetett Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy hiressé lett Jóska fia épen Bejczen született.

De azt is irja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi február 16-án nem halt meg, hanem sulyosan megsebesülve ugyan, de onnan elmenekült s épen a levéliró öreg apjának egyik rokonánál huzódott meg. Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt számadó.

Ez a major – ugy hiszem – a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.

Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család látása köréből végkép eltünt.

De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki ugy ismerte a Farkaserdőnek minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett negyven, negyvenöt éves.

Én ugy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyitékok közt, melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmu véleményben kell hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak hiszékenységek.

Sokkal közelebb áll a valószinüséghez az a másik hagyomány, melyet Szép Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt igy irja le az én tisztelt tudósitóm:

– Boldog emlékü édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.

– Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához – ki különben édes atyámnak vérbeli rokona volt – bejött egyik alkalmazottja és jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót. Takách megtette ezt, de egyuttal atyámat, mint községi birót is értesitette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és katonákkal.

Igy folytatja levelét tudósitóm:

– Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal, pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólitották a megadásra, mire azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül egyet is elfogtak volna avagy elejtettek volna, mert közben egyenkint megugrottak és a sürü erdőben eltüntek. Takách és többen az ütközet helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos uton, melynek egyik felén fákkal és bokrokkal benőtt vizmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől sulyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be. A sulyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról atyámtól nem hallottam semmit.

Eddig a levél.

A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor még alig élt vagy csak kisded lehetett.

A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el, a hol magát agyonlőtte. Igy hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.

A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról, a mit apám is látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép alaku, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a sulyos sebesültben s halottban Sobri voltát bizonyitotta volna. S ellene mond a tudósitás annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem valószinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna eltemetni.

Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevü is bizonyára s ez is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.

Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset ugy történt, a hogy a tudósitás közli velem.

Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és gyolcsos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszuságukat szánalomból talán elfojtották volna, hanem az egyik községi biró volt, a másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét: sulyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt sulyos erkölcsi vétekbe estek volna.

Vajjon mi sorsa lett Sobri családjának? Meddig élt apja s mikor s hol halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kiváncsiság sugja e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.

Vahót Imre rég elhalt irónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két közeli vérrokonának arczképét is közli.

Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágositást.

Herman Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajtnak egykoru kőnyomat után készült fa- vagy aczélmetszetü arczképét s testének felső félalakját.

Egyik könyvemben megirtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt Veszprémben lefestették s azt is meg irtam, ki festette le. Hova lett a festmény, nem tudom. De erről még a mult század harminczas éveinek végén készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig láttam ezelőtt ötven-ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai Bakony-erdőségekben száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A képet, ugy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de hű mását abban, melyet Herman Ottó közlött velem, nem tudom felismerni. Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alaku volt, mint Herman Ottóé. Ezt sokkal későbbi s kisebbitett alaku lenyomatnak kell tartanom.

Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója vastag és szilárd, sulyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva. Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.

Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem. Fénylő zsiros volta különösen szemembe tünt. Fonását magam is megtudtam fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. Ez a csimbók és ez a csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen.

Apámtól ugy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat. Holttestén nyoma se volt.

Hanem Milfajt szüre már igazi bakonyi szür. Ezt a szürt nevezték sok ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.

De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a bakonyi szürön soha nem volt. A szürkötő szijból volt, nem kenderkötélből s hosszu volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak a szijjak térdig.

Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szür baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben. Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.

A mikor a Sobri-világnak vége lett: vajjon hova tüntek el Sobri társai? Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.

A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben, üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigoru igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri halála után még sok társa maradt életben.

Hova lettek ezek? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb?

A legbővebb felvilágositást nyujtja erre nézve Veszprém vármegye talponálló biróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt itélete. Az itéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói hivatal« czimü könyve törvénykezési részének 386-ik és következő lapjain. Ez itéletben több mint tizenkét rablóról van emlités és intézkedés s ez itélettel hármat halálra is itélt a biróság.

Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes egy-két pontra emlékezni.

