Part 11

Törvényes házasságban élt-e Gamila az elhalt Ramira Yontob Ben Szalámával? Be van-e ez bizonyitva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a kétuba vagyis a házassági szerződés? Ki előtt és mikor történt a házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Ramira vagy csak elbujdosott a pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila?

Mert ha nem: akkor annak a gézenguz Jusszufnak a mentsége semmit se ér. Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bujhat, akkor a házasságtörést legalább elkövette.

De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A nemes vármegye most már csak a kétnejüséget üldözheti.

De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága.

Vajjon ugy élt-e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és feleség?

Vajjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége számára Ramira testvér neve?

De még ezt a kérdést is megelőzi az, vajjon törvényesen lépett-e házasságra Jusszuf Gamilával? Készült-e a házasságról kétuba? Vajjon Toleduo Jakab, a damaskuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek tekintette-e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban? Kik a hiteles tanuk erre nézve?

Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vajjon Jusszuf és Gamila odamentek-e a kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind elmentek Ábrahám kebelébe?

A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd leszédültek a birói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se most, se jövendőre.

– De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentul jön még a java!

Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszufnak. El nem hitte neki a nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a szép asszonyt.

Ez lett az általános vélemény.

De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy elfeledte a tanitást. Nem ugy, mint furfangos férje: Jusszuf Yontob.

A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek össze s azóta ugy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban, közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk. Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael istene egészséget és boldogságot.

A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult. Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudományu főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe. Torkából, melle fenekéről, lassu hangon beszél az arab, de szava mégis csak ugy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes szemeinek villogása áraszt.

Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifju egészen belebódult. Eljött a szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta róla venni szemét ezentul.

Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanu lett édes felesége, Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák lelkében. Bizony csak két feleségü gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem használt ő neki most már Mózes törvénye se.

Nem-e? No majd meglássuk.

Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De ugy megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.

– Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas birák urak. Majd elmondom hát én az igazságot egészen! – Igy kezdte Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:

– Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja ugy szól, a hogy mondtam. Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy barlangban. Igy volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se, ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenórával, ez a fecsegő asszony pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Ramira testvéremmel, olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is, Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de házastársamnak nem.

S azután odafordult Gamilához.

– No erre felelj hát asszonyi állat!

Felelt is.

Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék, szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében, odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, ugy elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja, bajusza, szakálla teljesen összegubanczolódott. Nem ismerte volna meg még édes anyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták volna Jusszufnak.

Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is lehetett ezt szigoru büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.

– Máskor, lányom, az ilyen családi háboruságot otthon végezzétek el.

– Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz otthonom.

Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna igazat.

De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan ugy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll. Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság: akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.

Vajjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila?

Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap husz napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy Ramira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt. Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.

Mi a látogatás? Mi az együttlakás?

Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Sziriában, Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideriteni nem lehet.

De még ez se elég.

A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.

Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még pedig a kérdés minden ágazatában.

Még ez se lesz elég.

Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint itélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is, vajjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben. Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden rabbi és univerzitás a világon, de a felső biróságokra tekintettel kell lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.

Birói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.

A tárgyalást el kell halasztani.

Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.

Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént. Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság ezt nem türheti.

Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila ugy se ment vissza többé Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifju pártját is fogta azonnal s elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.

Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.

De mi legyen most már a pörrel egy esztendő mulva?

A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csufjává lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.

– Elintézem.

Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett. Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult:

– Hallottátok-e már hirét a Bakonyerdőnek? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e mi van a Bakonyerdőben?

Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.

– Én tudom. Ott terem a Sobri.

– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon töretem össze.

De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?

Igy tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni.

A TAKARÉKPÉNZTÁR.

(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? – Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni. – Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a takarékpénztár?)

Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még akkor, a mikor kezdődött a történet.

Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.

– Ébredj, magyar!

Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót. Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.

De hát mit csináljanak?

Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!

Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz. Ne szaporitsuk őket.

Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.

Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek, országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság. Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.

Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza. Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.

Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene még a duhajoknak?

Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se legyen mentes.

No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt kitalálta. Legalább is rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.

A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.

Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak, nem pedig nemes embernek.

Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.

Állitsunk takarékpénztárt!

Ez már beszéd.

Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni. Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg ne előzhesse őket senki.

De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.

Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.

Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.

Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.

Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt, akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem köteles vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?

No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.

De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős? Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének. Okos ember nem áll önként gyámság alá.

Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke, ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik, de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme. Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a részvényesek számára is.

Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.

Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal, ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt már ők semmi szin alatt nem cselekszik.

Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.

De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be füleiket. Fáy András uram szava ne legyen a pusztába kiáltó szó. Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak okkal-móddal.

Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve. Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.

Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.

De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a magukéból.

A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van. Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között tilódik az ember pénze.

De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.

Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.

Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha a nélkül is el lehetünk?

Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk: miből lesz akkor a takarékpénztár?

Bizony a köztársaság pénzéből.

Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje, királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.

Ebben történt megállapodás.

Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból. Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk. Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.

A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak akkora nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a Mária Terézia-tallér is.

Ez legyen a takarékpénztár.

De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?

Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.

A mi igaz is.

Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg nem fordul.

Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az ember tisztán akarja érteni a dolgot.

Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó, de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.

Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.

De hát mit őriztek ebben?

Nagy dolgokat.

Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől. Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott. A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a németre.

Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.

Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből valami számbavehető gyüjtemény.

De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam ezelőtt ötven évvel.

Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye. Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.

El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad hiányozni egyiknek se.

Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?

Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni, hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.

Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba vitték.