Part 1

Note: Images of the original pages are available through Google Books Library Project. See http://books.google.com/books?id=jn9CAAAAcAAJ

Project Gutenberg has the other volume of this work. 1. kötet: see https://www.gutenberg.org/ebooks/43478

ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL

ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL

KÖZLI

TOLDY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.

PESTEN, 1861. KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál

MIKES KELEMEN LEVELEI.

XC.

_Rodostó, 18. april 1729._

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a morgolódó barátság.

Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már ked, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak. Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!

Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel, egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok; hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg ked is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén, aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént: _Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium tonsione._ Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden első szülöttet: _Kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban._ Exod. 19. 2. 12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, melylyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hadja: _Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát._ Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá: hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném, jó étszakát.

XCI.

_Rodostó, 5. octob. 1730._

Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik, hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra, mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe. 30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel). Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl, követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel, tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, – jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén, oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen. El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“ Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt, és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt, azaz: feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint az előtt.

Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral álmodjék ked.

XCII.

_Rodostó, 27. novembris 1730._

Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz: a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. – Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét, Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát, hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert (főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az egész birodalmat.

A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.

Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

XCIII.

_Rodostó, 25. martii. 1731._

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban. Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének, és elszélyedének a többi.

Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?

XCIV.

_Rodostó, 15. apr. 1731._

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt? Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, – egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen, jó, ha három polturás ebédhez ülhet.

Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.