Part 3

Hunyadi Lászlójá-nak nyitányát mindenki ismeri. Talán ép annyira benn van a köztudatban, mint a Cavalleria rusticana intermezzója. És valóban ez a nyitány invenciózus, eredeti zene. Kitünően illusztrálja Erkel egész egyéniségét, komponálási módját, zenei gondolkodását. Tagadhatatlan, hogy történelmi levegő van benne. Erkel olyanféleképp érezte a mi multunkat, mint Katona József. Valami szent borzalommal tekintett vissza az ősökre, akiknek harcai és irigykedései, cselei és szerelmei gigászi méretekben jelentek meg előtte. Meglátásából azonban hiányzik az a nyers, félelmes és grandiózus zamat, amelyet Wagner talált meg először, amikor a német mithológia mesevilágát illusztrálta. Erkel történelme parádés, cifra, aranytól ragyogó, de a szenvedély kontrasztjai a régi olasz operastilus apró dalformáiban, – amelyeket használ – lecsiszolódnak, lehülnek.

II.

Emlékezzünk csak, milyen nagyszerü és nyomasztó a Hunyadi László-ouverture kezdete. Minden benne rejlik ezekben a frázisokban. A kürt panaszos hangja, az ismert rövid, érdekes és tragikus motivummal. Utána a vonósok sejtelmes, csendes piciccatói, amelyek mintegy felelnek a kérdésre és tudtunkra adják, hogy gyász, halál és vérpad lesz a »cselszövény« vége és semmi jó. A mai tüzünkkel és a mai fantáziánkkal azt kivánnók, hogy ebből az egyetlen gondolatból fejlesszen ki a zeneszerző egy hosszu drámai előjátékot és mindazt, ami ezek után következik, hagyja el. Erkel azonban nem mert merni, bár volt fantáziája, tehát: joga is a meréshez. Kikeritette szépen hát az ouverturet szinesen, melléktémával, zárótémával, közben elhelyezte a »meghalt a cselszövő« kezdetü dalt ékesen hangszerelve, hogy a sok sötét, komor melódia közé a változatosság okáért egy világos, örömteli hangulatot iktasson. Maga az ouverture, mondom, igy is szép. Sok nagy és szilárd hangcsoport, biztos kézzel felrakva, hangzásban kitünő és erőteljes. (Az akkori hangszerelési tudomány szerint: nagyon szines és ötletes volt ez az instrumentáció.) A zene intellectueljei azonban az orrukat fintorgatják erre a muzsikára. Van valami igazság abban az állitásban, amit egy ur hangoztatott, hogy katonakarmesterek és zenekari őrmesterek hangszerelnek igy. Igen, de ennek nem Erkel az oka, mert hiszen azt meg nem tilthatta, hogy utánozzák müfogásait.

Erkel a szinpad számára dolgozott. Nem volt tulságosan skrupulózus, de rendkivüli potenciájával mindenkor imponál. Volt ötlete, amennyi csak kellett és ha nem is voltak mind tul előkelőek, a kivitelben éreznünk kell az alkotó szemének szuverén tisztánlátását. Tudta mindig, hogy mit csinál és hogy mit akar csinálni.

A negyvenes évek művészi viszonyaihoz képest, munkái európai szinvonalon állottak. Ott állanak ma is. De mig nagyapáink Erkelben a magyar zene Messiását üdvözölték, addig mi bátran bevallhatjuk, hogy nem volt az. Magyar motivumokat, magyar melódia-instrukciókat és ritmus-mintákat használt, de az észjárásban, a zenei szerkesztésben nem tudta hangsulyozni a magyarságot. Épp azért, mert hangsulyozni akarta. Operái visszatükrözik a negyvenes évek Budapestjét és Magyarországját, amikor az emberek magyar ruhában jártak és beszédjük hemzsegett a germanizmusoktól és a német szóktól.

A mi nagy sikságaink hangulatait, visszhangos óriási vonalait a »Bánk bán« tiszaparti jelenetében nem érzem.

III.

A Wagnerek és Berliozok universal-zseniálitása hiányzott belőle, de mint karmester – igy állitják – a legnagyobbak közé tartozott. Annak kellett lennie, mert dirigensiskolában sohase tanult, tulnyomóan autodidakta volt és mégis elsőrangut produkált.

A gyerekkor és kamaszkor esztendői után, – mely idő alatt mint zongoramüvész keltett nagy feltünést szerte az országban a müpártoló társaságokban, – hamarosan rátalált az igazi terrénumára, a karmesteri dobogóra. A kolozsvári filharmóniai társaság választotta meg karnagyának. Itt tanulta meg praktikusan a hangszerelés titkait és ezer apró csinját-binját. Brassay Sámuel, a nagy polihisztor volt az egyetlen müértő kritikusa és utmutatója.

