Part 2

Már rég hosszu nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla Anekdóta-gyüjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam először Haydnnek egy arcképét, amelyről nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus hasonlit Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való ember, – hiszen száz évvel előttem élt – de pompás és nagyszerü arc. Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ivelt szemöldök és kicsiny, nőies, affektáltan mosolygó száj, – bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap mulva megértettem a művészetét is.

A városban valami jótékonycélu hangversenyt csináltak és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny, szétzüllött templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh – és betanitotta Haydn egyik szimfóniáját.

A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedüsök buzgón gyantáztak, a nagybőgős gőgösen hangolt, – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet – az oboás buzgón, erőszakosan fujta az »á«-t, mintha azt mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.

És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázenditett az első akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerünek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerüségük egy elfinomult, a hangok világába végkép elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerü dallamok egyhangu domináns és tonica-harmóniái nem valami sablónt jelentenek, hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.

Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam őt és szerettem a melódiáit ép ugy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a bársonyruháját.

Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Mig erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!

Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiu személyes ismeretsége, mint pl. Haydné, nem adatik ingyen.

SCHUMANN

I.

Vagy száz esztendő előtt született Schumann Róbert. Apró pólyás-baba volt bizonyára, mint a többi. És boldog mindennek az elején, de már nagyszerü álmok csiráival a fejében és távol, jó távol mindentől, ami rettenetes. Jó távol a Rajna hidjától… Azóta azon is, mindenen tulkerült és már ötvennégy esztendeje pihen. De itthagyott egynémely hangjegyeket és belenyult az életünkbe, a sorsunkba. Valamennyiünkébe, akik megismertük, akik utána élünk.

Pedig teljesen talán senkise ismeri Schumannt.

A karmesterek se, a zenebolondok se, az irodalmárok se! Nagyon sokat alkotott. Mindannyian hajlandók vagyunk inkább ama néhány munkája alapján itélni meg őt, amelyek külön-külön a legmélyebb benyomást tették reá. Egy énekesnővel beszéltem egyszer Schumannról. Imádta a »Manfréd«-et, a »Rózsa zarándokutjá«-t, a »Paradicsom és a péri«-t, de nem ismerte a hegedüzongora-szinutákat, a quintettet, a a »Waldscenen«-t, amelyekért lelkesedtem. Mindaketten rajongtunk Schumannért és istenitettük, a saját külön-külön okaink alapján.

II.

Schumann munkái közül a c-dur zongora-fantáziáját szeretem legjobban. A tavasznak, az ifjuságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenció-lavina, konstrukció-tökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a Fantázia képviseli leginkább Schumannt.

Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet – a pusztulás komor sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelyeknek »Winterszeit« a közös cime. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sirdombokat födi, arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság, a maga különleges egyszerüségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy zseni filozófiája az elmulásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.

Ezekben a kompoziciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze – épen ezért – ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő művészetének természetét.

Sajátságos ember volt, álmodó és energikus, szelid és vad, kedélyes és szellemes tudott lenni egyben. Stilusa őszinte és rokonszenves. A német eszesség, számitás, tehnikai spekuláció eredménye ez a stilus az egyszerüségeiben és bonyolultságaiban egyaránt. Szédületesen öntudatos minden pontján, annyira, hogy néhol szinte fárasztó. Schumann kamarastilusa, hangszerelése, zenekari kifejezésmódja, zongorájának hangszinei, dalformái mind eredetiek, senkiével össze nem téveszthetők, a zseni bélyegét viselik magukon. A zongoraszonátáinak vastag, dus hangzása, mintha nem volna rokonszenves. Ez az a pont, ahol Schumann kissé idegen. Ez a modor – mert az – bátoritotta föl Brahmsot arra a gazdaságosság nélküli, tudományos izü, zongorastilusra, amelyet például a zongoraversenyeiben találunk.

Schumann sokat és könnyen irt, érthető, hogy örömét találta az irásban, a konstruálásban. Ebből magyarázható, a néha tulkonzekvens, éles ritmikája, amely sokszor inkább csak értelmileg szép. Melódikájának melegsége, egyéni zamatja, illatossága és füszeressége azonban mindenkor megveszteget. Az a-moll zongora-hegedü szonáta első témája milyen rendkivül széles nagy iv! Milyen mozgalmas, merész, szenvedélyes és egész!

