Part 9

Még szörnyűbb babona él a nép közt a méhgyümölcs kis ujjáról; mely szerint az anyaméhből kivágott kis gyermek kis ujja, úgy világit éjjel, mint a gyertya annak, aki azt tartja, s más azt nem láthatja.

S ez a babonás hit száz meg száz ártatlan áldozat életébe került már; s a néphit azt tartja, hogy valamenynyi hiresebb haramia ilyen gyertyával világit magának.

A kis gyermeket különben sokféleképen használják a kuruzslók. A kis gyermek sziv; a gyermek nyelvecske több kuruzsló varázsszernek alkatrésze; sőt a halott gyermek ingecskéjének is adnak a kuruzslók babonás erőt; s ez az átkozott babonás hit hány ártatlan gyermek életébe kerül évenkint?!

Csak nem rég történt, hogy Mármarosban egy szegény asszony a Tiszában korsót meritett, s a közelben a kövek alatt alig pár nap előtt elhunyt kis gyermekének hulláját pillantotta meg. A kis hullának hiányzott a nyelve, szive és kis ujja, s egész halotti ingecskéje.

Holtra rémülve szedte össze kis halottja maradványait s a biróhoz futott vele. Az eset az egész várost a legnagyobb lázadásba hozta; s ennek tulajdonitható, hogy már aznap délután befogták a két vadállatot, kik az eltemetett kis halottat ily borzasztó módon megcsonkitották. Egy vén javasasszony, meg a temető csősz egy kézre dolgoztak, s az eltemetett kis gyermeket fölásták, s a nyelvük, szivük, kis ujjacskájok és halotti ruhácskájokból készült, kuruzsló-orvosság árán, híven megosztakodtak.

Borzasztó dolgok ezek; s szinte fájdalmasan esik elhinni, hogy mindezt, de még száz és és százenynyi büntettett is, a legnagyobb hideg vérrel követnek el, egy kis haszonért a lelketlen kuruzsolók. S miután a szegény nép nagyon bizik titokteljes tudományukban, bizon sok módjuk van, az ördögök ezen megátalkodott tanitványainak, a szegény embert, egészségében és vagyonában, két oldalról is megrabolni.

Szokás mondás, hogy akit az ördög egyszer megragad, azt nehezen ereszti el. Méltóbb jusson mondhatjuk ezt a kuruzslókra; mert nincs a szegény embernek egy kis ujja, amely teli ne volna a kuruzslók babonás tanácsával s rosz szokásaival.

Követi is, akinek hályog van ez eszén, derüre borura, a jó tanácsokat; ha sokszor, a veszedelem oda égeti is a körmét.

Haldoklók körüli szokások.

A kuruzsló nem csak a beteget kinozza halálra, hanem még a szegény haldokló mellől se tágit s száz meg száz babonás tanácsot ad a környezetnek, hogy mint kell a haldoklót a halálhoz előkésziteni.

A ki csak egyszer látott egy haldokló szegény embert, elborzadhatott a sok babonás szokástól, amit azzal, hozzátartozói elkövettek.

Hisz az a sok előkészület, az a sok babonás szokás, ami mind a kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert is holtra rémiteni.

Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok; a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“; amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten „adjon neki csöndes kimúlást.“

És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!

Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta, hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek ajtaját kegyesen megnyissa előtte.

Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?

És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után valakit; ezt tartja a babona.

Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.

Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza, ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!

Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén, hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.

Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.

Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban; s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette. S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele egész pokoli patikáját.

Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.

Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző mesterségük.

Egyéb babonás hit és szokások.

Aki pedig azt gondolja, hogy enynyi pogány dolog után végre valahára, végére értünk a babonáknak; az nagyban csalatkozik; mert a babonák országa valóságos feneketlen tenger, melyet utolsó csöppig sohasem lehet kimeriteni.

Bizon alig jutottunk még mélyebbre a szinénél; s ha ez a könyv tiz ekkora volna, mint amilyen, még akkor se érnénk a fenekét.

A fenekét hát nem is kutatjuk, csak tollhegyre veszünk egy pár veszedelmesebb babonás hitet, és rosz szokást; amelynek rendesen fekete a leve; s aki vele él; nem köszöni meg, hogy a levét megitta. Ilyen babonás rosz szokás a:

Harangozás a vihar elé.

