Part 6

Elhagyók, néném, Rodostót annyi esztendők múlva. Kibontakozánk onnét, de hogy? csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesed magával indúla meg: de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának, se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: „Nem halok én itt meg, mint az apám.“ Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a, hogy tegnap ebédtájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének. Ott a császár tisztei a fejdelmet megvendégelék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mi alánk paripákot adának. Onnét megindúlván pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az ide való mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észre veszi kegyelmed, hogy az egy elefánt. Ez a nagy állat egérszőrű. A feje olyan, valamint írják. A fülei, valamint az asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, és az ételre azok neki nem használhatnak: de az is bizonyos, hogy a természet azokot neki hasznára adta – az is bizonyos, hogy az esztergálosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, – az orrát – de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy fityelék, valamint a pujkának. A pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom. Az úgy hajlik, mint egy korbács – annak a vége olyan, mint egy disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon. Azon szívja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi. Azzal ád magának enni – a neki olyan, mint nekünk a kezünk. Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi; mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, aki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop – vannak olyan vastagok, mint egy embernek a czombja. A magassága 13 arasz volt – de e még csak a kisdedek közűl való. Csudálatos az isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

CXXVIII.

_Konstancinápoly, 11. octob. 1737._

A fejdelem 7-dikben a kalmakánnál volt audientián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára. Hasonlóképen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakánhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nyusztos mentét adata a fejdelemre: mireánk pediglen mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakáni kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsűletet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theátrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a czitromból a levit kifacsarják, elvetik – és mikor az ember a csorgóból akar innia, meghajol előtte; de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ!

A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna; mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesed magával. Mindenik reá tudta magát tartani. A fejdelmet megajándékozták – bennünket is egyegy keszkenővel. Mindenik czifrán volt. Mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel – valamint egy majorháznál a sok tyúk. A való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelemnéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott; mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját. Való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik: de minden szempillantásban megújúl. Jó egészséget, néném.

CXXIX.

_Konstancinápoly, 3. decemb. 1737._

Már ezután, néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha únadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audientiája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a konstancinápolyi kapu előtt kiszálla. Ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. – A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, nyolcz órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevéssé a kapu között leülteték. E pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki legyen a. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok – az udvaron pedig vala lerakva messze egyik a másikától ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepén valánk, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarébb egyet belőlle – egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nékik. A pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. – Balkéz felől pedig az út mellett 12 paripa volt sorjában – mindenikét két ember tartotta ezüstlánczokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve – kivált a négy utólsó; mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll, és gyöngygyel varrott csábrág rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se czifrábbakot nem lehet másutt látni. – A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházban bémene. A kalmakán és a több főrenden lévők felkelének, és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négy szögeletű nagy bolthajtásos palota. A kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakán eleiben, supplicátiót adának néki – a supplicátiót felszóval elolvasák – egykét szóval, arra mit felelt a kalmakán, a supplicátióra felírták, és a kérőnek a keziben adván a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról, akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a mindjárt végben megyen. – Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghez menvén, azt szép dolog vala nézni, azután a palota közepiben három sorjával kilenczszáz erszény pénzt rakának mind bőrzsacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával, a kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá. Amelyben a volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt azt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel. A meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek egyszersmind. Legalább mindenik asztalra vittek egymásután húsz húsz tál étket. De azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer. Egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben – abból is annyit, és így mind végig, ha száz tál étek volna is. – Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban: noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. – Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén a császár felelé néki: „Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni.“ A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kivűl a császár paripájára üle, akit is oda ajándékozák; mi is lóra ülvén a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a levélnek.

CXXX.

_Konstancinápoly, 16. decemb. 1737._

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Aesopus mondása mindennap bételjesedik; mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott; mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? azt felelé reá: „Hogy minden dolgok csak a, hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak – egyiktől elvegyék, a másiknak adják.“ E ma megtörténék a vezéren. Aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztűl a városon. Talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házához alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták. Mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jól volt. De még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt – elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

CXXXI.

_Konstancinápoly, 25. január. 1738._

A vezér tepnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kelle indúlnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával; mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az ethnamét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet; a fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúzának egymástól – és a nagy esőben mégáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harmincz lovat külde a fejdelemnek – a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé egy bécsi hintót hat lóval. Elég a, hogy mi már készülünk a bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendetlenséggel; mert holnapután el kell indúlnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

CXXXII.

_Drinápoly, 5. febr. 1738._

Kedves néném, mi ide érkezénk úsztatva; mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban. De már azt is meg kell mondani, hogy mikor indúlánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát az elmúlt holnapnak 27-dik napján, elkészűlvén nagy hirtelenséggel, elindúlánk ebéd után ritka és fényes rendetlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb ítélettel legyenek irántunk, a porta két kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból. Egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy defterdár, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap. Előre ellátjuk, micsoda kedvetlen útazás lesz a mienk, mind az időre, útra, és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsűlettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXXXIII.

