Part 10

Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem irta volna a nevüket a világért se. Oda se állitotta a biróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi: akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is?

Igaza is volt.

Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége. Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most már sietni kell ügyvédhez, biróhoz.

Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirathamisitás, rablás miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.

De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.

A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik. Csődvagyont vagy efféle pénzt, birságot vagy talált kincset, elkobzott aranyat, ha rendőri vagy birói kézre került, sohase látott még ember fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna is, ha elveszti a pört, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is csak örökre elesik.

A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli ne kapja meg. Inkább legyen iróé, biróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé, csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett, szabadon tehet megvesztegető igéretet mindenkinek.

De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált Jusszufnak, az ő romlott lelkü fiának segitségével.

Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz szinleléssel hat napig lakott Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra ujra anyai örömöknek lesz részesévé.

Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?

Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette országnak-világnak, ugy kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra, szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. Ime, ő már két esztendeje mult, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota?

Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna: a vétkező nő legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikor nem igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóztató vádat! Hiszen az istent tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!

De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát. Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják, hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre elvegyék s becstelennek örökre kimondják.

Nyomban keritettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s mint hiteles szülésznő, meg is bizonyitotta tüstént, hogy Szenóra várandós s egy-két hét mulva szülni fog.

Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és felesége Rákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanuja, hogy anyjuk hütlen volt, házasságtörő asszony volt.

Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrenditette az első pillanatban az irtózatos vád, de azután fölocsudott, magához tért. A tigris is megvédi az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is? Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van és csak ezután látja meg a napvilágot.

Megvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az ő igazsága, ne busuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Uma Musztafa, derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.

No csak nagy baj volt ez mégis!

De hát a hol legnagyobb a baj, ugy szól a példabeszéd, ott legközelebb az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor kutya alakjában, hanem egészen másként.

Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt, selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besugta a vámsikkasztást a vámhivatalnak.

Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres pénzbirság. A besugónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak megváltani.

Most már ugy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf végkép elesik. Ezt már ki nem állják. Most már a házasságtörési vád is sulytalanná válik. Ki hinne olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott, sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült, hogy csempész?

Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta magát.

Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát, csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak irások is, régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos irások.

Kiszedte az irásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém vármegyéből, Sur községéből. Vele a török biró, a török rendőr el nem bánhat, őt össze nem kuszálhatja.

Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.

Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra mulva elment a török birósághoz.

Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.

Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember: vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyára levágják. A vám a fölséges szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt állhat a vármegye előtt.

Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul levele. Kemény levél. Az volt bele irva, hogy Bohor Yontob Szaláma magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az irásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondoskodik a biróságról.

Akkor nagy háboruja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett a biróság egyebet Alexandriában? Megengedte Szalámának: hadd fusson.

Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült?

Dehogy menekült.

A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra alakjában.

Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete, vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen szomoru, de fényes elégtételt nyerjen.

Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok keserü panaszát.

Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés miatt. De azonkivül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is, minthogy őt idegen férfiuval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem iszonyodott.

Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás, okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve a zacskó aranyat is, pénzt is, az irást is elragadozták. Folyamodott végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet Jusszuf az alku szerint oda letett.

A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse oda, a hova kell.

Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a Magyar Királyi Udvari Főkorlátnokságtól. A levél boritékán ékes latin nyelven meg van irva, hogy a levél az Excellentissimi, Illustrissimi, Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye Karainak és Rendeinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy biróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanuikat Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, szine elé idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint szolgáltasson törvényes igazságot.

Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van a levélben. Hanem akármi van: adjon róla véleményt a főfiskus ur. Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de esze mégis csak a főfiskus.

No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus uram, mit csinálsz most?

A főfiskus átolvasta az irásokat, a mindenféle panaszokat és mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betü se volt.

De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet egyik se tudta volna.

De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. Ime, a tanulásban átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában s az ő tudománya különösen.

Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tüzni és a feleket s tanukat Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy parancsolja. De azonkivül is a kétnejüség nemcsak sulyos, de utálatos bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kell lakolnia. Más becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig kettő is kell? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes vármegye. Lakoljon tehát.

Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se lovon járni. Oly hosszu időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen Veszprémbe. Természetesen azon az uton kell jönni, a melyen Mózes vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át, a mi országunkba.

Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az utnak felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az utirányra nézve sem voltak, mint a főfiskus urnak. Ő ugyanis szegény kéregető török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a Bakonyhoz, ha ugyan az embert utközben a druzok, maroniták, kurdok s oláh czigányok agyon nem ütik. Kitüzte hát a tárgyalás napját egy esztendőre.

Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békülhetnek, meg is halhatnak, pestis is támadhat, háboru is. Ki tudja, mi történik az alatt?

Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is. Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik a napkeleti tudományokban járatosak.

III.

(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. – A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? – Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? – Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)

A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám főfiskus nincs: ma is folyna még a tárgyalás.

Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vajjon a nemes vármegye mi jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába? Vajjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő tisztogassa ki? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem jönnek.

Hát hiszen a főfiskus úr is igy akarta.

A fővádlott Jusszuf.

Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy te magyar ember?

Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri honosnak.

Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.

A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud. Nosza üljön lóra a vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző, előljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet is.

Baj lett ebből.

A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alkonyodás előtt. Miféle ügy lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni? Mi közük ő nekik Egyiptomhoz?

A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri előljáróság olyan irást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a melynél fogva ezentul két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen e fölött határoznak most a vármegye urai.

A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is, még előljáró uraimék asszonyai is.

Micsoda? Két feleség egyszerre?

A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a világon. Olyan égiháboru ütött ki menten előljáró uraimék házánál, hogy csak ugy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.

Szerencsére előljáró uraiméknak kocsira kellett ülni hamarosan, egész éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.

De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak előljáró uraimék után ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két felesége egyszerre?

Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyü lépésekkel ballagott föl a vármegyeházához. Még akkor a régi vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az ágyugolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.

De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek, fazékszedő botok villogtak a levegőben.

– Miféle asszonyszemélyek ezek?

– A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!

– Mit akarnak?

– Be akarják verni a suri előljárók fejét.

– No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon megtehetik.

Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok. Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor szólt hozzájuk.

– Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a főfiskus úr? Itt a vármegye szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit akartok!

Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.

Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.

A suri előljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláirták. Ők, a mostani előljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén fejjel elszéledni Bakony erdejében.

A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután megértették, hogy a mostani előljárók ártatlanok. Nem akarnak ők maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul. De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e? Ez csak akkor lesz bizonyos, ha a nemes vármegye ugy találja. De a nemes vármegye meg nem vizsgálhatja az ügyet addig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem cselekednének, a vármegye bezárja őket a legmélyebb pinczébe.

Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.

Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitünt, hogy a nemes vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a biróságot.

Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:

– Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.

Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.

Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki? Hiába kiált a várnagy háromszor is.

A főfiskus urnak, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.

Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila is.

A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.

Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamar kiderült. Gamila félreállt, ő nem panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.

– Mi a neve?

– Szenóra Ghebáli.

– Hol és mikor született?

– Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt.

A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony. S bizony igazat beszél. Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor született? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudja-e? S bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka?

Menjünk tovább.

– Mi az ön állapota?

– Ezt a kérdést nem értem.

– Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?

– Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.

– Hogy hivják a férjét?

– Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.

Ez a felelet különösen felköltötte a főfiskus ur figyelmét.

– Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?

– Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten megszabaditott tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.

Ugy volt biz az. A mig az első férje Gamilával élte világát s a mióta a nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap mulva.

Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde asszony volt, csak ugy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s örökké pereskedjék, ugy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa, hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet boldogitson, gyereket szüljön s maga is élje világát.

Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!

– Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra az emberre ezentul. Legyen vége minden pörnek.

Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre. Megbocsáthat neki az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s védelmezd magad, a hogy csak tudod.

Előállt a vádlott.

Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza, szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az egyik táblabiró, hogy az ily férfiunak messze napkeleten bizony lehet két felesége is egyszerre. Rá is hunyoritott a dévaj szó miatt a viczispán ur.

– Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?

– Abban éltem.

– Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával?

– Nem éltem.

– Pedig a vád ugy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat?

– Nem érzem.

– Hát mi a mentséged?

– Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből. Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem. Ebből áll a mentségem.

Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám, erre felelj!

De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást. Tudta ő azt, mi van megirva az ó-testámentomban Mózes ötödik könyvében, ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a huszonnegyedik versben meg van irva, hogy Mózes parancsolatját a mi Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk Üdvözitőnk?

De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek, Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha mindjárt Afrikában lakik is.

Menjünk csak sorba. Deritsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?

Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.