Ezen rosz szokásnak pedig az a babonás tévhit az alapja, hogy az emberek a közelgő vihar és jégterhes felhőket, a harangok meghuzása által szétoszolni hiszik; és pedig azon légmozgatás segélyével, melyet a harangok mozgása és a hang erősebb özönlése a felsőbb levegő rétegekben okoz.

A harangozás azonban rendesen ellenkező hatást idéz elő. Az általuk okozott levegőrezgés utat nyit a felhők nehéz jégterhének lehullajtására. De a legnagyobb bajt az által idézi elő, hogy megritkitván a felsőbb levegőt, a villanyterhes felhőkből rendesen leüt az istennyila. És pedig rendesen a toronyba, mint legmagasabb tárgyba; s annál inkább oda, mert a harangmozgás által megritkitott levegő; továbbá a tornyon levő ércz kereszt, és a harangok ércz anyaga a legjobb villanycsalók; s a magukhoz csalt istennyila rendesen a szegény, ártatlan harangozót is leüti lábáról.

Ezt az iskolában már a kis gyerek is tanulja; csak az öregebbek nem akarják a leczkét megtanulni, bár sokszor látták már keserűjét.

Már e rosz szokásnál sokkal derekabb az a jó szokás, a mit a nép egy idő óta nagyon okosan fölkarolt. Ha az ég dörög, kinyitja az ajtót és beteszi az ablakot. Ezzel meggátolja, hogy a szobában léghuzam ne támadjon; más részt pedig a szobában lévő fülledt levegőt is megfrissíti a tárva hagyott ajtó.

Mert a menykő épen úgy szereti a fülledt levegőt, mint a léghuzam által okozott megritkitott levegő réteget.

Viharban a fa alá.

Még egy kipusztithatlan babonás szokása van a szegény embernek; förgeteg, zápor és dörgés idején nagyon szeret a lombos, terebélyes fa alá menekülni.

Persze az eső ellen védve van; hanem ami rosszabb; a menykő ütésnek egészen az egyenes útjába állt.

Hány szerencsétlen ember veszti életét villámütés által évenkint, kik zivatarban fa alá menekültek; mert a terhes felhőből rendesen a legmagasabb tárgyba üt a villám; s ehhez még a fa, sok nedvet fölfogó levelei; de annak szerves élete, és kipárolgása is, mintegy húzzák magukhoz a villanyosságot.

Ha pedig az istennyila a fába üt; rendesen az érzi meg, aki a fa alatt guggol.

Pedig épen a magyar embernek van egy jó példabeszéde: „A csalányba nem üt a menykő!“

Ezzel ugyan a magyar ember más fogalmat fejez ki; de néha nem ártana a bölcs mondásokat bötü szerint is venni. Ezt a mondást pedig annál inkább, mert nagy haszna volna.

A pásztor ember is jó útmutató. Az, mikor látja a zivatart közeledni, kiforditott gubájában végig hever a földön s úgy meglapul, hogy még a katangkoró is fölül ér a fején. Csattoghat is mellette a villám jobbra balra; az már épen a legutolsó ménkő volna, amelyik érdemesnek tartaná olyan kis gombolyagra tévedni; mig magasabb tárgyat talál.

Bár a hasznáért, okulna népünk a jó példán!

Babona az álomról.

A bibliabeli zsidó fiú, József óta, aki Putifár álombeli kövér teheneiből, az egyptombeli bő termést kiokoskodta; nagyon sok népbolondító él abból, hogy a szegény ember álmát egy kis tarisznyára valóért fejtegeti.

És különös, hogy az ujkori álomfejtők nem a József, hanem a Putifár nemzetségéből valók; a vándor czigányok.

Bizon pedig nem jelent az álomkép semmit a világon; s az, hogy ki, mifélét álmodik rendesen attól függ, hogy milyen gondolatokkal, nyugodtan-e; vagy zaklatott lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét?!

Az álomról azt szokás mondani, hogy az a halál képe. Mert az alvó ember csakugyan nem különbözik a halottól másban, csakhogy még lélekzik.

