Part 4

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk: másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Haszinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közűl: de imádjuk az istennek munkáit másokon is, és azután léptessünk Danczkára. Ahol is megszűntek már az álgyúlövések; mert a város feladta magát a muszkának. Akiknek is kell fizetni egynehány száz ezer forintot, hasonlóképen a saxóknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hóstátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutánna onnét Stanislaus király kirepűlt volna csak harmadmagával. Aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtekben megkerestek a muszkák, de már késő volt; mert a kaliczkából kiszaladott volt a madár, és a prussiai király földére ment Kénispergában – ott már ne féltsük a muszkáktól.

A való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De, aki legelső indítója volt az akadálynak, hogy lengyel király lehessen, drágán fizeti meg; mert ez a példabeszéd: „Aki másnak vermet ás, maga esik belé“ nem csak az olyanoknak szól, mint mí, hanem a császároknak is. Amint aztot meglátjuk, mihent Danczkáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek; mert sok császármadarát öltek ott meg. Mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, franczia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harcz Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végén. Mindezek örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyeréséhez. Mi jól lovagol az, kit az isten kegyelme hordoz! Mi könnyen végbe megyen dolga az olyannak, akit az isten segít. A Rhenus mellett pedig a franczia megvette Philipsburgot. Eugenius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely franczia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Itélje el ked, ki volt erősebb. Magunk felől is írnék kednek, ha volna mit. De mi még mindezeket távúl nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Ámen.

CVII.

_Rodostó, 12. octob. 1734._

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára. Tudom, már eleget nevetett ketek együtt. Ha végbe mehetne, amiért ment, csakhamar Francziaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a franczia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremónia nélkül Bécset elhadta, és Velenczében érkezett. Már egy Rákóczy sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen – az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszett, hogy ide kellett volna jönni elsőbben: de csak nehezebb és hosszabb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kissebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne. Mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, míg magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vígyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hadja őket, hogy hadd hadják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak.

Mindenikében a természet munkálódik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhadja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni mind azért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt parancsolják néki. Hogy ne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nékie? Mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harcz Guastalla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot; annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát. Aki is, ha jól jut eszemben, harmadfél száz esztendő múlva felállítja ismét a franczia házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát. De a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem; mert, ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánnom várakozik. Jó egészséget.

CVIII.

_Rodostó, 14. dec. 1734._

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.

De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem. Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek lakunk.

Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is.

CIX.

_Rodostó, 16. január. 1735._

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátra mász, nem elé. A porta nem adta teljességgel válaszúl, hogy az urunkot el nem bocsátja Francziaországban, hanem, hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nem jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi sem telik. Ki volt annak meggátolója, isten tudja, de azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekszik – ez is jovunkra fordúl, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni; mert ugyan is hát ha a békeséget oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást, akkor ott mit csinálnánk? Visszá fogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi Atyánk nálunknál, hogy mi jó nekünk. Háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkat meggátolja. Ide az isten olyan nép közibe hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bőségesen táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény! soha senki azért meg nem szegényedett; de sok gazdag ház pusztúlt el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsűlhetetlen hasznát veszik: de haszinte nem vennék is, amely nem lehet, micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vígad akkor a szívűnk, mint az estig való tánczolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád? akinek is este esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességét nem mutatta, mondá: „A mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem.“

Aminap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókat írták a koporsójára: „Amit elköltöttam, azt elvesztettem; amit bírtam, azt másnak hadtam; és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem.“ De attól nem tartok néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királylyal bántak. Hát az egészség mint van? mert régen nem vettem leveledet – vagyon harmadnapja. Póla téti.

CX.

_Rodostó, 12. martii, 1735._

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy.

A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet, azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek.

CXI.

_Rodostó, 25. martii, 1735._

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.

CXII.

_Rodostó, 8. april. 1735._

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – – Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen – még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket.

CXIII.

_Rodostó, 16. apr. 1735._

Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük.

CXIV.

_Rodostó, 17. máji 1735._

Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa? Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem elérkezik.

Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia köntöst.

CXV.

_Rodostó, 18. julii, 1735._

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.

Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték, a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon; mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet. Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

CXVI.

_Rodostó, 15. sept. 1735._

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás, melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem, akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.

Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett; mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.

CXVII.

_Rodostó, 8. octob. 1735._