Part 4

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal. Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot, sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét betyáréletre adta. Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem, Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara, gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg, mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak üres dévaj mende-monda.

V.

(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)

Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett. Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem »Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott. S hozzátette:

– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr Dunaföldvárról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse.

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos, hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu. Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban – harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani, összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni, nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven éves, talán vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség, erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona.

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait rábirni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől, se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?

Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra, hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával is, ha kell, gyámolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia!

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az itéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte volna, szavára nem ment volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre tudásom biztos forrásból meritettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett, sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg. Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték leginkább.

Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48 ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü ifjut nem lehetett besorozni. Pap, tanitó, urasági tiszt mentes volt egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál fogva.

Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be, kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a fiakról:

A gazdagét, ha több van is, nem bántják, A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.

S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!

Csavargók.

Mik azok? Kik azok?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keriteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd keritenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a héjja a galambra.

– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük?

Egy-két sorban megirtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.

Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmulásuk.

* * *

A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük!

UTOLSÓ SZÓ SOBRIRÓL.

(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. – E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állitólag Bejczen született s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.)

»Ki volt hát Sobri?« – e czim alatt irt korrajzom végén megigértem, hogy mindazoknak, a kik a Sobri-kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó részleteket is érintenek.

Most szavamat állom s legelőször is tisztába kell jönnünk a Sobri névvel.

Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s később ország primásának volt Schóber nevü szolgáló embere s ez lett volna utóbb a hires bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles egykori szinművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az érsekprimásnak.

Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság.

Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is ekként ejti ki a nevet: Zsubri. Igy ejtették ki hajdan Pesten is és szerte az országban.

Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom, irótársam s egykor hosszu időn át követtársam, most Heves vármegye főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se járulhatok.

Azt irja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok« garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjatokból lettek a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a multból leszármazott melléknevet.

– Az én megfigyelésem szerint, – igy folytatja Szederkényi, – a magyar rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.

– Ki rejlett, – mondja tovább, – a mult század első felében szerepelt Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket füztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se ujság, se vasut, se távirda, a vidékek mesékből is éldegéltek, mert – nem úgy, mint ma – a mesék füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.

– Én ugy vélem, – igy végzi sorait, – hogy tulajdonképen Sobri senki sem volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal, hogy ő egy igazi zsobri.

Ime, az érdekes levél.

De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e könyvemben, de egyuttal gyüjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg. Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Ragyogó« csárdában. Száz meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyitja voltát és kilétét Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok, magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics Izidor bakonybéli apát s nemes emlékü főpap egykoru emlékirataira. Az egykori ujságok is feltünőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór is leirta halálát teljesen hiven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan tudását meritette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de azért az ő leirása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát ezelőtt hatvan-hetven évvel szivesen neveztek Sobrinak. A német nyelvü irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmű-költészeti kisérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szüre, dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa Sándor-féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósitás, dal és hagyomány és hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy világban.

Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.

Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.

Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor hires Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek kipuhatoltam igaz nevét, valahol le is irtam történetét. Görhesnek és Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor a Bakony vidékein.