Part 11

– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. – Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni, midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki, fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna, szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt össszerogyott.

Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a lélekzetet.

– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.

– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, – szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.

– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.

– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.

– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a _Hármas törvénykönyv_ben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.

– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre. Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.

– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István bácsi.

– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.

– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott, nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a várat és uradalmat.

– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura – mondá a daliás jellemü István bácsi.

– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés – jegyzé meg Dániel úr.

– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!

– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté Dániel.

– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg bűnrészesnek tartassék.

– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta, hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit. Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá. Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott, távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul. Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más, csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.

– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar birája – szólt Dani bácsi.

– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró még nem az igazságszolgáltatás.

– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag, s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni, s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra képes leend.

Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.

– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.

– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve, alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom. Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre, árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg, kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a kandalló előtt ültünk.

– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.

– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett. Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem, akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend. Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.

– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.

Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül, mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. Egyedül ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt minden későbbi szerencsétlenségem.

– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran megtörténik? – tudakolá István úr.

– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem, hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót, hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta, hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt, midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. – Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok, felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a kandallónak elébe ültem. Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam, zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám: utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy midőn órája üt, visszatérjen.

– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák, segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.

– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.

– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. – Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész várt és kertjét fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele, hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák, hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is. Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni! Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék… Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa, kigúnyolta. Én midőn szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt. Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta, elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést és lenézést oltottam szívébe.

– Ez iszonyú túlzás volt nénémasszony! – szólt Dániel.

– S merem állítani roppant bűn – toldá hozzá István.

– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek, kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. De Isten bizonyságom! hogy undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt; midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte. Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé, s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg nem verhették, kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki, alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék, midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz, sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel, foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal, hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.

– Arra, nénémasszony, ércz szív kellett volna – mond Dániel.

– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá meg öcscse szavait Pista bácsi.

– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.

– S mit? Ő csakugyan gyűlölte Elemért? – kérdé István úr.

– Gyűlölte, midőn először látta, s minden találkozással sokat sülyedt vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét melléig.

– Már pedig ez nagy baj, nagy kellemetlenség.

– Több mint kellemetlenség, öcsém! valódi veszély.

– Az igaz, bátyám, ők egybekoczczanhatnak.

– De öcsém! még kardot is vonhatnak egymásra.

– Talán csak Elemérnek lesz esze.

– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.