_Csernavoda, 19. febr. 1738._

Mi, istennek hálá, ide érkezénk tegnap, igen nagy bajjal: de egészségesen. Tegnap húshagyó kedd volt, de mi még tegnap kezdettük a bőjtöt, és ha mind úgy bőjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége; mert semmit sem találtunk. Talám jobb lesz ezután; mert itt fogunk maradni egy darabig. Útunk pedig igen havas volt – főképen, hogy általjöttünk a hegyeken. Csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni – bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát: másképen nem adna. Oka ennek az, hogy ha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmán helytt vagyon: de nagy falu, szép házak vannak benne. Fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt. Mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformán vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

CXXXIV.

_Csernavoda, 5. martii, 1738._

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed. Én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestből. A fejdelem Konstantinus vajdát küldött volt köszönteni. Aki is nagy becsűlettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem, és jöttem által. Attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon. Rosszabbúl jártam volna, mint szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővelkednek. Abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mivégre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja: hanem kedet tartsa meg.

CXXXV.

_Vidin, 7. april. 1738._

Már azt is végbe vittük, hogy ide jöttünk, de postán; mert mi egyébképen nem tudunk járni, haszinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a, hogy az elmúlt holnapnak 27-ik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Postalovakot mindenütt adának alánk, és a portékánk alá. Azt elmondhatni, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak; mert a sok postalovat mind a császár fizeti. Az útunk nem volt unadalmas; mert igen szép földön jártunk – csaknem mindenütt a Duna mellett. A való, egy kevéssé pusztás, mert a faluk is puszták most a hadakozásban. Azt a szép földet mind ráczok bírják, akik nem igen dolgozók – a fejér nép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három vagy négy százig való lovasokot külde előnkbe, akik mind czifrák, mind jó paripások valának. A Dunaparton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve. A tihája előnkbe jövén a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén nagy pompával érkezénk a városban ágyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

CXXXVI.

_Vidin, 11. april, 1738._

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak – ha e nem elég, gubernátornak nevezem, mert a három boncsokos vezér, és legalább hatvan vagy hetven ezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélesebb, mind hosszabb, mint csaknem Erdélyországa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? – Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívűl, tegnap 8 órakor oda menénk nagy pompával. A pasa is egy óra múlva nagy czeremóniával oda érkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet; mert a török igen megtudja tartani a czeremóniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszéllgetés egy óráig tarta. – Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett. Ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek. Igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember; mivel a fő harminczadóságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a, hogy most minden órán meg fog innét indúlni legalább ötvenezer emberrel Orsovát lőtetni. A beszéllgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tisztjeivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt – legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással dzsidáztatott a pasa, azután czélt lődöztetett flintákból, azután nyilakkal, a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk és haza ballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vígasság. Ebédre hívott, de velünk nem ett. Azután nem is láttuk. Mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szoktak vendégelni fő keresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros. De a városon kívűl szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk; mert mindennap látjuk, hogy útczáról útczára hordozzák a rabokot – hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg; mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét – egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerűlnek. – De a rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, útczáról utczára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára; de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nem hogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is. Haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy findzsa kávéért. Ilyen olcsó itt a császármadár!

CXXXVII.

_Vidin, 9. julii, 1738._

Mi repülő félben vagyunk; mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készűlnünk és megindúlnunk. Kivel, és hová? hallgassad békeséges tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissza felől ide érkezék nagy sietséggel. Vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindúlunk Orsova felé. Oka ennek a, hogy az ide való pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőttette. De már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generálís eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indúlunk ma meg, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával, és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz. Olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál.

Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hagyná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészűlénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? – mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk – senkinek közűlünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adott a vezér alánk, de azok postalovak – el lehet ítélni, ha postalovakon kell-é táborban menni? Elég a, hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e mind meg lehet a komédiában. Ugyanazért is hurczol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá istennek, egy valamire való nem jött. Akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkat venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna az olyanért, aki postalovon táboroz.

CXXXVIII.

_Fetislán, 11 julii, 1738._

A bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amelylyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindúla Vidin mellől egész táborával igen jó reggel. Mi is postán utánna lépteténk. A megindúlás pedig 9-dikben volt, ide pedig ma 11-kén érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nem csak minket, hanem az egész táborát. Azt pedig csak ma tudtuk meg. A pedig eszerént mene végben. Tepnap este hat óra után a vezér megindúla egész udvarával – sok fáklyákot vittek előtte és utánna. Az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hogy azonhely fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indúlt volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz; mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indúl meg egyszersmind a vezérrel. A had már tudja a szálló helyeket, vagy előre, vagy a vezér után indúl meg – az is ki egy úton, ki máson. Mikor pedig a vezér megindúl, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indúlni a vezér előtt egy nappal. – A vezér megindúlván tehát tegnap este, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, taraczkokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán; mivel mindenütt a Dunaparton kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendűl, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de kiki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy indúljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindúlánk a vezér után a nagy setétségben.

A török táborral nappal is bajos: de étszaka igen veszedelmes; mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje, a csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű, és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt harmincz ezer ember.