A test ki van merülve, meg van halva; csak a mindig tevékeny lélek van ébren; és mig a pihenésre szoruló test nyugszik, addig a lélek az álom mesés birodalmában hurczolja meg az ember képzelődését.

Az álom tehát a lélek működése, melyre a nyugvó test izgatottsága s a vérkeringés mérséklete van egyedüli behatással.

Van olyan ember, aki semmit nem álmodik vagy ha álmodik, a látott álomképek oly közönségesek, hogy azok ébredéskor teljesen elmosódnak képzeletéből.

A nyugodt lelkiismeretű, csendes vérmérsékletű, boldog ember rendesen kellemes álmot lát; mig az izgatott, fölhevült vérű ember álma a borzasztóságok egész lánczolata.

Miután pedig a vér rendetlen keringésének a lelki nyugtalanságon kivül egyik leghatalmasabb okozója a gyomor működése; innét van, hogy az, aki gyomrát megterhelte, vagy közvetlen evés után, tehát legalább az emésztés kezdete előtt mindjárt az ágyba bujik, rendesen borzasztókat álmodik.

De nagy behatással van az álomképekre az is, hogy az emberi elme mivel foglalatoskodik. Kinek nincs oka valamin az eszét törnie, az rendesen csöndes, kellemes álomba merül; de ha valaki napok óta, nyugtalanul egy valami gondolaton, vagy bajon töri a fejét; különösen ha lefekvéskor is azon gondolattal vagy bajjal gyötri magát; a kifárasztott test, az álom zsibbadtságába merül és a folytonos fejtörés és öngyötrő gondolkozás átjátszik az álomképekbe; s az észrevétlenül álomba merült ember, álmában rendesen azon képeket látja, amivel egész nap foglalkozott; amiről oly sokat gondolkozott.

Látszik innét, hogy az álomra mindig legtöbb behatása van az ember egész napi életmódjának, gondolkozásának s vérmérsékletének, s nyugodtabb vagy hevesebb vérlüktetésének; s amint az ember vérkeringése nagyobb vagy kisebb nyomást gyakorol az agyvelőre; aszerint álma is izgatottabb vagy csendesebb.

S csak a balgák keresnek valami jelentőséget az álomban; s fájdalom, tagadhatatlan, hogy a nép közt sok az oly balga, ki bármit álmodjék is; – reggel már annak jelentőségét keresi; s minél furcsább álma volt, annál lázasabban iparkodik annak magyarázatát találni.

S a népnek ezt a balgaságát zsákmányolja ki az, aki az álmoskönyvet kigondolta; mert bizonynyal több pénzt lát érte, mint látna a legjobb tudományos, vagy imádságos könyvért. Ezt használja föl az az ezer és ezer czigány asszony, kártyavető és jövendőmondó is; akik könynyen élnek az álmodozó nép kenyerén és a kihúzós almáriom tartalmán.

De ez mind hagyján volna, ha az álom a népnek csak egy karaj kenyerébe s egy pár garasába kerülne; de nagyon is gyakran ló, tinó, fejős tehén is utána sir a furcsa álomnak.

Leggyakrabban a lutri árán. Mert a nép minden álomból valami nyerő számokat akar kiokoskodni. A kis lutris alig győzi irni a sok nyerő számot, s bár a szegény ember jól tudhatná, hogy tizezer ember közül mind más-más álmodott számmal akar nyerni s jól tudja, hogy anynyi ezer számsor közül alig-alig üt be egynek-másnak egy-egy szem numerus; mégis az álom folytán némelyik ember anynyira bolondja lesz a kis lutrinak; hogy azon a kis ajtón, egypár esztendő alatt lovát, ökrét, tehenét, házát, földjét, utolsó falat kenyerét mind behordogatja.

Két esztendő előtt egy jó módu iparost vágtak le a kötélről; s az asztalára az volt irva krétával: „Egész vagyonom a lutriba vándorolt; egyebem se maradt, mint a jármos ökröm kötele; a dologtól elszoktam; élni nem birok; nincs egyéb hátra, minthogy magamat kössem az árván maradt kötélre.“

A szobájában volt egy tetejetlen láda, az szinig tele volt – reskontóval.