III.

Schumann tudott merni és a fantáziája nem ismert határokat.

Érezte a jövő harmóniáit és a hangkeverésben kereste, mint ahogy keresni is kell, az ujságot. De szelid és elégedettségre hajlamos kedélye megóvta a kisérletezés gyötrelmeitől. Van néhány akkordja, amelyben évtizedekkel megelőzte a korának harmonizálási észjárását.

Gyönyörü a Heine versére irt dala: »Ich hab im Traum geweinet«. Természeti csodaszámba megy a kongenialitásnak az a tökéletessége, amely ebben a dalban megnyilatkozik. Elragad, megörvendeztet és elképpeszt ez a rátalálás, ez a kisérteties erő. Carwer száz méterről lelőtt egy szunyogot, Schumann a végtelenből elfogja és hangokba kényszeriti a legfinomabb, leggyengédebb, legmegfoghatlanabb érzéseket és hangulatokat.

Ő meglesi az erdőben késő nyári alkonyatokon a rigót, amikor a madár bánattól reszketve dalol az öszről, megjósolja az eljövendő őszt. (Vogel als Prophet. Waldscenen.) Fölkeresi a bozótokon tul a kövek közt a mohos félhomályban az elátkozott helyet. (Verrufene Stelle. Waldscenen.) Vadvirágok tenyésznek itt. Sápadt valamennyi, mint a halál. Csak egy virit pompázó vörös szinekben. Csak egyetlen egy. Ez a virág embervérből táplálkozik, egy embernek a véréből, akit ott megöltek. Szilveszter éjszakáján ő egymagában bolyong valami kicsi német város utcáin és a szélben hallgatja a mult távoli édes dalait és a jövő félelmes muzsikáját. (Silvesterlied.)

Idegen országokról és emberekről mond mesét a gyerekeknek és az elalvó pólyásbabát hosszan elnézegeti, mialatt a szivében, mint a forró viz, muzsikál a szeretet. (Kind in einschlummern.)

Schumann nagyon szerette a gyermekeket, humorista volt, jó ember volt, drága arany kedély.

IV.

Boldogság, szerencse, igazi barátok és méltó asszony jutott neki részül.

A magány kegyetlen fensége, amit Beethoven munkáiban találunk, hiányzik a müvészetéből. Nem volt teljesen egyedül soha. Egész férfi volt és a szerelem nem jelentett számára gyötrelmeket, mint Chopinnak. Nem foglalta le az életet, nem volt neki főprobléma, mert nem kellett keresnie. Talált nőt, aki teljesen megértette, akit nem lehetett megunni s aki nem unta meg őt. Innen ered kedélyének rendkivüli egyensulyozottsága, müvészetének egyenletes biztos, jó tónusa. Nem kinozták nagy disszonanciák és életének talán egyetlen disszonanciája az a konfliktus volt, amelybe az őrület kergette. Ezt is tiszta zengő, gyönyörü harmoniával oldotta meg: az öngyilkossággal.

A többi – az endenichi tébolydában – már nem volt élet, nem volt muzsika. Az utolsó hősi nagyszerü fortisszimo-akkord – g-moll-akkord – ez az ugrás volt, ez a repülés a Rajna hidjáról.

WAGNER

A német muzsika fénykorát három nagy oszlopember jelzi. Az elsőnek Bach, a másodiknak Beethoven, a harmadiknak Wagner a neve. Azt a kétszáz esztendőt, melynek távolságát életük időtartama jelöli, az ő alkotásaik a német muzsika fénykorává avatják. A modern zenei törekvéseknek minden rugója és szála Wagner Richard személyéhez vezet. Ő volt az, aki hirdette, hogy a muzsikának és poézisnek a zenedráma formájában egy uj művészetté kell testvériesülni. Wagner nagy művészegyéniségének kifejtésére, megnyilatkozására legalkalmasabb forma valóban a zenedráma volt.

