Part 5

Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól, valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik; megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket.

Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.

Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak? Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia, lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokat.

Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól; mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát ked is nevessen.

Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok. – De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni; mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.

XXXVII.

_Rodostó, 28. máji 1720._

Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna – azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár – így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.

Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó – amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked, mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik aztat, de mit tehetnek velünk együtt rólla? A való, hogy a nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úr dolgára.

Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben. Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot és az időtöltést illeti, a sokféle, és kiki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani: az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok; másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára – ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni.

XXXVIII.

_Rodostó, 23. aug. 1720._

Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni, hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben, valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked, micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.

Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett szokását akarván követni oda mentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni; mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.

XXXIX.

_Rodostó, 18. novembris 1720._

A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor. Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell zárni.

Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget, Ha tőllök elveszed még a reménséget?

De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy

A nyomorúságban lévők nem félhetnek Semmitől, desőt még mindent remélhetnek.

A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugorhatnók által a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel. És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged. Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben kell biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső volna, sem múlatnók el.

Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye.

XL.

_Rodostó, 1. jan. 1721._