Akit nem foszt ki a lutri, azt bizonyosan megkoppasztják a czigányasszonyok; akiknek mindennapi kenyerük az álomfejtés, és az álom után való kártyavetés, – s közben-közben egy-egy kézügybe eső ezüst gomb, selyem kendő, vagy egyéb értékes ruhadarab és termetesebb banknóta elemelése.

Azt hiszem, nem is kell sokat beszélnem a czigányasszonyokról; hiszen sógorasszony, komámasszony meg nénémasszony, úgyis nagyon ismeri már a csóka természetét.

Azért mégis van olyan balga, hogy lépre megy neki. Hogy ne is! mikor senki a világon nem tudja úgy fejteni az álmot, mint az ilyen vasorrú bába. Senki olyan érzékenyen meg nem tudja ríkatni a szegény özvegyasszonyt, aki az uráról valami szomorúat álmodott. Senki olyan módosan ki nem birja magyarázni az édes szülő álmából, katona fiának szerencséjét, mint a czigányasszony. Senki olyan szépen meg nem tudja jővendölni a kakassal álmodó nagy leánynak, – hogy kérő áll a házhoz; mint a jószivű czigányasszony; aki élőktől, holtaktól izenetet hoz; aki élőknek; holtaknak izenetet visz.

De nem is tudja ám aztán senki oly gyöngyen kiokoskodni az özvegyasszony ládájából a nagy bankót, az édes szüle kebeléből a fiának tartogatott karácsonyi dióra valót; s a nagy leánynak a két szeme világát; mint a czigányasszony.

Egy szép mesét mondok; csak az a baja van, hogy ez a mese – megtörtént dolog.

Egy özvegyasszonynyal történt, akinek megholt ura, bár már három év óta nyugodott a sirban, mégis minden éjjel meglátogatta szegény özvegyét – álmában.

A szegény özvegyasszony egész lesoványkodott már búbánatában; mert akár milyen vigan telt el a napja; éjjel mégis mindig az urával álmodott. Meg nem foghatta mi baja az urának; s természetesen nem a maga fölhevült állapotának tudta be az álmot.

Fűhöz fához kapott a jó tanácsért, hogy mittevő legyen. Valamenynyi kántorbőjt, nagybőjt és különös bőjti nap volt a kalendáriomban mind végig bőjtölte; a hány bucsúhely volt nagy határon, mind végig járta; minden pénteken misét mondatott a legvénebb barátokkal; de nem használt az álom ellen semmi.

Este már reszketve ment az ágyba; s ha akart volna, se tudott másról gondolkozni, csak elhunyt férjéről.

Egy nap valami istentől elrugaszkodott czigánycsalád vert sátrat a falu alatt; s a sátor apraja nagyja csakhamar úgy elöntötte a falut, mint az árviz; nem volt egy pitvarajtó, amely mögé legalább egy czigányasszony szeme be ne kukkantott volna.

A mi özvegyünkhöz épen a vajda öreganyja jutott; akit tán még igazabb nevén neveznénk, ha azt mondanám, az öreg ördögök öreganyja. Csakhamar szóra vette ez az asszonyt s már egy pillanat mulva ki volt mutatva a kártyán, hogy mi lelte a gazdát a másvilágon?! A kártya azonban csalhat! azért a vén sibilla inkább azt tanácsolta, hogy jobb lesz neki magával a holttal beszélni; s holnapra meg is hozza az izenetet.

Meg is hozta másnap korán reggel. Elmondta, hogy a gazda, életében egy koldús gyereket kergetett el az ajtóból, azért nem nyughatik.

A kártya aztán megmondta a többit, hogy mi ennek az orvossága? Az özvegynek hét szakajtó lisztből, hét kenyeret kell sütnie s azokra hét-hét keresztet vetnie.

Azután hét oldal szalonna közepéből hét-hét fontot kikerekiteni, s ezt a czigányasszony oda fogja adni visszakézből a legelső hét, utonjáró koldúsnak.

Az első próba szóról szóra teljesittetett.

Másnap megjött a második izenet a másvilágról.