Ha ezt elismerjük, akkor megengedhetjük, hogy ez a kifejezésmód tisztán zeneileg nem is fejlődésképes és elismerhetjük, hogy az ő különc egyénisége azzal, hogy hadseregekre menő utánzókat termelt: talán még ártott is a zeneművészetnek. Ezek a vádak fölhangzottak Wagner ellen, sőt kezdenek már a köztudatba is átmenni, de Wagner igazi nagyságát nem döntik meg, mert csak tárgyilagos értékeléséhez vezetnek. A »jövő zenéje« pedig – amint müvészetét ő maga nevezte – kiállja ezt a mérlegelést. A jövő zenéje azóta a jelené lett; az egész kulturvilág beszél róla, hallgatja, akarja és szereti.

A XIX. század négy utolsó és a XX. századnak első évtizedét egyetemesen jellemzi a művészeti itélkezésnek egy sajátszerü szempontja, melyet az »individualizmus« jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a müvésztől nemcsak azt kivánjuk, hogy eredeti szellemü, érdekes lelki világu ember legyen, hanem ehhez képest eredeti és érdekes müvészi kifejezésmódokat is keressen magának. Az irókban szeretjük és megbámuljuk az egyéni stilust, a festőben a szinnel és vonalakkal való előadás sajátos természetét, amely éppen a festőre magára jellemző, stb. A zeneszerzőnél az eredeti kifejezésmódoknak még sokkalta több utja-módja, eszköze van, mint bármilyen más müvésznek. Az egyéni (individuális) kifejezésmódnak elragadó példáit látjuk és halljuk Wagner zenedrámáiban.

Wagner egyik első példánya annak a modern müvésznek, aki komolyan foglalkozik a müvészet esztetikai kérdéseivel. Kiszámitja előre azokat a folyamatokat, amelyeket a müvészetének a hallgatók lelkeiben kelteni kell. Szóval, öntudatos a végletekig.

Végignéz a francia, német és olasz operákon és alig talál egyet is, amelyben egy drámai formákat épitő zenei elme nyilatkoznék meg. Az opera tudniillik Wagnerig kevert, fejletlen müfaj volt. Egymás mellé rakott áriákból, együttes karénekekből és ugynevezett recitativokból állott. A recitativo részleteknél a szinészek énekhangon beszélgetnek, a zenekar pedig sablonos akkordokkal kiséri a párbeszédet. Az egész csak arra szolgál, hogy a párbeszéd valamennyire előre vigye a cselekményt s azután a szövegirót ismét egy hosszu, unalmas, értelmetlen, de a zeneszerző számára igen alkalmas dalszerü részletnek a megirásához segitse. Világos, hogy a recitativo az valóban drámai valami, de nem muzsika. Ezek a közbeszurt dalok pedig tényleg zenét képviselnek, de a drámaiság teljesen hiányzik belőlük. Az egész operában vagy csak egy-egy fölvonásban is persze semmilyen szerkezeti vagy értelmi egységet találni nem lehet. Wagner most igy gondolkozott: Lehet, hogy mindez jó muzsika, de bizonyosan rossz dráma és ha ez a muzsika szerves összefüggésben nincs a drámával, akkor minek a dráma? És megtalálta a kérdésnek a megoldását. A táncmuzsikának a formái megfelelnek a tánc formáinak – mondta Wagner; a zenedráma irójának olyan zenei formát kell kitalálni, amely megfelel az adott drámai cselekménynek.

És azután Wagner csinált ilyen zenei formákat. Az ő fölvonásai többé nem dalocskákból és recitativokból vannak összerakva, hanem egy egészben szőtt zenei szövetet alkotnak. A dráma fordulópontjain a vezérmotivumok jelennek meg a zenekarban vagy az énekben, amelyek megfelelnek a cselekmény főmotivumainak. Igy változtatta át Wagner az operát, ezt a korcsmüfajt, ezt az öszvért nemes, jóvérü, formás és szaporodásra (továbbfejlődésre) képes paripává. Nála a zenekar nem egy monstruózus gitár többé, mint az olasz operairóknál, amely az énekes dallamát sablonosan kiséri, hanem egy uj, nagyszabásu hangszer, amelyben az énekesek csak annyira fontosak, mint pl. a hegedük vagy a trombiták. Ugy szokták ezt másképpen mondani, hogy a zenekar szimfónikusan aláfesti a drámát; de nem igaz, nem festi alá, hanem résztvesz benne. Wagner száztagu hatalmas zenekara elénk varázsolja az erdő zengését, a lombok susogását, a tüz pattogását, a nagy emberi érzéseket hatalmas, magukkal ragadó mivoltukban.