1836. évi deczemberi naplójában megemliti Polgár László ölbei plébános és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és Zala vármegyékben.

Tulzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál kevésbbé volt Pap Andornak.

1837. évi márcziusi naplójában azt irja a nemes apát: Pap Andor társaival nem került kézre, épen ugy Sobriról is bizonytalanok a hirek. Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyujtott pajtában agyonlőtték önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát egy. Zalában egy Zsidó nevezetüt, Veszprémben Mógor és Király nevezetüt fölakasztottak.

Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megirtam. Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről Bakony-Bélbe ugy szállongott el a hir, hogy »Sobriról bizonytalanok a hirek«.

1837. évi juniusi naplójában azt irja Guzmics:

– Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott futtában, arczán és kezén, de eltünt a sürüségben. Szürét, kalapját, sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal menekülhetett ingben, gatyában.

Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze Bakony-Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A pandúrkapitány a zárdában vacsorált s azt bizonyitá, hogy Sobri egész társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók nevü.

Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül tünt el örökre. Alig élhet már. Ha élne: több volna száz esztendősnél. Eltünt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója.

HOGY ÜLJENEK A KÖVETEK?

(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)

Hogy a mostani országgyüléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben, minő csoportokban: ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás. Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali, bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden egyéb. Konzervativ, szabadelvü, független szabadelvü, egyesült ellenzék, mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt, horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt, haladó-párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmult, sok ujra támadt, senki se tartja számon valamennyit.

Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna tünődni fölötte. Nyugaton is ugy van, hát akkor nálunk is jól van.

Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigoru megbizatásu küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?

De nem is a nagyon régi országgyülésekről akarok szólani. A mikor lóháton jött a nemes ember az országgyülésre. Megállt Rákos mezején. Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig szivesen tanácskozott, szivesen hozta a törvényt s kedvére kimarakodta magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült s a ló legelője elkopott: öt-hat nap mulva lovára pattant s ugy elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte: vakapád! Ebem se tanácskozik étlen-szomjan.

Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek a mult század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó Magyarországon.

Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal ismeretlen szó volt előttük.

Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a kormányt, de határozott pártalakulás még ebből se támadt. Csak Deák Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak lelkes hivei, akiket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.

Az 1825-iki országgyülésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar. Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakitani különben se természetük.

A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta, fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a vármegyék követei.

A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék utasitásainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem egy alkalommal.

Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két szavazata, hát ugyis hiába alakitott volna pártot. De különben is a városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahivták, hol kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.

Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Róma parancsolt, vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se hallgattak igazán soha.

Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is. S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott, lelkes ifjak voltak. Az ujkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük körül.

Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem ülhettek.

De más okból se ülhettek volna igy.

A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai vagy a dunaparti képviselőházé.

Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek. Ugy ülnek a képviselők, mint az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem türte volna ezt a világ minden kincseért se.

A régi követ mind tekintélyes férfiu volt. Vagy származása, vagy vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8–10 követet, hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevü férfiut. S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ«, hogy valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett volna belőle.

A gyülés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.

Csak tisztes magyar diszruhában, kardosan, sarkantyusan lehetett a gyülésteremben lenni. Igy voltak még a királyi tábla birái is, igy még a jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni?

Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt berendezve.

Nagy négyszögletü terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki hely.

Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék. Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.

Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyuttal az országgyülések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.

Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után keletkezett. A hivatalának a czime: Personalis Praesentiae Regiae Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerü, mint: kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a czim: államépitészeti hivatali főnök.

De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke. Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket, ő fékezi az indulatokat, ő csillapitja le a haragos kuruczokat, de ő vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében sóhajtozó labancczá.

Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már egyházi rendek követei ülnek.

Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszu és széles asztal van elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs. Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint a szép asszony. Néha olyan dühbe hozza az embereket, mint a hitregebeli szép Helena a görögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.

A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.

Az elnevezésnek is jó oka volt.

Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek és a túliak.

Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavon vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?

Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.

Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni a vármegyék követeit.