A gazda azért nem nyughatik, mert a felesége nem az ezüst gombos, ünneplő lajbijában temettette el.

A szegény asszony készséggel oda adta az ezüst pitykés lajbit, hogy az a czigányasszony adja rá a megidézett halottra.

Harmadnap hozta a czigányasszony a harmadik másvilági izenetet; ez volt a legfontosabb.

A szegény gazda, életében egy ismeretlen disznókereskedőtől hamis kártyán, háromszáz forintot elnyert. Az nyomja a lelkét; azért nem nyughatik.

Erre is kivetette a sibilla a kártyán, hogy naphunytával a háromszáz forintot tegye az asszony visszakézből egy ökörnyomba; aztán hagyja ott a helyet s vissza se nézzen. Másnap reggel aztán szolgáltasson egy misét s mise alatt ajánlja föl a háromszáz forintot a megholtnak lelki nyugalmáért; s mikorra azt valami szegény utonjáró fölveszi, akkorra meg lesz engesztelve a lélek.

A harmadik, legkeserűbb próba is betelt. A pénzt szerencsésen megtalálta valaki, – a misét is megszolgáltatta az asszony; a czigányok is szőrük szálán eltüntek a vidékről; de a gazda még aztán is hazajárt az özvegyasszonyhoz – álmában.

S hogy ez a czigányfogás fülébe jött a szolgabirónak; még maga az özvegy kérte őt, hogy hagyjon békét a czigányasszonynak; mert attól fél, hogy aztán az ura még nappal is megjelenik neki.

Mert csak igaz az, hogy akit az isten babonával ver meg; az van csak igazában megverve. S még ma is alig akad olyan ember, aki az álmot úgy venné, ahogy van; s benne valami titkos jelentést ne keresne. Pedig van elég kárvallott ember, akinek a kárán okulni lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nevezetesebb babonáról kell még megemlékeznem, melyek ép úgy mint az álomjelentések babonája, szintén a lélek titkos működésére vannak alapitva. E két babona nem a nép büne; ezek a művelt úri osztály babonái, melyek hóbortos időtöltésül; de sokszor a jóhiszemü bárgyúk rászedésére, szemfényvesztőül is használtatnak. Egyik az asztaltánczoltatás, másik a szellemidézés babonája.

Az asztaltánczoltatás.

Ez a hóbortos babona Amerikában termett s nálunk abban az időben, mikor az embereknek okos dologgal nem igen volt szabad foglalkoznia, az 1848-iki szabadságharcz leverése után, közvetlenül az ötvenes esztendőkben nagy divatban volt.

Sok kabátos úr járta vele a bolondját.

Egy kis asztalt kitettek a szoba közepére; s azt egy kis társaság ülte körül. A körül ülők kezeiket fölfektették az asztal lapjára s úgy tartották csendesen s várták mig az asztal lassan megmozdul, s a lábára erősitett ironnal az alá tett papirosra krixkraxokat rajzolt.

Akik hittek a dologban, úgy magyarázták meg az asztal mozgását, hogy az a ráfektetett kézen keresztül, egymással közlekedő állati delejesség rezgése okozza.

Az asztal lába által húzott macskakörmökből pedig titkos dolgokat okoskodtak ki; olyan formán, mint a férjhez menő leány a karácsonyi ólomöntésből; hogy a mihez az idomtalan tömeg hasonlit, – a szerint jelent is valamit.

Valójában pedig az volt a dolog nyitja: hogy a társaságban mindig akadt egy olyan, aki a többi rovására akart nevetni; s ha a könynyű asztalkát csak egy kicsit nyomta is meg titokban, annak lába hamar megcsuszamlott s rajzolta az ákombákomot a papirosra.

Sok ideig tartott ez a hóbortoskodás; mig a becsületes munka szabaddá lett, s aztán elaludt az egész, mintha soha se lett volna.

A szellemidézés.

Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.

Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.

Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.

Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos az ökörbőrt.

Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják, de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja; hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.

Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a lélek; amit persze senki se hall.

Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve, elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall lelki füleivel.

És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.

És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a – paripájára.

Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok, asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.

S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt, vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.

És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a nyomorúságot.

Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.

Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.

Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.