Wagner maga irta a zenedrámáinak a szövegét is. Leginkább a népmondából, a német őstörténetből meriti a tárgyait. Főmunkái: Lohengrin, Tannhäuser, Tristan és Isolde. A nürnbergi mesterdalnokok, Rajna kincse, A walkür, Sziegfrid, Istenek alkonya. Az utóbbi négy dráma önálló sorozatot képez, egymást kiegésziti és a Niebelungok gyürüje cimet viseli.

Wagner ezekkel a munkáival a legnagyobb müvészek közé küzdötte föl magát. Eltörülhetlenül és világszerte reányomta bélyegét a XIX. század második felének zenei fejlődésére. Manapság a földkerekség minden operaszinházban leginkább a Wagner-zenedrámákat szeretik és legtöbbet ezeket adják.

Hetven esztendőt élt (1813–1883). Azok után, hogy müvészi szélhámosnak, bolondnak, tehetségtelennek, unalmasnak tartották, érezhette és láthatta, hogy a müvészete meg fogja hóditani a világot.

CHOPIN.

A XIX. század második fele a müvészetben az individualizmus korszaka volt. Olyan korszak, amelyben a közönség mindinkább a müvész egyéniségére lett kiváncsi s az irás, a muzsika, a kép, a szobor mögött egy valakit, egy individiumot kezdett keresni. Egy egyéniséget, aki sajátosan lát, érez, gondolkozik és egyénien fejezi ki a látásait, az érzéseit, a gondolatait, tehát ugy, ahogy más senki.

Ugyanekkor észrevesszük, hogy az európai zeneszerzők muzsikájában megjelenik a fajiság. Nem valami mondvacsinált, kimondott elv volt ez. A klasszikusok: Mozart, Haydn, Beethoven is vegyitettek faji elemeket a zenéjükbe. Különösen a keleti népek muzsikájának motivumaival, dallamaival füszerezték szivesen a saját ötleteiket. Mozart török indulót irt. Schubert magyart. De ezek csak aféle zenei szakácskodások voltak, hiányzott bennök az őszinteség, a belső szükségből fakadó egyenes kifejezés meggyőző ereje.

Mi a muzsikában az igazi fajiság? Mikor elmondom, hogy ki vagyok – föltéve, hogy el tudom mondani – nem akadályozhatom meg, hogy ki ne olvassák az irásomból, vagy ki ne hallják a muzsikámból hogy az agyvelőm germán, vagy szláv, vagy mongol agyvelő-e… Mihelyst egyenesen törekszem reá, hogy a faji mivoltomat eláruljam, a müvészetem fajisága őszintétlenné, csinálttá válik.

Chopin az elsők közé tartozik, aki egyben egyéni és faji muzsikát irt. Egyszer kell csak hallani az ő melankoliától átkönnyesedett édes melódiáit, ezt az ideggyönge nőies dalolást és megtudjuk, hogy ki volt ez az ember. Egy sáppadtarcu, haláláig szerelmes, őseredeti, de gyöngéd zenei kedély, a szétzüllött Lengyelország fia.

Annyira érzékeny finom lélek, hogy müvészetében mindenkor csak őszinte és igaz tud lenni. Nincs egy melódiája, ami ne hasonlitana reá. A legvidámabban szökellő, tomboló Scherzoiban is ott találjuk a melankoliának bágyadt violaszinü felhőjét. Nem hasonlit ő egy zeneszerzőhöz sem, akik előtte éltek. Éppen ezért nem igen tudott boldogulni a régi megállapodott zenei formákkal sem. Uj formákat kellett magának épitenie.

52 mazurkája, 13 keringője, 12 Polonézze táncformákban épül. Persze bajos lenne rájuk táncolni, mert a tempo gyakran változik, a zenedarab egyenes menetét egyszerre lassulások, gyorsulások akasztják meg.

A zeneszerző elábrándozása ez, aki véletlenül zenélés közben kinéz az ablakon és valami mély, titkos fájdalmat érez az alkonyat halványuló szineinek megpillantásánál.

Chopin egész életéről beszámolnak a zenedarabjai.

Elpusztult hazájának fényes gazdagságára, dicsőségére Polonézseiben emlékezik vissza.

Szerelmeit, nagy vágyait, csalódásait és boldogságát Mazurkáiban mondja el.

