Part 4

Aztot jól mondják, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonynyal és minden pereputyjával ide érkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokat elkészíttethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, vizen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen bánom kedre való nézve. Tudom, hogy gyakorta meghántatja ked magát a tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott közel lévén, gyakrabban múlathatta ked magát, és az idő inkább tölt, de már ezután tengeren kell ide jönni, mikor az asszonyhoz akar ked menni. Édes néném, patientia. A ki erősebb, a hatalmasabb.

Azt jól tudja talám ked, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy Bercsényi Pérából kiköltözködjék addig, amíg oda érkezik, nem akarván véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorúltunk, valamennyi bújdosók vagyunk, kettőn kivűl, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelítákat a pusztában. Nagy csuda lesz, ha még bennünket is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért bánnám, hogy kedtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma vinnének el innét; mert igen szoros helytt vagyunk, és ha égés volna, máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerbe kellene ugranunk. Én nyernék rajta, mint Birtok a csíkban, úszni sem tudok.

Édes néném, minden embernek az isten rendelése alá kell magát vetni, főképpen a bújdosóknak; de még főképpen azoknak, akik Törökországban bújdosnak; mert sehol olyan hirtelenséggel a változás meg nem esik, mint itt. Mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk? Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak; ahol, ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az ujjakkal ujjra kell kezdeni; aztot pediglen ha az ajándékon nem kezdik, jó kezdetét sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól mutatja, de a boldogúlásoknak eszköze soha sem leszen; mert a hadakozást nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá; mert legkissebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket; békeséges időben pedig e jól tudja a dolgokat folytatni. De ki ígérheti azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jóakaratja? Hogyha pedig az elméjét megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle? Csak már is az ő kopár szakállú Tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ez által megyen a vezér eleiben. Mindennek ehez kell menni, és csak ő általa kell folytatni a vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk hatalmasabbak, és rosszunkot kivánják: oda leszünk a tyúkoknak.

Az dícséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől, aztat béveszi, és követi, akinek is nagy eszét megismérte. De mindenkor csak reá megyek arra, hogy holnap, vagy holnapután találkozhatik olyan, ki megváltoztathatja elméjét. Ember-é? Igen is ember, megváltozhatik hát, és az ide való emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De, édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt? Hagyjuk azt a jövendő urára; énnekem csak azon kell törődnöm, hogy mikor láthatom kedet, mikor nevethetek keddel, és mikor ehetünk káposztát. Ah! nem merek már a káposztáról szóllni; mert a minap káposztás fazéknak nevezének – csak azért is úgy szeretem kedet, mint a káposztát; hát ked? Hát az egészség felől semmit sem írunk?

XXIX.

_Jenikő, 9. aug. 1719._

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokat megírnom. Ha csak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk. A való, hogy ritka dolog, de amikor ked híreket ír, azokat ellehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén még is tőllem tudakozza ked, hogy mikor leszen audencziája a császár követének, aki nem régen érkezett? Végtire talán azt is tőllem fogja ked megtudakozni, hogy mikor esik ott az esső. Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt. De talám azt sem tudja ked, hogy mi formában volt? azt is megírom. Aztot úgy tudja ked, mint a Miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audencziát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz, de a most nem lehetett; mert a törököknek ramazánjok vagyon; eztet tudja ked, azt is tudja ked, hogy a ramazán nállok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kednél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vizet is; még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéjit elvetné is – gondolja el ked, mi lehet az az édesség? – De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén ott megvendégelték, és öt órakor a császár audencziájára vitték. Mind ezekből megláthatja ked, hogy az audenczia ma volt. Már tudja ked, nem csak tőllem, de talán tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja ked tőllem kérdeni, ha ked ehetnék-e, vagy alhatnék? Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok, de mégis egy kevéssé szeretem kedet, jó étszakát is kívánok kednek.

XXX.

_Békós, 16. aug. 1719._

Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek. Ha Amerikában volnék, Missisipiából is írnék kednek. Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokat. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost mind azelőtt, mind mostanában Békósnak híják, amely város ama híres Bithyniában vagyon. Tudja ked, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithyniai királyok? – De azon nem törődöm, hanem azon törődöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az isten, mint itt? Nem – mindenütt egy arányú az ő jósága. Itt akarja az isten hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten.

Az igaz, édes néném, hogy szép helytt vagyunk, – a sátoraink a tengerparton rendiben – ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Feketetenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Feketetengeren. Ilyen kanális nincsen az egész világon talán – ennek a széle vagyon egy jó ágyú lövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger, – hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból – két felől városokat, szép kastélyokat, házakat építenének. Való, hogy Európa szélén elég város vagyon, de másutt csak falúknak hínák azokat. A többi között Jenikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta – a császár parton lévő házai éppen nem császári házak, – micsoda nagy kár, olyan szép és kies helyeket pusztán hagyni! De én ugyan meg nem építtetem, lássák ők.

Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon. Egynehány, ezeret vonnak ki egyszer halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezeret szárasztanak meg csak Jenikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne? Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vizen. Az igaz, édes néném, hogy mi itt jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem által hozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észre vettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kedet, mint Európában, de gyakran kell nekem írni, és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vígyázni, főképpen mostanában; mert azt mondják, hogy ott keteknél nagy pestis vagyon.

XXXI.

_Békós, 7. octób. 1719._

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét; mert tegnap nagy záporesső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. – Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy essők vannak, éppen ott foly le a hegyekről a víz, ahol mink vagyunk táborban, de csakhamar megtudók; mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkat – a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az essőkor a sátoromban nem lévén, az esső után oda mentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az esső? de ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztűl térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis fellebb volt az ágyom, és csak alatta folyt el a patak. Az való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak; de az esső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy ide hagyjuk Ázsiát. A való, hogy ideje is már kvártélyba szállanunk; mert a Feketetenger igen fekete szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el ked, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innét menni commúnióra. Reggel a commúnióra készűlvén ájtatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki által vigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván elfelejti, hogy commúnióra akar menni, és hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohányt gyújtat magának; és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikba akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. – Nagy nevetéssel visszátér a sátorába, de mí is eleget nevettünk egész nap rajta; tudom, ked is megneveti az ő ájtatos dohányozását. – Mert ő néki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. Aminap a fejdelem arról beszéllgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a commúniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni; Forgács elfakad nevetve, mondván: hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszébe; mert aminap communicálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő casu la czafragnak. Ilyen nevetséges gondolatink nekünk is elég vagyon. A gondolat úgy leszen roszszá, hogyha annak helyt adunk. Én kedet szeretem – ez jó gondolat; az egészségre vigyázzon ked – ez is fínum gondolat.

XXXII.

_Jenikő, 10. octób. 1719._

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában – ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vizen. Mindezekből megisméri ked, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. Az bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok esső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi múlatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. – A vadászat sem múlik el, hogy ellenünk ne vadászszanak a portán; mert a német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkissebben sem ártunk néki. És nem tudom, mi végre kivánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokat, akik itt a tengerparton csak dohányoznak sóhajtozással. Édes néném, vallyon az olyan világi űldözők olvassák-é az evangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket húnni egynehány száz esztendőkig? Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvénye szerént mondják ki a sententiát: hanem a szerént a kegyes evangyélium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségeknek, és a rosszért jót tegyenek. Az olyan itélőszék, ahol az allegátiót bé nem veszik, nem is az ország törvényét, hanem az evangyéliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allegálni: a ministerim javallották nékem, hogy a bújdosó magyarokat bújdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotba vessem, amelyben jövendőben se árthassanak – az ilyen mentségre csak azt felelik: Nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutánna már elvetted volna az örökségeket – a politica rátióért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békeségben maradnánk – talán gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmegyen rajtok, valamint a purgatio.

Az talán tudva nincsen kednél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Francziaországban visszámenjünk, és hacsak a mi akaratunkon állana, ma indúlnánk meg; de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson; mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a franczia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat: Francziaországot Orleans herczeg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fenn vagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz, csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett; mivel Orleans herczegnek az urunk még egy levelét sem vette. Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménység nélkül lehet hozzájok folyamodni mind azoknak, akikre szükségek nincsen. És csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citronnal, amelyből a levét kifacsarván, azután elvetik. – Ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordítunk. – Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltat elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A ked mondása szerént derék állapot a szerencsén fekünni – a való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni.

Meg nem kell, édes néném, az igéretet másolni. A nemes vér amit fogad, megtartja. Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől; de erdélyi lévén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas – tartsa meg hát ked igéretét, és három vagy négy hónapját a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de minden pereputyástól kell ide jönni.

XXXIII.

_Jenikő, 7. mart. 1720._

No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek – jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked – erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana is.

Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás, ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt? Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.

De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: _Usque quo exaltabitur inimicus meus super me?_ és: _pirúljanak meg mind azok, akik az én nyomorúságimon örűlnek_. De a Krisztus tanítását követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen.

XXXIV.

_Jenikő, 25. martii. 1720._

Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll, nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda; mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat: Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles, lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.

XXXV.

_Jenikő, 16. april. 1720._

Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban ülünk.

Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi ezennel megindúlunk, már hét az óra.

XXXVI.

_Rodostó, 24. april. 1720._

Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kednek.