1837-ben – kétévi karmesterkedés után a pesti német szinháznál – került a Nemzeti Szinházhoz, későbbi nagy munkálkodásának szinhelyére. Itt lett azé az Erkellé, aminek ismerjük. A közönség érdeklődése, szeretete vitte, inspirálta. Egymásután irta meg librettistájával, Egressy Bénivel a »Báthory Erzsébet«-et, a »Hunyadi László«-t és a »Bánk bán«-t, amelyeknek előadása nemzeti esemény számba ment.

Amint mult az idő, változott a divat, uralkodott Verdi vagy később Wagner, Erkel muzsikáján is változásokat látunk. Tanult tőlük. Mint igazi szinpadi ember: a közönség kedvét kereste és a technikában nem akart lemaradni. De azért az egyéniségét nem vesztette el. Fáradhatlan és jóhiszemü experimentálásaiban mindig ugyanazt a zenei gondolkodást, ugyanazt az invenciót, ugyanazt az erőt találjuk.

Mascagni egyik szabad előadásában Erkel Ferencet a XIX. század legnagyobb operairójának nevezte. Az olasz mester enthuziasztikus nyilatkozata általában nem fogadható el, de jelzi, hogy Erkel az első külföldképes zeneszerzőnk volt. Bár a magyar faj lelkét őszintén és teljességben korántsem tudta belevinni az operáiba, maguknak a motivumoknak exotikus szépségeivel – amik az ő feldolgozásában jól érvényesültek – fel tudja kelteni az érdeklődést. Az invenció bőségével és a drámai hatások jól-rendezettségével tudta elragadni ez a zene Mascagnit.

IV.

Azt beszélik, hogy öregebb korában, – amikor nagyon is el volt foglalva az Opera igazgatásával és sok más tisztségével, – gyárszerüleg dolgozott. Nevezetesen, hogy a fiaival, Gyulával, Elekkel és Sándorral, – akik mind a hárman tehetséges karmesterek és zeneszerzők voltak, – komponáltatott és hangszereltetett egész jeleneteket, sőt felvonásokat későbbi operáiban, a »Saroltá«-ban, »Dózsa György«-ben, »Brankovics«-ban. Persze, bizonyitani ezt a szóbeszédet nem igen lehet, de állitják hogy annak idején széltében tárgyalták és Erkelék nem cáfoltak. Fölösleges bizonyitgatni, hogy ha igy is volt, nem tekinthető müvészi lelkiismeretlenségnek. Az Erkel-operák t. i. már ab ovo nem követelik meg maguknak a klasszikus müremekeket megillető kivételes tiszteletet. Erős szinpadi érzékkel megcsinált alkotások és mindegyikben ott érezni a szerző hazafias és tiszteletreméltó vágyát, hogy »a nemzet« szegény zeneirodalmát »gazdagitsa.« Ebből a szempontból közömbös kérdés, hogy ki irja meg a duettet vagy a finálét: Elek-e, Gyula-e Sándor-e? A lényeg az, hogy az elkészült és az atya által átvizsgált (és jónak talált) opusz a nemzeti kultura oltárára helyeztessék. Bele kell magunkat kissé élni ebbe a gondolkodásba s akkor Erkelt a maga igazi nagyságában fogjuk látni. Hatalmas munkaerejü ember létére nem adhatta reá magát a poeta impeccabilis nehéz és időtrabló szerepére. Neki sok ember munkáját kellett végezni. Dirigálta a filharmonikusokat, az Operát, a daláregyesületeket, igazgatott és tanitott a Zeneakadémián stb.

Az Erkel-dinasztia félszázadig uralkodott nálunk. Voltak, akik gyülölettel emlegették. Bizonyos, hogy egy tulságosan tevékeny ember – éppen azért, mert mindenütt munkát és beleszólást kap – árthat is a kulturának. Erkelék azonban nem ártottak. Az apa nagyszabásu kvalitásai megvoltak a fiukban is, a mint erről például Erkel Sándor »Csobánc« cimü ouverture-je és az Opera történetében elfoglalt dirigensi szereplése tanuskodnak.

Erkel Ferenc zenéje nem hat reánk klasszikusok frisseségével és örök-ifjuságával, de érdekes, egészséges, nemes muzsika. Azt hiszem, ezt az itéletet a következő százesztendő sem fogja megváltoztatni.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |Természtes |Természetes

27 |(épitenie |épitenie

30 |lagnagyobbak |legnagyobbak

32 |érezte ami |érezte a mi

34 |Ami nagy |A mi nagy]