Gyermekkora óta sulyos tüdőbetegségben szenvedett, halálfélelmét, élet-vágyát gyászindulójában találjuk meg.

Tüneményes művészi pályájáról, sikereiről a Fantáziái, a Zongoraversenyei beszélnek.

Müvei – kevés kivétellel – zongorára vannak irva. Chopin, a modern zongorastilus megalkotója. Uj hanghatásokat fedez föl a zongorán, reájön arra, hogy mi mindenre képes ez a hangszer. Persze elsőrangu müvésze volt a zongorának.

Már gyermekkorában föltünt nagy tehetsége. Korán külföldre került, bejárta Európa nagyobb városait és hangversenyeket rendezett. A lengyel forradalom után nem ment haza többé. Párisban élt. Müvészete megszerezte számára a szellemi és születési arisztokrácia társaságát. Liszt Ferenchez szoros barátság füzte.

Egy márki feleségével, George Sand irónővel volt tiz esztendős szerelmi viszonya. A nagymüveltségü, geniális asszony szenvedélyes szerelemmel ragaszkodott a sápadt, lengyel poétához. Mikor Chopint betegsége ágyba döntötte, önfeláldozóan ápolta őt. Kétségtelen, hogy ez a testet-lelket emésztő szerelem siettette Chopin halálát. George Sand szeszélye, hütlensége miatt meg kellett történni a szakitásnak. Ezt alig két évvel élte tul Chopin.

Az emlitett munkáin kivül különösen nevezetesek a Nocturnéi, a Preludjei, az Etudejei és a Bölcsődala. A világ összes zongoramüvészeinek és zongorásainak mindennapi kenyere ezek a müvek.

Chopin, mint a legtisztább zenei lira képviselője, szinte egyedül áll a zeneirodalomban. Talán a költők közül Lenau s Leopardi hasonlitanak reá leginkább a kifejezés mélységében, a szenvedély beteges finomságaiban, világfájdalmas, törékeny érzéseikben.

Csak negyven évet élt, de kilencven munkájával a Muzsika legnagyobbjai között foglal helyet.

GRIEG

Nemrégiben halt meg Grieg. Az ujságok néhány hét mulva irták, hogy már a siremlékét is épitik: egy tengerbe nyuló nagy sziklára – a szárazföld felől hozzáférhetetlenül – hogy a szél és tenger csodás muzsikája mellett alhassa örök álmát a nagy muzsikus. A tenger szédületes távolságai, a szélnek szabad vágtatása és szomoru mélabutól terhes nótázása mintha a skandinávok müvészetében mindenütt érezhető lenne! Ibsen a Peer-Gyntben irja meg ezt a képzeletvilágot, az ő világukat. Az emberek ott soká élnek, de korán megvakulnak és a hideg fényü kék szemekben sokszor megcsillan a téboly sötét tüze. A népmesék csodás állatokról, büvös macskákról, hegykirályokról, a hollók lakodalmáról beszélnek és a melegre fütött kunyhókban késő éjszakáig meséket hallgatnak és mondanak, mig künn a tengeren a vihar halálos küzdelemre kél a hajósokkal. Különös gondolat és kedélyvilág ez. Legigazibb költője Ibsen mellett Grieg, a zeneszerző.

Nehéz dolog jellemezni az ő muzsikáját, de egy apró dalocskából meg lehet érteni. A Grieg előtt élt norvég zeneszerzők, sőt még a kortársai sem tudták müvészileg reprodukálni a norvég földből kiáramló sajátos energiákat. Párisba, Németországba mentek tanulni és elnémetesedtek, elfranciásodtak, nem igen volt közöttük igazi egyéniség. Grieg külföldön is a népballadák, a nemzeti táncok (halling) zenei atmoszférájából táplálkozik és csodálatosan buja, gazdag fantáziájával fejleszti ki belőlük a maga muzsikáját, amely tisztán Grieg-muzsika, tisztán norvég és mégis mindannyiunké. A mélabus és egyszerü melódia-világ uj életet kap az ő exotikus, hideg harmoniáitól, amelyek minduntalan a fjordok szikláit és barlangjait juttatják eszünkbe, ahol a szél sipjai, mint valami mesebeli zenekar muzsikálnak. Az érdekes harmonizálás, az egyszerre szóló hangok sajátságos vegyitése, vagy más szóval a hangkeverés: ez a modern zenei szakácsmüvészet vivmánya. Grieg a legnagyobbak között van, akik ezen a terrénumon valaha nagy fölfedezéseket tettek.

Képzeljük el, hogy a meglévő festékekből egészen uj, csodás, sohase látott szineket tudna kikeverni egy uj festőmüvész. Ilyen csodás harmoniákat kevernek ki a modern muzsikusok a régi hangokból, a hanglépcső tizenkét hangjából. Grieg munkáiban bámulatosan gazdag a hangkeverés, érdekes és nemes a dallam, üde és különösen faji természetü a ritmika. De minden gondolatban ott találjuk a népzene csiráit, amelyek megerjedve, átnedvesedve Grieg hatalmas költészetében kihajtanak a kegyetlen, kemény, terméketlen norvég földön és haragos-zöld zafir-kék és égő-pirosszinü illatos virágokat hajtanak.

Grieg mint formamüvész a dalformában a legnagyobb. Dalai, lirai darabjai (zongorára) a legigazibb, legtökéletesebb kompoziciói. Nagyképzettségü zenei elme volt; zongoraballadája egy hatalmas, tragikus elbeszélés – egy kis dalnak a folytonos változtatásából áll. Ezeknek a »variációknak« a kivitele nagy tudást, formai ötletességet árul el. Azért kell ezt külön megjegyezni, mert Grieg mindenek előtt mégis csak poéta, aki a hangokkal ritkán üz matematikai játékot, hanem inkább véres őszinteséggel, tárt mellel énekeli el azt, ami a lelke mélyén rezeg. Éppen ezért nem tartozik a zene-artisták közé. A nagy zenei formák konstruálásában sem volt szerencsés. A szonáta nagy formáiban például idegenek az ő intim, finom hangulatai. Egyetlen vonósnégyese, »Ősz« cimü nyitánya minden gazdagságuk mellett tanuskodnak erről. Hegedüszonátáiban is nem ritkán küzd a formamüvészet a poézissel. De a Peer-Gynt suitben: Ibsen drámájához irt zenekari darabjaiban, ahol az egyszerübb formákhoz tér vissza, ismét nemes, őszinte és mesterkéltség nélküli. Még a zenekar kezelésének is nagy müvésze. Ujság és modernség, amit az ő zenekarán hallunk s ahogy halljuk. Ha Peer-Gyntnek, a kalandor hajósnak visszatérését beszéli el – át kell éreznünk a vihar borzalmait, az élet csalódásainak tragikus fájdalmait. Ha Aasenak, a Peer Gynt agg anyjának halálát siratja, benn találjuk magunkat egy kis szobában, ahol pislog a mécsvilág, ahol a haldokló, tébolyodott fia egy padon ül és gyermek módjára játszik. A falon komor árnyékok osonnak el halkal. Óriási macskák, hollók árnyai – a mesékből talán, amelyeket Aase valaha régen elmondott a fiának. Titokzatos, idegen világ ez, amelyet Ibsenből meg se értenénk, ha Grieg muzsikájával a szivünkbe és az idegrendszerünkbe nem férkőzött volna.

A norvég fajnak a kulturereje ezekkel a hangokkal kezdett átömleni Németországba, Franciaországba, hozzánk, hogy részt vegyen abban a vegyi korrelációban, összhatásban, amelyet a különböző fajok kulturája egymásra gyakorol. Európa éppen annyi köszönettel, hálával és csodálattal tartozik érte Griegnek, mint Norvégia.

ERKEL FERENC

I.

Holnap lesz a századik évfordulója Erkel Ferenc születése napjának. Ez a távolság, amelyet az időben való előreutaztunkban most elérünk, alkalmat és ürügyet ad, hogy visszanézzünk érdekes alakjára.

Apáink esküdtek reá és vallották, hogy megcsinálta a magyar müzenét. Ma már tudjuk, még inkább: – világosan és biztosan érezzük, hogy: nem. Neki ép oly kevéssé sikerült, mint Mosonyinak, Dopplernek, – kortársainak – akik szintén tanult komponisták voltak és szintén ezután a cél után törtettek. De Erkel komolyabb és sulyosabb talentum volt. Munkáinak abszolut becse sokkal nagyobb.